2013. február 11-e olyan dátum, mely mára már bevonult a történelembe. XVI. Benedek ezen a napon jelentette be a meglepett bíborosok gyülekezetének döntését, hogy lemond a pontifikátusáról. Angelo Sodano bíboros-dékán szavai szerint, melyet a pápához intézett, a bejelentést „mint derült égből a villámcsapást” fogták fel, és a villám képe, mely még ugyanezen a napon valóságosan is becsapott a Szent Péter bazilika kupolájába, az egész világot bejárta.
A leköszönés február 28-án történt meg, de XVI. Benedek előtte még közölte, hogy nyugalmazott [?] pápaként is a Vatikánban akar maradni. Ilyesmi eleddig még soha nem történt, és még megdöbbentőbb volt, mint maga a lemondás. Abban a hónapban, mely a bejelentés és a március 12-én kezdődő konklávé között eltelt, az új pápa megválasztásának előkészülete zajlott, akkor is, ha ennek személye később a világ számára váratlannak tűnt. Még jobban, mint a választott, az argentin Jorge Mario Bergoglio személye, lepte meg a világot az általa választott név – Ferenc – példanélkülisége, mely úgy hatott, mintha az újonnan választott ezzel egy unikumot akart volna megtestesíteni. És meglepő volt az első beszéde is, melyben egy társalgási „Buonosera” [Jó estét] után magát mint Róma püspökét prezentálta, vagyis olyan címmel, mely ugyan a pápáé, de csak a Krisztus Helytartója és Péter utóda címek után, melyek az előfeltételét képezik a Róma püspöke címnek.
A két pápa [?] fotója, akik március 23-án Castel Gandolfo-ban közösen imádkoznak és ezzel egy új pápai „diarchia” képét közvetítették a világnak, csak növelte azon napok zűrzavarát. De ez csak a kezdet volt. Ezt követte 2013. július 28-án a Rio de Janeiro-ból való visszaúton adott interjú e szavakkal: „Ki vagyok én, hogy ítélkezzek felette!”, melyet azóta mindig felhasználnak, hogy mindenfajta törvényszegést igazoljanak vele. Ezt követte a jezsuitáknak adott interjú szeptemberben és a La Repubblica napilap alapítójának adott interjú októberben, melyek nagyobb sajtó visszhangra találtak, mint első enciklikája. Azt mondták, hogy ezen interjúkban elhangzottak nem részei a tanítóhivatalnak, csakhogy minden, ami azóta az egyházban történik, mindenekelőtt ezen interjúkból fakadnak, melyek, ha nem alapvetően, akkor legalább de facto tanítóhivatali jelleggel bírnak.
A Gerhard Ludwig Müller bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa és Tegucigalpa érseke, Oscar Rodriguez Maradiaga bíboros, Ferenc pápa [?] tanácsadóinak koordinátora közötti konfliktus a zűrzavart a csúcspontjára emelte. Maradiaga szerint a hagyományos tanítás nem elégséges, hogy „a mai világnak korszerű válaszokat” kínáljon. Megtartják ugyan, de vannak „lelkipásztori kihívások”, melyekre nem lehet „tekintélyelvűséggel és moralizmussal” válaszolni, mert ez „nem újevangelizálás”.
Maradiaga kijelentéseit a 2014. októberi püspöki szinódus számára elrendelt a családok kelkigondozására készített körkérdések eredményei követték. Az olasz püspöki konferencia sajtóhírügynöksége közzétette az első válaszok összefoglalóját, melyek Közép-Európából érkeztek. Ezek szerint Belgium, Svájc, Luxemburg és Németország püspökei szerint a katolikus hit túl szigorú és nem felel meg a hívek szükségleteinek. Az egyháznak akceptálnia kellene a házasság előtti nemi kapcsolatot, el kellene ismernie a homo-házasságot [?] és a bejegyzett kapcsolatokat, meg kéne engednie a születésszabályozást és a mesterséges fogamzásgátlást, meg kéne áldania az elváltak második házasságát és meg kéne engednie nekik a szentségek fogadását.
Az Egyház mindenkit befogad, aki megbánja tévedéseit és bűneit, és kész arra, hogy azt az erkölcsi rendetlenséget, melyben élt, feladja. Ugyanakkor nem tudja, semmilyen módon se, a bűnös státuszát legitimálni. Az se használ, hogyha azt állítják, hogy a változás csak a pasztorális gyakorlatot fogja érinteni, de a tant nem. Ha a tan és a gyakorlat között nem uralkodik egyezés, akkor ez azt jelenti, hogy a gyakorlat válik tanná, ahogy ez egyébként is a II: Vatikáni Zsinat óta sajnos már történik.
Az egyháznak „a kor színvonalán” új válaszokat kell adni? Az egyháztörténelem nagy újítói egészen másképp viselkedtek. Például, amikor a 11. században a nikolaiták a simóniát és a papok nősülését legitimálni akarták, hogy az egyház a kor realitásától ne szakadjon el, Damjáni Szent Péter és Hildebrand bíboros (a későbbi Szent VII. Gergely pápa) tüzes szavakkal panaszolták fel ezt a romlott helyzetet, és az erkölcsök megtisztítását és az igazi tan restaurációját vezették be. (Damjáni Szent Péter és Szent VII. Gergely szavai a cikk végén olvashatók.)
A szenteknek ez a hajthatatlan és megalkuvást nem ismerő szellemisége az, ami ma olyan drámai módon hiányzik. Sürgősen szükség lenne az acies ordinata, azaz a rend csatasorára, egy csatasorba felsorakoztatott hadseregre, ami az Evangélium fegyvereivel a haldokló modern világnak az élet igéjét hirdeti, ahelyett hogy annak hulláját ölelje át.
A Trienti Zsinat és a francia forradalom közötti időszakban a jezsuiták adták e harcosok élvonalát. Ma minden vallásos közösség pusztulásának korát éljük, és ha ezek között akad egy, amelyik jogot ad a reményre, akkor azt megmagyarázhatatlan okok miatt elnyomják. Az Immaculata ferenceseinek gyászos esete, mely 2013. júliusában vette kezdetét, világra hozta azt a nyilvánvaló ellentétet, mely Ferenc pápának [?] az irgalmasságra való állandó felszólítása és aközött a husáng között áll fenn, amit ő nyomott Fidenzio Volpi biztos kezébe, hogy az azon kevés rendek egyikét, mely ma is virágzik, szétverje, kiirtsa.
A paradoxon nem ér itt véget. Soha eddig nem mondott le jobban az egyház egyik isteni tulajdonságáról, az igazságosságról, mint Ferenc pápa [?] pontifikátusának első évében, hogy magát a világ előtt irgalmasnak és boldogítónak mutassa. Ugyanakkor soha eddig nem volt az egyház annyira a világ kemény támadásainak célpontja, mely felé pedig kezét nyújtogatja.
A homo-házasság [?], melyet mindenekelőtt a nagy nemzetközi szervezetek és csaknem minden nyugati kormány támogat, nem csak az egyház hitével áll frontálisan szemben, hanem a természetes és isteni törvénnyel is, mely minden egyes ember szívébe be van vésve. Mert mi más lenne az a nagy tömegmegmozdulás, mely elsősorban Franciaországban zajlik e törvények ellen, ha nem egy nép lelkiismeretének reakciója egy igazságtalan és természetellenes törvényhozás ellen? De az erkölcstelen lobbik nem elégszenek meg ennyivel. Ami őket hajtja, az nem az állítólagos homo-jogok elérése, hanem a keresztények emberi jogainak az eltiprása.
Christianos esse non licet: Néró császár és Voltaire szentségtörő kiáltása visszhangzik ma a világban, miközben Jorge Mario Bergoglio-t a világi média az év emberének választja!
Az események egyre gyorsabb tempóban következnek. A motus in fine velocior latin szólást szokták egy történelmi periódus végén jelentkező felgyorsult tempó megnevezésére használni. Az események megsokszorozódása megrövidíti az idő múlását, mely önmagában nem létezik azon dolgokon kívül, melyek változnak. Az idő, mondja Arisztotelész, a mozgás mértékegysége (Physik IV, 219b). Pontosabban úgy definiáljuk, mint a változó dolgok tartamát. Isten örökkévaló éppen azért, mert változatlan: minden mozgásnak Benne van az oka, de Benne semmi nem változik. Minél jobban eltávolodunk Istentől, annál jobban növekszik a káosz, melyet a változás hoz létre.
Február 11-e jelzi az idő felgyorsulását, mely egy szédítő mozgás következménye. Történelmi órában élünk, mely nem jelenti egyúttal szükségszerűen az idők végét, de minden bizonnyal egy civilizáció pusztulását és egy korszak végét az Egyház életében. Ha e korszak végén a katolikus klérus és a katolikus hívek nem vállalják magukra az utolsó konzekvenciáig a felelősségüket, akkor elkerülhetetlenül az a sors fog vár rájuk, ami a fatimai látnok szemei előtt fellebbent.
[És ekkor Roberto de Mattei idézi az ú. n. harmadik fatimai titok 2000-ben nyilvánosságra hozott szövegét. Én ehelyett inkább a látnokok „pokol-vízióját” idézném, melyet a harmadik jelenés alkalmával, 1917. július 13-án láttak:
»A Szent Szűz újra kitárta karjait, és mintha fénysáv hatolt volna belőlük a földre. Láttunk valamit, mint egy tűztenger, és benne elsüllyedve fekete, elégett lényeket, ördögöt és lelkeket emberi alakban, amelyek izzó, áttetsző szénnek látszottak. A lángban magasra csaptak, majd minden oldalról leestek, súlytalanul, mint a pernye egy nagy tűzből, közben rettenetes panaszhangok, fájdalmas és kétségbeesett kiáltások hallatszottak, amelyek borzalmától megrettegtünk. .. Ez a látvány csak egy pillanatig tartott. Meg kell köszönnünk égi Anyánknak, hogy előbb megígérte a mennyországot, különben a rémülettől meghaltunk volna.«]
A fatimai drámai látomásnak elegendőnek kell lennie arra, hogy elgondolkodtasson bennünket, imára és cselekvésre unszoljon. A város már romokban fekszik és az ellenséges katonák már a kapuk előtt állnak. Aki szereti az Egyházat, az védelmezi, hogy Mária Szeplőtelen Szívének a diadala minél hamarabb bekövetkezzen.
Végezetül idézek Roberto de Mattei professzornak egy 2013. október 13-án írt tanulmányából, melyet a katholisches.info 2013. október 18-án közölt le.
Máriának egy másik, alig ismert üzenete még a fatimai üzenetnél is nyomatékosabban hangzik. 2013. október 13-án volt a 40. évfordulója, hogy Japán egyik városában, Akitában a Szent Eucharisztia Szolgálóleányai rendje egyik tagjának, Agnes Katsuko Sasagawa nővérnek Isten Anyja megjelent. 1973. október 13-án kapta Agnes nővér Isten Anyjának utolsó és legfontosabb üzenetét, melyben azt a büntetést írta le, ami az emberiségre vár.
1984 áprilisában a helyi püspök (Niigata püspöke) Msgr. John Shojiro Ito (1909-1993) alapos vizsgálat után bejelentette, hogy az akitai jelenéseket természetfelettinek kell tekinteni és megengedte egyházmegyéjében az Akitai Szűzanya tiszteletét. 1988 júniusában Ratzinger bíboros, a Hittani Kongregáció prefektusa hitelesnek jelentette ki a jelenéseket. Ez időben Fülöp-sziget Szentszékhez akkreditált követe, Howard Dee nyilvánosan közölte, hogy Ratzinger bíboros azt mondta neki, hogy Fatima és Akita üzenetének tartalma azonos.
A fatimai és akitai üzenetek büntetést jövendölnek az emberiség és az egyház számára természetes, politikai és mindenekelőtt szellemi síkon, és arra emlékeztetnek bennünket, hogy Isten végtelenül irgalmas, mert végtelenül igazságos. Most nincs idő az illúziókra, az optimizmusra, a felületes mosolygásra, hanem ez a komolyság és a harc ideje. És ha harcolunk, a Szeplőtelen megígérte, hogy mellettünk áll a végső győzelméig.
Az akitai üzenet:
»Ha az emberek nem bánják meg a bűneiket és nem térnek meg, a mennyei Atya az egész emberi nemre borzalmas büntetést fog róni. Olyan büntetést, mely sokkal rosszabb lesz, mint az özönvíz volt, olyan büntetést, amilyen idáig még nem volt. Tűz hull majd az égből, és az emberiség nagyobb része megsemmisül, a jók csakúgy, mint a rosszak. Nem kíméli sem a papokat, sem a hívőket. Akik túlélik, annyira szenvednek majd, hogy irigyelni fogják a halottakat. Az egyedüli fegyverek, amelyek megmaradnak számotokra, a rózsafüzér és a kereszt, amelyet Fiam nektek hagyott. Imádkozzátok naponta a rózsafüzért a pápáért, a püspökökért, és a papokért. Sátáni erők hatolnak be még az egyházba is; bíborosok kelnek fel bíborosok ellen. Az engem tisztelő papokat, paptársaik megvetik és kinevetik. .. Templomokat és oltárokat fognak kifosztani. Az egyház olyanokkal lesz tele, akik elfogadják a kompromisszumokat és a Sátántól félrevezetve sok pap és szerzetes felhagy az Úr szolgálatával. Az ördög főleg az Istennek szentelt lelkek ellen fog kérlelhetetlenül eljárni. A gondolat, hogy olyan sok lélek fog elveszni, az oka az én szenvedésemnek. Ez az én nagy kínom. Ha nem történik változás és a bűnök számukban és súlyosságukban tovább növekszenek, az emberek többé nem részesülnek irgalomban.« – [Hol vagyunk ma 1973 vétkeitől, hol van az emberiség 1973 vétkeitől?]
(Az első fotón Roberto de Mattei professzor, a másodikon Fidenzio Volpi apostoli biztos, a harmadikon az Akitai könnyező Madonna látható)
Damiáni Szent Péter püspök, hitvalló és egyháztanító (1027-1072, ünnepe február 23.) intelmei
Az erőteljes nyelvezetű Damiáni Péter egyháztanító írásaiból árad az Egyház szentségéért lelkesedő, energikus, szinte zordon buzgóság illata.
Komor színekkel festi korának állapotait: „Egyre mélyebben hempereg a romló világ a mocsárban. A szemérem kihalt, a becsületérzés kialudt, a vallás omladozik. Mindenki azt keresi, ami hasznos neki, a menny utáni vágyódás nélkül, kielégíthetetlenül hajszolják a földi dolgokat. Látjátok, hogy az egész világ hogyan rohan hanyatt-homlok a bűn síkos útján a szakadék felé; hogyan sokasodnak a bűntettek, ahogy a szakadék közeleg. Az egyházias lelkület kimúlt, a papoknak nem fogadnak szót. A lopás, rablás, hamis eskü, fajtalankodás és szentségtörés mindennapos esemény. A legszörnyűbb tettektől sem riadnak vissza, és úgy látszik azért, mert itt vannak azok az utolsó idők, amelyekről az Apostol beszél.”
A lesüllyedt papságnak ezt veti a szemére: „Ó fájdalom! A papsággal már odáig fajultak a dolgok, hogy éppen azok vakítják el az embereket sötét, helytelen tanításukkal, akiknek világoskodniuk kellene a világ előtt! Régen elmúltak azok az idők, amikor a tiszteletreméltó fegyelmet, az illő komolyságot és a papi szellemiséget megtartották. Ma papi összejövetelek alkalmával számtalan tréfát, könnyelmű szójátékot, profán fecsegést és a finom városi élet hízelkedő beszédeit lehet hallani, úgyhogy a papok inkább haszontalan frátereknek és bohócoknak tetszenek, mint az Egyház szolgáinak és Jézus Krisztus fölkentjeinek. Mi vagyunk az oka, hogy a papok iránti tisztelet kipusztul. Életünk, amelynek tükörnek kellene lennie a hívők előtt, rászolgál, hogy a kevés jó lélek sírjon fölötte. A püspököt nem a klerikusok sora követi, mint illene, hanem hadi tábor és parittyás zsoldosok serege. Naponta királyi lakomákat rendez. Amivel a szegényeket kellene táplálnia, azt bohócok kapják. Ahelyett, hogy a szegényeket megajándékozná, barátait tömi tele a püspöki asztalnál. A báránybőrt megvetik, hermelin, nyest és róka prémje kell nekik.”
Bíboros-társaihoz így kiált, önmagát sem kímélve: „Én, aki kénytelen vagyok most magamat azok közé számlálni, akik az egyházi hadsereg sátrait őrzik, felemelem nyers hangomat, hogy felriasszam magunkat az álomból; nem is annyira titeket, akik lelkiismeretesen vigyáztok másokra, hanem önmagamat, aki – ó szégyen – langyosan és lustán állok a csatamezőn. Gyakran úgy tanul az ember, hogy tanít. Saját szánk ösztönöz minket, hogy azt tegyük, amire másokat biztatunk. Látjátok, kedveseim, hogy a világ a rosszból a még rosszabba zuhan. Akik kereszténynek mondják magukat, csak látszatra azok. Mi, akik prédikációinkban az angyal feladatát vállaljuk magunkra, hirdessük az élet igéjét szóval és példával. A prédikált szó a nyelvből ered, erejét a prédikáló életmódjától kapja.”
Egy levélben így ír a római egyház kancellárjának: „Ha a Római Szék nem tér vissza a helyes állapotába, az egész világ megmarad a tévedésben. A régi Egyház lelkületéhez való visszatérés feltétlenül szükséges.”
II. Kelemen pápa előtt intő beszédet tartott: „Mit ér, ha azt mondjuk, hogy az Apostoli Széket visszavezettük a sötétségből a világosságra, és közben ugyanabban a sötétségben járunk? Mit használ, ha bőséges eledelünk van elzárva, és közben éhenhalunk? Mit ér, ha éles kard függ az övünkön, de nem húzzuk ki a rohamozó sorok előtt? A mindenható Isten téged állított maga helyett oda, hogy eledelt ossz a népnek. Tebenned adott fegyvert Egyházának az ellenség támadásai ellen. Tőled vártuk, hogy Izrael szabadítója légy! Ezért, Szentatya, törekedj arra, hogy az elvetett és eltiport igazságosságot újra fölemeld!”
Szent VII. Gergely pápa és hitvalló (1020/25?-1085, ünnepe május 25.) mondásai:
Gergely – amint maga mondja – izzón és szenvedélyesen tudta gyűlölni a gonoszságot. Nem volt megnyerő, szeretetreméltó egyéniség, sőt, nem ritkán „goromba volt, mint az északi szél”.
Nagymértékben birtokolta viszont az ellenségszeretet erejét, az igazi Krisztus-követés csalhatatlan ismertetőjelét. Gergely szentsége éppen abban áll, hogy mindenestül hivatala követelményeinek élve kiüresítette önmagát: elfeledte Hildebrandot, hogy Gergely legyen. Így tudta magát a végsőkig odaadni, minden nagyszerű adottságával szolgálva és önmagát fölemésztve. A cél, amelyre nem lankadó szenvedéllyel tört, az Egyház szabadsága és tisztasága volt.
Kortársa és kritikus barátja, Damiáni Szent Péter így ír Gergelynek: „Az alapján, amilyen módon és formában Ön közölte velem ezt a megbízatást, nagy ellentétet látok Önben. Miközben egyrészről az atyai kegy jóindulatával kedveskedik nekem, másrészről borzasztó perpatvarral fenyeget. Míg egyrészt melengető fénnyel sugárzik rám, mint a nap, másrészt úgy támad rám, mint a goromba északi szél.” Damiáni nem tudta megmondani, hogy szerette-e inkább, vagy félt tőle: „Mint valami zsarnok, mint egy Néró, mint egy oroszlán kényszerített mindenre, ami helyes. Úgy uralkodott rajtam, mint egy szent sátán.”
Vitathatatlan, hogy VII. Gergelyt teljesen átitatta szent küldetése és felelőssége. Főpásztori hivataláról így ír: „Isten a pápát őrnek állította minden egyes ember és az egyetemes Egyház fölé. Az utolsó ítélet napján számot kell adnia róluk. Ezért nem hallgathat, amikor az lenne a kényelmesebb. Vállalnia kell inkább még a halált is. Ha mindenki siketnémává lesz is, neki föl kell emelnie hangját: »Magas hegy tetejére állítottál, hogy kikiáltsam és pellengérre állítsam Isten népének gonosztetteit és az egyház gyermekeinek bűneit!«”
Szívesen idézte a próféták mondásait: „Ha a gonosznak nem beszélsz gonoszságról, lelkét a te kezedből kérem számon” (Ez 3,18), és: „Legyen átkozott, aki kardját kíméli a vértől” (Jer 48,10).
Gergely amilyen pontosan különbséget tudott tenni magával kapcsolatban a személy és a hivatal közt, ugyanolyan jól megkülönböztette mások esetében is a személyt és annak ügyét: „Hivatali kötelességem, hogy szeressem az embereket, miközben elutasítom hibáikat, hogy gyűlöljem istenellenességüket, de sohasem személyüket.”
(forrás: www.katholisches.info – 2014. február 11.)
