Tiszacsege 4979 lakosú város a 117-es/Nyíregyháza-Óhat-Pusztakócs/ vasútvonal mentén, a Hortobágyi- halastavaktól északnyugatra, 9 kilométerre fekszik. Az Árpád-kori településeink létrejöttének időpontja a múlt homályába vész. A honfoglalást követően még sokáig sátrakban lakó magyarság helyhez kötött települést a földművelésre áttéréssel egy időben hozott létre. Ez a folyamat Csege esetében korán bekövetkezhetett, hiszen mint azt a százdi apátság 1067–ben kelt alapítólevele tanúsítja a XI. században már a mai helyen lévő településsel lehet számolni. Nem egészen kétszáz évvel később, 1248-ban IV. Béla király levele arról ad hírt az utókornak, hogy falunak a Tiszán átvezető országos jelentőségű révjén vámot szedtek, a falu eredetileg királyi birtok. A változás csak 1248-ban következett be, amikor az Egri Főkáptalansághoz került. Ám a XV. században ismét királyi birtok. Ennek következtében lakói kedvezőbb helyzetben vannak, mint a magánföldesúri hatalom alatt lévő településeké. A XV. század elején feltűnő Agárdi-Tőke család már egy fejlett feudális üzemszervezethez juthatott hozzá. Ennek az üzemszervezetnek a központja maga a falu. Határa művelési ágak szerint szántóra, rétre, legelőre, erdőre tagolódik, de továbbra is jelentős haszonforrásnak számít a Tisza révén szedett vám és a nagymorotvai halászat. A sessiora és ssessionális földekre utalás pedig kialakult telekrendet jelent, továbbá azt, hogy lakói állattartó-földművelők, akik rendelkeznek a szükséges termelőeszközökkel. A falu rendelkezik egy vízimalommal is, amely a gabonatermesztés jelentőségére utal. A gazdasági élet kedvező alakulásának tudható be, hogy a falu a XV. századra elérte azt a fejlettségi szintet, amely lehetővé tette a mezővárosi (oppidum) kiváltság elnyerését. Ebben persze az országos rév kiemelkedő szerepét is számításba kell venni. A középkori mezővárosok külsőre alig különböztek a falvaktól. Igaz, Csegének ekkor már állott az erődített kőtemploma, a “vichi Chastel”. A mezővárosok rendelkeztek a nagyobb szabadságot jelentő önigazgatással, azzal, hogy a földesuraktól használatba vett földek után a jobbágyközösségben a föld mértékét az egyes családok esetében szinte kizárólag a munkaerő, a rendelkezésre álló iga és munkaeszköz szabta meg. Ezt nem akadályozta a földesurak változása sem. A XVI. század második fele, különösen pedig a XVII. század Csege tragikus korszaka. Elveszíti mezővárosi kiváltságát, 1568-ban a török hódítás éri el. E nehéz időszakban ver gyökeret a reformáció. A sokszor bujdosásba kergetett nép nyomorában osztozó prédikátorainak köszönhette együtt maradását, a vészterhes idők túlélését. A lakosság a XVI. század végén, majd ezt követően többször is kénytelen volt elhagyni a hadak útjában álló ősi lakhelyét. A nagy kiterjedésű határban a menekülők a Tisza Inta nevű ősmorotvájától védett Szilágy-szigetben találtak alkalmas búvóhelyet. Ez a mocsaraktól, nádasoktól védett jelentős terület az egész falu számára alkalmas volt hosszabb távra szólóan is az ideiglenes lakhely kialakítására, a gazdálkodás folytatására. Itt is az állattartó-földművelő életmódot folytatták, de feladva korábban kialakult telekrendet, az ideiglenesség jegyében, mint ősi fokon, szabadon vették használatba a határt, visszatérve a parlagoló földművelésre. Ugyanakkor a falu körüli telki földeket sem hanyagolták el teljesen. Amikor 1692-ben végérvényesen visszaköltöztek a régi faluba, a biztonságban lévő Szilágyban is megtartották a szabadfoglalású szántóikat és az ott kiépített szérűskertjeiket. Ezzel tulajdonképpen olyan kettős települést hoztak létre, amely még 1765-ben is fennállott. A falu életében a XVIII. század az alapvető változások kora. A földbirtokos főnemesség egyenes ágon kihalt. Még a kritikus években 1670 táján, oldalági beházasodás révén a Vay- család Ábrahám nevű tagja jut Csege birtokához. A Vay-család kezdetben osztatlanul használja csegei birtokát. Az 1717-ben egyezséglevelük szerint afféle földesúri földközösség jön létre, csak a hasznon osztozkodnak. Ez a jobbágyok földhasználatára is kiterjed, hiszen a terjedelmes határban folytathatják a szabadfoglaláson alapuló parlagoló földművelést. Ennek az állapotnak a korszerűtlensége a XVIII. század közepére kétségtelenné válik. A változást a földesurak kezdeményezik. Előbb létrehozzák a mai Kismajor helyén első közös majorjukat, ezzel a falu megszűnik a feudális földesúri gazdaság központja lenni. Majd 1787-ben egymás között felosztják a csegei határt is. Ezzel lehetővé válik az önálló majorgazdaságok kiépítése a későbbi Kismajorban, Nagymajorban és Cserepesen, ahol állattartásra és földművelésre alapozott árutermelő gazdálkodást folytathatnak. Ugyanakkor átszervezik a jobbágyi gazdálkodás hagyományos rendjét is. A telki földeket háromnyomásra osztják, bevezetik a nyomáskényszert. A múltban főleg a mezőgazdálkodásból élt a lakosság. Ám már a XVIII. században a fuvarozás — a Tiszán úsztatott fa és só szállítása —, a Miskolc környéki hegyekben a szőlő kapálásának vállalása a megélhetést kiegészítő foglalkozásnak számított. A halász is művelte a földet, ha nem akart éhenkórász lenni. A hortobágyi pásztortársadalomnak a csegeiek is részesei voltak. A sikeresebbek a meglévő földjükhöz igyekeztek újabb darabot ragasztani, hiszen számadónak szélfútta embereket nem alkalmaztak a debreceni cívis gazdák. A jobbágyfelszabadítás után a volt zsellér családok a Tisza szabályozásában, a vasutak, a távírda- és a telefonhálózat országos méretű kiépítésében vettek részt. Ma is élnek több generációs távírdász családok a faluban. A földhöz azonban ők is ragaszkodtak, melyet többnyire az itthon lévő családtagok műveltek.
http://ea.bloglog.hu/page/7/
