Szokolya 1792 lakosú (2011. január 1.) község a 75-ös/Vác-Balassagyarmat/ és 317-es/Kismaros-Királyrét/ vasútvonalak mentén, Nagymarostól 12 kilométerre, északkeletre fekszik Belső-Börzsöny vizeit összegyűjtő Morgó-patak völgyében. Szokolya és környéke ősidők óta lakott hely volt, melyet a község határában található két földvár fennmaradt maradványai is bizonyítanak. Az egyik a Pap-hegy gerincén, a másik a Királyrét feletti Várhegyen található.
A hagyományok szerint az Árpád-korban már fennálló község lakosságát még Hont vezér telepítette erre a helyre. 1186-ban már említették nevét a korabeli oklevelekben Sokol néven. A települést a királyi udvarban szolgáló solymászok lakhelyének tartották.
A tatárjárás idején a település lakói rejtekhelyül itt pincéket vájtak, ezekből több még ma is megtalálható, közülök némelyik igen terjedelmes.
Egy 1263-ból fennmaradt oklevél szerint IV. Béla király bizonyos Szokol nevű templárius kolostorban békült ki a fiával, Istvánnal, László honti főesperes közbenjárására; azt azonban semmiféle följegyzés nem bizonyítja, hogy ez a Szokol a hontmegyei Szokolya községgel azonos. A falu határában ugyan állt egykor egy kolostor ez azonban kétségkivül a pálosoké volt, mert ez a szerzetesrend egy időben birtokos volt itt, amit a község régi pálos eredetű temploma is igazol, amely ma a reformátusoké.
A Börzsöny tövében fekvő kis település viharosnak mondható történelme során a fennmaradt adatok alapján többször is gazdát cserélt.
A XIV. és XV. században Zsigmond király, majd Albert király is az itteni bányák művelése céljából telepítettek le itt szászokat. Ezt bizonyítja a faluban őrzött 1598-ból fennmaradt pecsét is, amelyen a sárkányölő Szent György lovag alakja látható ezzel a körfelirattal: Sigilum S. Georgii de P(ago) Martnau. Csehországban, Sziléziában, Ostrava és a német határ közelében ma is megtalálható egy Martnau nevű település, melynek jelképe máig Szent György, melyet lovon ülve, karddal a kezében ábrázolnak. Talán az ő őseik hozták magukkal régi falujuk jelképeként e pecsétet.
A településen ekkor már több évszázada folyt vasércbányászat és annak feldolgozása (vasolvasztás), amely virágkorát a 18. században, 1778 és 1792 között érte el. A régi, kimerített vasbányák nyomai a falu határában máig láthatók.
A község földesurai a 19. század elején az Esterházy család tagjai voltak, majd az 1900-as évek elején gróf Sierstorpff Henrik és Sándor lett itt a nagyobb birtokos.
A XX. század elején Hont vármegye Szobi járásához tartozott. 1976-ban Szokolyát a szomszédos településekkel /Kismaros, Kóspallag/ együtt Verőcéhez csatolták Verőcemaros néven. 1990-ben ismét visszanyerte önállóságát.
A templomtorony XV. századi, gótikus emlék. A mellé 1858-ban református templomot építettek.
A református parókia XVII. századi épület, itt született Mányoki Ádám, festő, aki a XVIII. század legjelentősebb magyar portréfestője, II. Rákóczi Ferenc, majd később a szász választófejedelem udvari festője, a református barokk európai hírű mestere. Ugyancsak itt született Viski János a XX. század legjelentősebb magyar állatfestője.
A hagyományok szerint az Árpád-korban már fennálló község lakosságát még Hont vezér telepítette erre a helyre. 1186-ban már említették nevét a korabeli oklevelekben Sokol néven. A települést a királyi udvarban szolgáló solymászok lakhelyének tartották.
A tatárjárás idején a település lakói rejtekhelyül itt pincéket vájtak, ezekből több még ma is megtalálható, közülök némelyik igen terjedelmes.
Egy 1263-ból fennmaradt oklevél szerint IV. Béla király bizonyos Szokol nevű templárius kolostorban békült ki a fiával, Istvánnal, László honti főesperes közbenjárására; azt azonban semmiféle följegyzés nem bizonyítja, hogy ez a Szokol a hontmegyei Szokolya községgel azonos. A falu határában ugyan állt egykor egy kolostor ez azonban kétségkivül a pálosoké volt, mert ez a szerzetesrend egy időben birtokos volt itt, amit a község régi pálos eredetű temploma is igazol, amely ma a reformátusoké.
A Börzsöny tövében fekvő kis település viharosnak mondható történelme során a fennmaradt adatok alapján többször is gazdát cserélt.
A XIV. és XV. században Zsigmond király, majd Albert király is az itteni bányák művelése céljából telepítettek le itt szászokat. Ezt bizonyítja a faluban őrzött 1598-ból fennmaradt pecsét is, amelyen a sárkányölő Szent György lovag alakja látható ezzel a körfelirattal: Sigilum S. Georgii de P(ago) Martnau. Csehországban, Sziléziában, Ostrava és a német határ közelében ma is megtalálható egy Martnau nevű település, melynek jelképe máig Szent György, melyet lovon ülve, karddal a kezében ábrázolnak. Talán az ő őseik hozták magukkal régi falujuk jelképeként e pecsétet.
A településen ekkor már több évszázada folyt vasércbányászat és annak feldolgozása (vasolvasztás), amely virágkorát a 18. században, 1778 és 1792 között érte el. A régi, kimerített vasbányák nyomai a falu határában máig láthatók.
A község földesurai a 19. század elején az Esterházy család tagjai voltak, majd az 1900-as évek elején gróf Sierstorpff Henrik és Sándor lett itt a nagyobb birtokos.
A XX. század elején Hont vármegye Szobi járásához tartozott. 1976-ban Szokolyát a szomszédos településekkel /Kismaros, Kóspallag/ együtt Verőcéhez csatolták Verőcemaros néven. 1990-ben ismét visszanyerte önállóságát.
A templomtorony XV. századi, gótikus emlék. A mellé 1858-ban református templomot építettek.
A református parókia XVII. századi épület, itt született Mányoki Ádám, festő, aki a XVIII. század legjelentősebb magyar portréfestője, II. Rákóczi Ferenc, majd később a szász választófejedelem udvari festője, a református barokk európai hírű mestere. Ugyancsak itt született Viski János a XX. század legjelentősebb magyar állatfestője.
http://km.bloglog.hu/page/11/
Őrangyalok templom
