Eger 57000 lakosú megyei jogú város a 24-es és 25-ös főközlekedési utak találkozásánál, valamint a 87-es/Füzesabony- Eger- Putnok/ vasútvonal mentén fekszik. Eger és környékének területe már a legrégibb időkben is alkalmas volt emberi letelepedésre. A város mai területén az újabb kőkortól kezdve mutathatók ki az állandó letelepedés nyomai. A Nyugat-Bükk barlangjaiban az őskőkor középső szakaszából is találtak leleteket a régészek: a Cserépfalu közelében levő Subalyuk-barlangban kerültek napvilágra az őskőkor emberének csontvázmaradványai és eszközei. Az őskőkor későbbi szakaszának leleteit a Szilvásvárad közelében levő Istállóskői barlangban, továbbá a Felsőtárkány melletti Peskő-barlangban tárták fel. A középső kőkor régészeti hagyatékát sok helyen találták meg nemcsak a Bükk hegységben, hanem az Eger környéki dombvidéken is. A rézkorból viszonylag kevesebb, az ezután következő bronzkorból már jóval több lelet került elő Eger vidékén. Ugyanezt mondhatjuk el a korai vaskorról is. E korszak emberének sáncokkal megerősített települését, földvárát a felsőtárkányi Várhegyen nyomaiban ma is láthatjuk. A késői vaskor itteni emberéről már azt is gyaníthatjuk, hogy milyen népcsoporthoz tartozott: a Bükk völgyében kelta településnyomokat találtak. Időszámításunk első századaiban - amikor a Dunántúlon a rómaiak uralkodtak - ezen a vidéken a szarmaták, majd különböző germán törzsek laktak. Őket az avarok követték, majd a VIII. században szlávok is letelepedtek a mai város vidékén. A honfoglaló magyarság feltehetően már a X. század elején elért a mai Eger területére. Ezt a több helyen előkerült sírok tanúsítják. I. (Szent) István király (997-1038) Egerben püspökséget alapított. Valószínűleg még az ő életében kezdték meg a püspöki székesegyház építését a mai Vár-hegyen. Ez a legkorábbi templom azonban szinte nyomtalanul elpusztult. A templom mellett épültek fel a püspökök és a kanonokok lakóházai, ez alkotta a település magját. A XII. század végén új, nagyobb, háromhajós, román stílusú templom építésébe kezdtek, melynek jelentős maradványai ma is láthatók. A székesegyházban temették el az 1204-ben meghalt Imre királyt. A tatárjárás alatt, 1241-ben ez a település elpusztult. Ez után vehették körül falakkal, erődítették meg a mai Vár-hegyen az újraéledő települést. A megritkult magyar lakosság pótlására Franciaországból és Itáliából is jöttek telepesek Egerbe és környékére. A XIV. század folyamán Eger ipari és kereskedelmi központtá fejlődött; vásáraira messze környékről eljártak. Erre az időre tehetjük a szőlőművelés fellendülését is. Az ekkor vájt borospincék egy része máig fennmaradt. A XIV-XV. századi oklevelek tanúsága szerint vagy fél-tucat templom épült a mai Eger területén és ezek a templomok egy-egy kisebb, részben önálló település magját alkották. Annak, hogy egyesülve városi kiváltságokat szerezzenek, útját állotta a püspök földesúri hatalma. A XIV. század közepére esik a várbeli püspöki székesegyház első, gótikus stílusú átépítése. A XV. század második felében, Mátyás uralkodása alatt és az azt követő évtizedekben az egri püspökök - részben itáliai hatásra - nagy építkezésekbe kezdtek és pompázatos reneszánsz udvartartással vették körül magukat. Ebben az időben épült fel a várban a gótikus püspöki palota (ma múzeum) és hozzákezdtek a püspöki székesegyház gótikus stílusú megnagyobbításához. Mátyás király többször járt Egerben és Bonfini szerint 1468-ban országgyűlést is tartott itt. A jelentős építkezések nyilván előmozdították a város polgárosodását. Minden bizonnyal sok kőműves, ács, asztalos, lakatos dolgozott itt. A Bakócz-kódex és Estei Hippolit számadáskönyvei név szerint is megemlítenek egri ácsokat, üvegeseket, az általuk végzett munkával és az ezért járó díjazással egyetemben. A Dózsa-féle parasztháború során, 1514. júniusában a felkelők el akarták foglalni Eger városát, azonban június 21-én, majd július elején a nemesi seregek előbb Feldebrő, majd Maklár mellett megverték őket. A mohácsi vészt követő másfél évtized Eger számára meglehetősen zavaros korszak volt. Az egymással vetélkedő két király, Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd párthívei váltogatták egymást a város feletti uralomban. Miután Buda 1541-ben török kézre került, a vár birtokosa, Perényi Péter kancellár, és egyben Észak-Magyarország főkapitánya, nagyarányú erődítési munkákba kezdett. Az ország három részre szakadásával Eger és környéke a Habsburg-házi Ferdinánd király uralma alá került. Eger a végvári rendszer egyik legfontosabb láncszeme lett. A királlyal kötött megállapodás értelmében a püspök egyházi jövedelmének csak egyharmadát kapta kézhez, egyharmadát a vár építésére, egyharmadát pedig a katonák zsoldjának fizetésére fordították. 1548-ig - Perényi Péter megbízásából - Varkoch Tamás volt az őrség parancsnoka. Ő építtette a róla elnevezett kaput (ma a belső vár főbejárata) és megkezdte a belső és a külső vár fallal való különválasztását. Ezt a munkát Dobó István folytatta, aki 1548-ban lett Eger várának kapitánya. A külső vár falait még egy velük párhuzamosan futó palánkkal is megerősítette, befejezte a Tömlöc- és a Sándor-bástya építését a vár északi oldalán és a nyugati oldalon új bástyát is építtetett (Dobó-bástya). A vár északnyugati falait is megerősíttette, a belső várban ágyúdombokat emeltetett. Bár Ferdinánd császár 1547-ben békét kötött a törökkel, Dobó joggal számíthatott ostromra. A portyázó török csapatok 1548-50 között kifosztották az Eger határában fekvő felnémeti pálos és a tárkányi karthausi kolostort. A Mátra aljában fekvő községeket is sorra feldúlták. Amikor pedig 1551-ben Castaldo, Ferdinánd hadvezére bevonult Erdélybe, Szulejmán szultán döntő hadjáratra indult Magyarország ellen. A hadjárat irányításával Ahmed másodvezért bízta meg, és az ő körülbelül 60-70 ezer fős seregéhez csatlakozott még Ali budai pasa 10-12 ezer emberével. A két sereg együttes létszáma így 80 ezer ember lehetett. Eger várának védőiről pontos kimutatások maradtak fenn. A történészek kutatásai szerint a nőkkel és a gyermekekkel együtt sem érte el a várban tartózkodók száma a 2100 főt. Tehát a törökök túlereje mindenképpen legalább negyvenszeres volt. Dobó a veszélyt látva levélben kért erősítést a királytól, Miksa trónörököstől és Oláh Miklós egri püspöktől. Felhívását elutasították. Szeptember 14-én zárult be a török ostromgyűrű az egri vár körül. A legismertebb és legművészibb irodalmi feldolgozása a nagyszerű haditettnek Gárdonyi Gézától való. Az “Egri csillagok” az egykorú hiteles források alapján, de sok regényes motívummal átszőve írja le a vár védelmét, az ostromlók és ostromlottak sorsát, életét. Gárdonyi ugyan Egerben írta meg nagy történelmi regényét, de a várból, a várfalakból, bástyákból, kazamatákból jóval kevesebbet láthatott, mint mi manapság, hiszen a régészeti feltárások az ő művének megjelenése után - részben nyilván annak ösztönző hatására - indultak meg. A kortársak és az utókor méltán dicsőítette Dobót és vitézeit. A 40 napig tartó ostrom során súlyosan megrongálódtak a vár falai, bástyái. Természetesen nemcsak a vár, hanem a lábánál, az Eger patak két partján elterülő város is sokat fejlődött a XV. század folyamán. A polgári település a nagy ostrom előtt csak sárral tapasztott palánkfallal volt körülvéve. Ez, sőt a város házainak tekintélyes része is megrongálódott az ostrom során. A XVI. század második felében a lakóházakat, templomokat, középületeket helyreállították és a várost övező palánkfal helyett kőfalat húztak. A XVI. század második fele a legendássá vált végvári harcok kora. 1593-1595 között a császári haderő már szervezetten próbálta az ország törökök által megszállt részét felszabadítani. Átmenetileg el is értek kisebb sikereket és visszafoglalták Füleket, néhány Eger környéki kisebb várat, majd Törökszentmiklóst, Szarvast és Békést is. A török végvárakban viszonylag gyengébb őrség volt, és ha a császári haderő szervezett és összpontosított támadást indított volna, kellő tüzérséggel és anyagi erővel, talán megrövidíthette volna a török hódoltság idejét. 1595-ben azonban III. Mohamed lett a török szultán és ő a következő évben személyesen indult a Miksa főherceg vezette császári seregek ellen. Seregében az egykorú források szerint legalább 150000 katona volt. 1596. szeptember 3-án ért a török had Szolnokra és szeptember 21-22-én körülzárta Eger városát. Bár a városfal kőfallá átépítése ekkorra valószínűleg befejeződött, Nyáry Pál várkapitány a várost kiüríttette, hat napos ostrom után fel is adta és a várba vonult vissza. A várat ugyan az előző évtizedekben Ottavio Baldigara hadmérnök tervei alapján jelentősen megerősítették, de elképzeléseit csak részben hajtották végre, és így a külső vár védhetősége kétséges volt. Ágyú is nagyon kevés állt a védők rendelkezésére, 7000-en voltak (Dobó 2000 emberével szemben), s közülük 3400 kiképzett katona. Az Eger körülzárása előtti hetekben odairányított, idegen származású csapatokkal nőtt ekkorára a védősereg. Október 4-én a külső vár keleti falát egy akna súlyos megrongálta és ezért a védők, mintegy 500 halottat sebesültet hátrahagyva, a belső várba vonultak. Október 11-én a várőrség tagjai elhatározták, hogy a várat feladják. Mivel ezt a tisztek többsége és Nyáry Pál várparancsnok is ellenezte, őket letartóztatták, és a következő nap a vár átadásakor átadták őket a töröknek. Ezzel a török uralom Magyarország jelentős részén majd egy évszázadra állandósult. A török uralom Egerben 1596-tól 1687-ig tartott. Eger egy nagy kiterjedésű török tartomány, “vilajet” székhelye lett, élén egy pasával. A törökök helyreállították a vár erődrendszerét. Új kapuvédő bástyát is emeltek melyet ma is “Török-kert”-nek hívnak. Befejezték a várat körülvevő kőfal építését is. Az egykorú leírások és városképek, metszetek tanúsága szerint Eger török-mohamedán jellegű várossá lett. A keresztény templomokat mohamedán dzsámikká, mecsetekké alakították át és melléjük minareteket építettek. A mohamedán vallás előírja a rendszeres, rituális fürdést, mosakodást, ezért a törökök új fürdőket emeltek, melyek az egykorú leírások - elsősorban a “világutazó” Evlia Cselebi leírása - szerint igen díszes épületek voltak. Azt nem tudjuk biztosan, hogy keresztény templom működött-e Egerben a török hódoltság alatt, az azonban bizonyos, hogy keresztény hitéért senkit nem üldöztek. A törökök közép-európai terjeszkedésének gátat vetett Bécsnél elszenvedett 1683-as veresége, amikor sikertelenül próbálták a császári fővárost elfoglalni. A császári hadvezetőség joggal látta elérkezettnek az időt Magyarország egész területének visszafoglalására. Az egyesült keresztény seregek fővezére Lotharingiai Károly volt, akinek csapatában igen sok magyar is harcolt. Az egyesült keresztény seregek Budát 1686. szeptember 2-án, Eger várát 1687. december 17-én foglalták el. A császári hadvezetőség nem az ostrom, hanem a kiéheztetés módszeréhez folyamodott. A kiéheztetett törökök hosszas alkudozás után átadták a várat és bántatlanul elvonulhattak. A visszafoglalt Egerben bárki letelepedhetett, polgárjogot szerezhetett és olcsón házat is vásárolhatott. Egert I. Lipót király 1688. augusztus 6-án “szabad királyi város” rangjára emelte. Városi polgárnak lenni sok előnnyel és kiváltsággal járt. Korai volt azonban a mintegy 1000-1500 főnyi lakosság öröme; a püspök és a káptalan visszakövetelte régi jogait és Eger 1694-ben ismét püspöki fennhatóság alá került. Mivel a magyar lakosok jó része kálvinista hajdú volt, közülük sokan elhagyták a várost. A görögkeleti vallásúak közül is sokan elköltöztek, így Eger lakosságának száma a becslések szerint az 1695-ös házösszeírás és az 1704-es jezsuita helyi rendtörténeti feljegyzés között nem emelkedett, sőt, inkább csökkent. Az ipar és a kereskedelem viszonylagos gazdasági jólétet biztosított; ennek bizonyítéka, hogy 1701-ben Egerre 4619 forint adót róttak míg Budára csak 3940-et, Pestre meg éppen csak 1979 forintot. A törököknek az országból való kiűzése után az udvari haditanács a magyarországi várak fenntartására szánt összeget fölöslegesnek ítélte. Attól is tartottak, hogy a várak a kuruc felkelők számára támaszpontul szolgálhatnak. Ezért 1702 június végéig a külső várat lényegében fel is robbantották. A belső várat pénz hiánya miatt nem pusztították el, közben kitört Rákóczi-szabadságharc során meg is erősítették. Bercsényi Miklós 1703. november 5-én kurucaival elfoglalta a város polgári települését, és a magyarok többsége felesküdött Rákóczira. Mivel a császáriak nem kaptak külső segítséget, az egri várat 1705. január 2-án átadták a kurucoknak. Rákóczi, aki a következő években sokat tartózkodott Egerben, szilárdan támaszkodhatott az ottani kuruc katonákra, sőt Telekessy püspökre is. Rákóczi csapatai 1708. augusztus 3-án Trencsénben súlyos vereséget szenvedtek és ezzel végetért győzelmi sorozata. Eger várát ekkor még szilárdan kézben tartotta, falait meg is erősíttette, a következő évben a puskapor-őrlő malmot is helyreállították. 1709 novemberében azonban a labancok megszállták Eger városát, de a várat Rákóczi hívei nem adták fel. Azt csak 1710. december 8-án foglalták a császári csapatok. A város a szabadságharc küzdelmei során megrongálódott, lakosait az 1708-1709. évi pestis tizedelte meg. XVIII. század tízes-húszas éveiben nagyobb arányokban indult meg az áramlás a városba. Más magyar városokból jöttek, főként iparosok Egerbe, és sok német, szerb, bosnyák és horvát is letelepedett itt. A becslések szerint Egernek 1725-ben mintegy 6000, 1750-ben mintegy 10000 lakosa lehetett. A város XVIII. századi újjáépítése - a kor uralkodó ízlésének megfelelően - barokk stílusban folyt. Ilyen stílusban fejeződött be 1727-re a mai főszékesegyház helyén állott középkori gótikus templom, majd török dzsámi helyreállítása. Az új püspöki székesegyház közelében épültek fel a mai Kossuth Lajos utca díszes kanonoki házai. A különböző szerzetesrendek, a trinitáriusok, minoriták, ciszterciták, szerviták is egymás után építették barokk stílusú templomaikat, kolostoraikat. A XVIII. század folyamán épült fel - először egy- majd kétemeletesre - az új püspöki palota a székesegyház mellett. A püspökök a század folyamán Eger környékén nyaralókastélyt is emeltettek. Az 1740-es években fejeződött be a Foglár György által alapított jogi főiskola építése (ma Kossuth Lajos u. 8.), 1756-ra épült fel a szintén barokk stílusú Megyeháza (Kossuth L. u. 9.). A barokk kori épületek a copf stílusúakkal együtt határozták meg a XVIII. századi városképét, ezek teszik ma is egyik legfontosabb műemléki városá. 1763 és 1785 között már copf stílusban épült fel az eredetileg egyetemnek szánt Líceum mely országos vonatkozásban is kiemelkedő műemlék. A középületekkel együtt természetesen a lakóházak száma is egyre szaporodott, hiszen a város lakossága a XVIII. század elejétől a század végéig több mint négyszeresére nőtt. 1787-ben 17 083 lakosa volt és az ország hatodik legnagyobb városa lett. A város XVIII. századi barokk arculatát az itáliai, elsősorban a római barokk stíluson nevelődött egri püspökei alakítják ki. Közülük legnagyobb szerepe Telekessy Istvánnak (1699- 1715), Barkóczy Ferencnek (1745- 1761) és főként Eszterházy Károlynak (1762-1799) volt. Ez utóbbi volt a copf stílusú Líceum építtetője. Szemben - a rossz állapotban levő Szent Mihály-templom helyén -hatalmas püspöki székesegyházat szándékozott építeni. Ehhez - szintén a Rómában látható városi térkialakítások hatására - impozáns lépcsősor vezetett volna. A székesegyház terve azonban csak Pyrker János László (1826-1847) érseksége alatt valósult meg, a megváltozott korízlésnek megfelelően klasszicista stílusban. Az 1831-1836 között felépült monumentális templom - bár főleg oldalhomlokzatának arányai vitathatók - Magyarország egyik jelentős klasszicista műemléke. A klasszicista stílus egyébként nem sok emléket hagyott maga után Egerben és ezek a szerényebb épületek szerencsére nem is bontják meg a védett történelmi városmag barokk - copf jellegét. A XIX. század első éveiben helyi természeti katasztrófák érték a várost. 1800. augusztus 23-án tűzvész következtében a belvárosnak körülbelül a fele leégett. 1801. december 3-án pedig leomlott a vár déli fala és az alatta levő házak közül többet romba döntött. 1804. augusztus 9-én Eger érseki székhely lett. Ez azonban nem járt gazdasági előnyökkel, sőt az egyházmegye területéből kiszakították a kassai és a szatmári püspökséget, így az egri érsekség területe csökkent. Az évszázados küzdelem Eger szabad királyi várossá nyilvánításáért a XIX. század első felében tovább folytatódott. A városi elöljáróság 1812-ben az országgyűléshez fordult ezzel a kérelmével, hiába. Keményen védelmezte földesúri jogait Pyrker érsek, aki 1826-tól állt az érsekség és egyben a vármegye élén. Érseksége kezdetén, 1827. augusztus 26-án tűzvész következtében a belváros nagyobbik fele leégett és súlyosan megrongálódott a cisztercita és a minorita templom is. Négy évvel később a kolerajárvány ragadott el a városban több, mint 200 embert. Az 1848-49-es szabadságharcban Eger lakosai nagy lelkesedéssel vettek részt és máig büszkék Kossuth szavaira: “Egerben nem hirdetni, hanem csak tanulni lehet a hazafiságot.” A szabadságharc elbukása ellenére a forradalom egyes polgári demokratikus vívmányai megmaradtak, a jobbágyságot az országban már nem lehetett visszaállítani. Eger lakosai is kikerültek az egri érsek földesúri fennhatósága alól. Ez jogilag 1854-ben következett be, amikor az érsek és a főkáptalan 50 ezer ezüst forint készpénz lefizetése ellenében lemondott a feudális előjogokról (például a borkilencedről) és a város tulajdonába kerültek a polgárok által addig csak haszonbérletbe vett legelők. Eger jogállását az 1886. évi XXII. törvénycikk szabályozta és rendezett tanácsú városnak nyilvánította. A szabad királyi város státusát tehát most sem érte el. A város meglehetősen visszamaradt a fejlődésben. 1787-ben, mint említettük, több mint 17000 lakosával az ország hatodik legnagyobb városa volt; 1869-ben viszont még mindig csak 19150 lelket számlált és ekkor már csak a huszadik helyet foglalta el a városok sorában. Eger kívül esett mind a közúti, mind a vasúti fő közlekedési útvonalakon. Gyárak, ipartelepek itt nem létesültek és így a kapitalista fejlődésben is hátramaradt. Ráadásul az 1888. évi filoxéra-járvány a szőlőkben is nagy pusztítást okozott, és ez hosszú évtizedeken át kihatott a lakosság gazdasági helyzetére. A városban tőkehiány és egyéb problémák miatt tönkrement a cukorgyár, a nagyobbik gőzmalom, a kályhagyár. Csak 1894-ben indult meg a termelés a ma is működő, természetesen többszörösen átalakított és kibővített dohánygyárban. A gazdasági helyzet javításának egyik alapfeltételeként már az 1860-as években vasúthoz akarták juttatni a várost. 1872-ben végre elkészült a Budapest-Miskolc fővonalból kiágazó Füzesabony - Eger közti szárnyvonal, de meghosszabbítására Putnokig csak 1908-ban került sor. Az I. Világháború után nehezen indult meg a gazdasági élet. Csak 1925-től kezdtek nagyobb középítkezésekbe, melynek során több iskola, valamint a sportuszoda, a főposta, a Korona-szálló, a református templom, a Siketnéma Intézet és a pénzügyi palota épült fel. A két Világháború közötti időszak legfontosabb egri beruházása a vízvezeték- és a csatornahálózat kiépítése volt. Ekkoriban újították fel a mai Érsekkertet, és megkezdték a város délkeleti részén az ún. Csákó városrész, valamint a 25. számú országút mentén a Lajosváros - közhasználatú nevén “Kanada” - kiépítését. Ebben az időszakban vált Eger idegenforgalmi központtá. Azt elsősorban Gárdonyi Géza történelmi regénye, az “Egri csillagok” által felkeltett érdeklődésnek köszönhette. A dicső emlékezetű várból azonban nagyon kevés volt látható és csak társadalmi alapon indult meg néhány lelkes tanár vezetésével 1925-ben a vár feltárása. A város lakói a második Világháború során egyre nehezebb helyzetbe kerültek, de bombázástól nem szenvedtek. 1944 őszén a visszavonuló német csapatok részben leszerelték a gyárakat, üzemeket, elhajtották az állatokat, megrongálták a vasútállomás épületét és felrobbantották az Eger-patak valamennyi hídját. A szovjet csapatok rövid közelharc után, november 30-án foglalták el a várost.
http://em.bloglog.hu/page/8/
