Lábatlan 4992 lakosú (2012. január 1.) város Komárom-Esztergom megyében, a Duna mentén, a 10-es főközlekedési út és a 4-es/Esztergom- Komárom/ vasútvonal mellett, Nyergesújfalutól 4 kilométerre, nyugatra fekszik. 1950-ben egyesítették Lábatlant Piszke községgel Lábatlan néven. A község életkorának megállapításánál századokról beszélhetünk. Az a táj, amelyhez község is tartozik a honfoglaló magyarság első telephelyei között volt, s évszázadokon át ezen a tájon volt a legfejlettebb, legnyugodtabb élet. Közelben voltak az ország királyi városai (Esztergom, Székesfehérvár, Buda), s bizonyára itt voltak a legrendezettebb viszonyok a magyar középkor első felében. A környező települések is fejlődtek, a XIII. századból már 19 községről van okleveles említés. Valószínű, hogy ezek már korábban, a XII. században általánossá váló földművelés idején alakultak ki ezen az akkor legsűrűbben lakott országrészen. Területileg hozzátartozik Eménkes-tanya, Gyűrűs-puszta. Kakasorr-tanya és Szágodó-tanya. A hagyomány szerint Piszke község neve Duna-Nedecze volt, amelyet később változtattak a jelenlegi névre. Piszke állítólag a tót pieszek-homok szóra vezethető vissza. A nyelvészek feltevése, hogy a Duna aranytartalmú homokjával hozható összefüggésbe. A Lábatlan név eredetét sem lehet hitelesen megállapítani. A nép száján lévő hagyomány úgy tartja, hogy névadója egy Lábatlan György nevű, valóban lábát vesztett vitéz lehetett, aki itt első birtokos, vagy talán községalapító volt. A monda különböző változatban él, de mindegyik megegyezik abban, hogy a nevet “lábatlan emberre” vezeti vissza. Egyik változata szerint György vitéz egy háború alkalmával a királlyal együtt az ellenség fogságába esett, s ott lábuknál fogva összeláncolták őket. Hogy a király a fogságból szabadulhasson, György vitéz levágta a saját lábát. Önfeláldozó tettének eredményeként a király megszabadult, s miután őt is kiváltotta, a község földjét neki ajándékozta. Van olyan változat is. mely szerint egy lábatlan remete élt volna ezen a területen, s a község róla vette volna a nevét. A község keletkezésének időpontját pontosan megállapítani nem lehet, mert a kialakulás az általános fejlődés törvényszerűségeinek megfelelően hosszabb folyamat eredménye volt. Történelme folyamán többször cserélt gazdát. Tulajdonosai közül leginkább említésre méltó a Lábathlan család, melynek virágzása a XV. század közepén, Mátyás király uralkodása alatt következett be. A szerencsétlen várnai csatában a családnak két Gergely nevű tagja is részt vett. Az egyik meghalt a csatában, a másik pedig fogságba került, de megszabadult, és Mátyás királynak egyik leghívebb embere lett. Hogy mennyire megbízott benne a nagy király, az abból is látható, hogy az ő gondjaira bízta, mint világosi várkapitányra fogságba vetett bátyját, Szilágyi Mihályt. A családnak 1558-ban történt kihalása után a község számos birtokosa közül Istvánffy Miklóst történeteiről érdemes emlékezetünkben tartanunk. A hagyomány azt tartja, hogy a XIV. és XV. században római katolikus esperesség volt Lábatlan, az esperes pedig benedekrendi szerzetes volt. A török uralom alatti sorsa ismeretlen a községben, de minden bizonnyal lakott hely volt mindvégig. Református vallásra tért lakói másfél évszázadon át fizették a tizedet a török és a magyar földesuraknak egyaránt. Egymással versenyezve sarcolta őket az esztergomi török bég és a Felvidékre menekült magyar vármegye. A török kiűzetését követő nehéz esztendőket, amely esztendők alatt Magyarország népe - Eszterházy Pál nádor megállapítása szerint - többet szenvedett, mint a török hódoltság másfél évszázada alatt, a község lakossága aránylag szerencsésen vészelte át. Az 1681. évi országgyűlés XXIV. és XXV. törvénycikkei megerősítik a Bécsi béke első cikkelyét, mely a vallásszabadságot az összes kiváltságos rétegnek biztosítja. Hála Lábatlan és Piszke akkori köznemesi földesurainak, a Nagybaráti Huszár családnak és a szintén református vallású Nedeczkyeknek, Lábatlan úgynevezett artikuláris falu lett. Református lakóinak tehát joguk volt templomot, iskolát, paplakot építeniük. Lábatlan ebben az időben Piszkével együtt nem Esztergom, hanem Komárom megyéhez tartozott. Talán ennek a körülménynek is része volt abban, hogy Kollonics, esztergomi érsek alatt, az 1862-ben megindult irgalmatlan protestáns üldözés alatt sem szenvedett különösebb sérelmet a község lakossága. Legalábbis egyetlen lábatlani paraszt sem található a protestáns sérelmeket tárgyaló ágensi iratok között, melyeket a Ráday levéltár őriz. A Rákóczi- féle szabadságharc történetéből tudjuk, hogy Bottyán János kuruc generális, miután Rákóczi megbízta a Dunántúl felszabadításával, 1706. december 15-én Budakesziről indulva a karvai révnél kelt át néhányszáz huszárjával a Dunán. Első dunántúli állomása minden bizonnyal Lábatlan volt, itt indult meg önkéntesekkel való feltöltése a seregnek, amely közel tízezer főre nőtt néhány hónap leforgása alatt. A szabadságharc elbukása után Lábatlanon is csendes, szívós, kitartó munka évtizedei következtek. A község XVIII. századi történetével kapcsolatban azonban a legnagyobb elismeréssel kell megemlékeznünk arról a gondosságról, amelyet a község lakossága a református iskola iránt tanúsított. Az egész falu gondja az, hogy “a szép elmebéli tehetséggel bíró gyermekek” “nagyobb” iskolába kerüljenek, vagyis mai nyelven szólva: tovább tanuljanak. A XIX. századi község három részből állt: Nagy- és Kislábatlanból valamint Biczfurtból. Nagylábatlant urbáriális jobbágyok, Kislábatlant pedig kuriális nemesek lakták. 1852-ig, míg a tagosítás meg nem történt, Piszke Lábatlanhoz tartozott. 1876-ban ezzel együtt Komárom megyéből Esztergom megyéhez csatolták. Temploma ez idő szerint még nem volt. Római katolikus leányegyháza a nyergesújfalui anyaegyházhoz tartozott. A lakosság szőlőműveléssel és márványfejtéssel, mészégetéssel foglalkozott. Az 1848/49-es forradalmi mozgalmakban a község népe is részt vett. A nemesi családok közül Reviczky József és László, honvédszázadosként, a jobbágyok közül Becsei Ferenc honvédtizedesként, Közi Kapu Sámuel és Tímár András honvédekként, valamint Ollé István nemzetőként harcolt a szabadságért. A XIX. század második felében nagyarányú fejlődés indult meg a községben. Kapcsolatban áll ez a kapitalizmus kezdeti időszakában meginduló iparosodással. Az idegenből beszivárgó tőke számára pompás lehetőséget kínált az elmaradott, gyarmati Magyarország. A község határában lévő elsőrendű márga- és mészkőtelepek jó haszonnal kecsegtettek. Már 1868/69-ben alakultak üzemek: egy téglagyár és egy cementgyár. A jó munkalehetőségek nagy erővel vonzzák a környék nincstelenjeit. Külföldi mesteremberek érkeznek, egyre nő a munkásság száma. A Cementgyár 260 k. holdat foglalt el, felvásárolta a mai Bersekbánya területén lévő erdőket, mert az ott talált márga sokkal előnyösebb volt az abban az időben bevezetett portland cement gyártására. A nagyarányú fejlődés következtében a két község lakossága megkétszereződött. 1907-ben alapítja Miskolci és társa az Azbeszt cement-, pala- és papírgyárat. Ez a gyár 1925-ben csak papírgyártásra tért át. Papírvattát, újság- és csomagolópapírt készítettek. Piszke másik nagyüzeme a kőfaragó üzem, amely a Süttőn bányászott követ dolgozza fel burkoló és díszítő kővé. Az I. Világháború pusztításának 50-60 ember áldozata volt a két községben. Az 1920-as, ‘30-as évek idején számtalan munkásember és családja vándorolt ki külföldre az üldözés elől, valamint azért, mert a község nem biztosított megélhetést számukra. 1944-ben Piszkéről és Lábatlanról az összegyűjtött zsidó lakosokat Németországba szállították, közülük csak néhányan tértek vissza. A II. Világháború harcai 1945. március 28-án fejeződtek be a községben. Az üzemeket államosították. Épült egy újabb üzem, a Vasbetongyár, vasúti talpfákat és oszlopgyámokat gyártanak benne. Az ország minden részéről jöttek, majd költöztek a munkát vállaló családok. 1950-ben Piszkét és Lábatlant, Lábatlan néven egyesítették. A gyárakhoz kapcsolódva épültek a lakótelepek.
http://kd.bloglog.hu/page/13/
