„A hitvallásban az Egyház megvallja a Szentháromság misztériumát és az ő »jóságos tervét« (Ef 1,9), amely az egész teremtésre vonatkozik: az Atya akaratának »titkát« úgy viszi végbe, hogy szeretett Fiát és Szentlelkét adja a világ üdvösségére és nevének dicsőségére”[1]. Ezért „a liturgia Krisztus műve, de egyben Egyházának tevékenysége. A liturgia megvalósítja és kinyilvánítja az Egyházat, mint az Istennel és az emberekkel megvalósult közösség látható jelét. A híveket elkötelezi a közösség új életében. Magában foglalja mindenki »tudatos, tevékeny és gyümölcsöző« részvételét”[2].

A kántor zeneértő keresztény, akit az Egyház megbíz a liturgia zenei részével. Ezért a kántornak az alapos zenei tudása mellett, közösségének elkötelezett tagjaként, különösen is jól kell ismernie a liturgiát és annak belső törvényeit, valamint a rá vonatkozó egyházi előírásokat.

1. A liturgia fogalma

1.1. A liturgia szó jelentése és használata

A liturgia a görög leitourgia (leitourgia = laosz, nép + ergon, munka) szóból származik. Jelentése a népért végzett közösségi szolgálat (hadviselés, Olimpia, színházi játékok, stb.). Az Ószövetség görög nyelvű fordításában (LXX) a liturgia a szent sátorban végzett papi szolgálatot jelöli, néhol tágabb értelemben a felebaráti szeretet tetteit is. Az Újszövetségben a Zsidókhoz írt levél e szót lefoglalja Krisztus főpapi működésének leírására. Az első keresztényeknél a liturgia az Isten tiszteletére végzett cselekedetek gyűjtőfogalma. A római egyházban nem honosodott meg ez a kifejezés. A használt kifejezések: munus, officium, mysterium, sacramentum, ritus, actio, stb. A görög egyház már a 4. században a misét nevezi liturgiának. Később a nyugati egyházban a liturgia a szent szertartások összességét jelentette, vagy azoknak az egyház által előírt normáknak a gyűjteményét, amely a kultusz végzését szabályozta.

1.2. A liturgia meghatározása

A liturgiában Isten dicsőítése és az emberek megszentelése történik. Imádságunk, énekünk, áldozatbemutatásunk, istendicséretünk – jócselekedeteinkkel együtt – felszállnak Istenhez, „miként a tömjénfüst”, Isten pedig a vele való találkozásban kiárasztja ránk kegyelmét, vagyis életünket részesíti az Ő isteni életével, megszentel minket.

A liturgikus mozgalom egyik jeles képviselője, a belga L. Beauduin a liturgiát az egyház kultuszának nevezi. A bencés O. Casel kutatásai alapján így fogalmaz: a liturgia Krisztus üdvözítő tetteinek (kereszthalálának és feltámadásának) megjelenítése az Egyház szertartásaiban, melyek révén a megváltás üdvözítő eseményei jelenvalóvá lesznek a szimbólumok fátyla alatt. Más szóval a liturgia tartalmilag az üdvösségtörténet megjelenítő átimádkozása.

A liturgia fogalmának tisztázásában jelentős szerepet játszott XII. Pius pápa Mediator Dei (1947) kezdetű enciklikája. Visszautasítja a tévedéseket: „súlyosan tévednek a szent liturgia fogalmát illetően azok, akik nem látnak benne mást, mint az Istent megillető tisztelet érzékelhető külső formáit, vagy puszta díszt;...akik nem látnak benne egyebet, mint szabályok és előírások foglalatát, amellyel az Egyház az egyes szertartások végzését szabályozza”(25). Ezzel szemben a liturgia az a nyilvános istentisztelet, amelyet a mi Üdvözítőnk, mint az Egyház feje bemutat a mennyei Atyának és amelyet a hívek közössége bemutat Alapítójának és rajta keresztül az Örök Atyának. Tehát röviden összefoglalva, „a szent liturgia Jézus Krisztus titokzatos testének, a Fejnek és a tagoknak nyilvános istentisztelete” (20).

A II. Vatikáni Zsinat a liturgiát a következő módon határozza meg: „Méltán foghatjuk fel a liturgiát úgy, mint Jézus Krisztus papi szolgálatának gyakorlását. Ebben ^‚érzékelhető jelek jelzik és a maguk sajátos módján meg is valósítják az ember megszentelését és ^„Jézus Krisztus misztikus teste – vagyis a Fő és a tagok együtt – ^…teljes értékű nyilvános istentiszteletet mutatnak be”. A teljesség kedvéért hozzá kell tenni: „a földi liturgiában a mennyeinek előízét érezzük”[3]. A liturgiában csak úgy tudnak az emberek részt venni, ha meghívást kaptak a hitre és megtérésre. „Tehát a liturgia az a csúcs, amelyre az Egyház tevékenysége irányul, de egyben az a forrás is, amelyből minden erejét meríti. A résztvevőktől igényli, hogy felkészült lélekkel vegyenek részt benne”[4]. A közösség istentiszteletében való részvétel nem zárja ki azonban az egyéni imádságot és a különböző áhítatgyakorlatok végzését.

A liturgia végül is az Egyház istentisztelete. A liturgiának a fentiek figyelembe vételével csak azt a cselekményt nevezhetjük, ahol a hívek egybegyűlt gyülekezete egy ^‚törvényes egyházi hivatalviselő vezetésével az Apostoli Szentszék által jóváhagyott liturgikus könyvek szerint ^„nyilvános istentiszteletet tart, mely jelenvalóvá és láthatóvá teszi az Egyházat a maga üdvösségre vezető mivoltában.

1.3. Liturgiák és szertartások

A latin egyházban sajátos értelemben liturgia:

1. Szentmise

2. Zsolozsma

3. Szentségek kiszolgáltatása (keresztelő, házasságkötés, papszentelés, stb.).

Liturgikus jellegű szertartások:

1. Szentelmények (pl. temetés)

2. Áldások (pl. házak megáldása)

3. Közös imádságok (rózsafüzér, litánia, szentségimádás, könyörgő körmenetek)

2. A liturgia résztvevői

Napjaink megszokott eseményeihez tartozik, hogy az emberek különböző helyeken összejönnek. Elmennek egy moziba, vagy drukkolnak kedvenc csapatuknak, vagy részt vesznek egy hangversenyen, és természetesen összejönnek a templomban is. Addig, amíg az egyházon kívüli összejöveteleknél a közös érdeklődés, a szimpátia vezeti az embereket, addig az Egyház közösségében nemcsak egy érdeklődő csoportot kell látnunk, hanem a hívek nagyon szoros egységét, mely a közös ünneplés által liturgikus közösséget alkot.

2.1. A megkereszteltek közösségében

A feltámadt Krisztus Pünkösd napján megajándékozta apostolait a Szentlélekkel, és általuk meghívta a népeket, hogy az ő Titokzatos Teste, az Egyház létrejöjjön. Mindnyájunkat, akik ennek a Testnek a tagjai vagyunk, Krisztus maga vezet és erősít a szentségek által. Elsősorban a keresztség által, mely kiemelt a sötétség hatalmából és részesített a kegyelem ajándékában, Isten gyermekei lettünk és tagjai Isten népének. Ez a mindennapi életünkben úgy valósul meg, hogy az Egyház hatalmas közössége az egyházmegyénkben, illetve a plébániai közösségben lesz számunkra érzékelhető.

A helyi egyház legjelentősebb összejövetele az Eukarisztia vasárnapi ünneplése. Ugyanis ekkor Urunk húsvéti misztériumának, vagyis kereszthalálának és feltámadásának heti ünneplése történik.

2.2. A liturgikus közösség

Az Apostolok Cselekedetei leírja, hogy az első keresztények „állhatatosak voltak az apostolok tanításában,...” (2,42-47). Összejövetelüket pedig meghatározta az Eukarisztia ünneplése és az imádság.

Jézus maga is jelen van hívei közösségében. Ő maga tanítja: „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük”( Mt 18,20). Ezért fordul ünnepléseink kezdetén a celebráns így az egybegyűltekhez: Az Úr legyen veletek. De ezzel a köszöntéssel az is kifejezésre jut, hogy itt mindenki Isten újszövetségi népének tagja, Isten családja, nekünk testvérünk. Mindnyájan a mennyei Atya gyermekei vagyunk. Még akkor is, ha nem is ismerjük egymást.

A liturgikus közösséget maga a liturgia formálja a maga képére, hogy alkalmassá váljék az Istennel való párbeszédre.

2.3. Az Egyház szolgái

Krisztus az egyetlen és örök Főpap, ő a közvetítő Isten és az emberek között. A keresztség szentsége által mindannyian részesültünk Krisztus királyi papságában. A püspökök, a papok és a diakónusok egészen más, sajátos módon részesülnek Krisztus papságában. Ezt úgy nevezzük: szolgálati papság, a szentség, amelyben részesülnek: az egyházi rend szentsége.

A püspökök részesültek a papság teljességében, ezért szolgálatuk a tanítás, az istentisztelet minden területére kiterjed (pl. csak ők szentelhetnek papokat, általában csak ők bérmálnak), a püspök liturgiáján jelenik meg a Krisztus vezette Egyház teljessége. A papok feladata, hogy a püspök megbízásából, Krisztus nevében bemutassák a szentmisét, kereszteljenek, a bűnbánat és a betegek kenetének szentségét kiszolgáltassák és megáldják a házasságokat. A diakónusok feladata az evangéliumot hirdetni, az Eukarisztiát szétosztani, tanítani a híveket, kiszolgáltatni a keresztséget és megáldani a házasságot, mindezt a püspök megbízásából, a plébános engedélyével. Nem miséznek, nem gyóntatnak és nem szolgáltatják ki a betegek szentségét.

Az előbb felsorolt szentségi fokozatokon kívül vannak még az úgynevezett szolgálatok. Ma két szolgálatot állapított meg az Egyház: az akolitus és a lektor szolgálatát. Az akolitus az oltár körül segédkezik, szükség esetén áldoztathat, a lektor az igeliturgiában látja el szolgálatát. Megbízatásukat a püspöktől kapják szentmise keretében.

A hívek, különösképpen ha már megbérmálkoztak, kaphatnak liturgikus feladatot, szolgálatot. Ezek közé tartoznak a ministránsok, akik az oltár közelében teljesítik szolgálatukat. De ilyen szolgálatot végeznek az énekesek, a kántor, aki a közösség énekének irányítója és vezetője.

2.4. A kántor a közösség énekének vezetője

A kántor zeneértő keresztény, akit az Egyház megbíz a liturgia zenei részével.

„Annyit jelent, mint énekes. Szűkebb értelemben az egyházaknál működő énekes, aki a szertartásoknál s főleg a templomban orgonakíséret mellett vezeti a nép énekét” írja Gál Geláz egykori magister chori[5]. A II. Vatikáni Zsinat, majd az utána kiadott rendelkezések szerint így határozható meg a kántor feladata: „A liturgikus közösség előénekese és énekének vezetője. Ő a vezetője a kórusnak vagy a szkólának. […] Feladata nem a szólóének, hanem a közösségi ének vezetése. Az éneket kísérheti orgonával. […]”[6].

A kántor szakmai felkészültsége (zenei és liturgikus) azt szolgálja, hogy a hívő közösséget hozzásegítse a liturgia átéléséhez. Ehhez fontos az esztétikai élmény előidézése (a szép mindig Istenről tesz tanúságot), valamint a liturgiába szervesen kapcsolódó zene kiválasztása. Mindig el kell döntenie, hogy mi szolgálja a leginkább a közösség istendicséretét és mi az, ami nem méltó ehhez. Természetesen nemcsak szakmailag, hanem lélekben is fel kell készülni a kántori szolgálatra. Ezért a kántorképzés során a hitbeli és teológiai ismereteket is el kell sajátítani.

A kántor legyen mindenben példamutató a közösség előtt. Bár rendszerint utcai ruhában végzi a szolgálatát, legyen ápolt, rendesen öltözött. Az orgona pedáljának használata miatt helyes, ha külön orgonacipője van.

A Szentatya, II. János Pál pápa fontosnak tartja az egyházzenész, kántor szolgálatát. 1980. szeptember 21-én fogadta, és hosszabb beszéddel köszöntötte az olaszországi Szent Cecília Egyesületet alapításának 100. évfordulója alkalmából. Ez alkalommal megfogalmazta a kántor feladatát és hivatását: „A szent zene a hitnek, az Egyház és az ő tagjai hitének kifejezője és tanúságtevője. Szükséges, hogy a belső lelkiség és a külső tanúságtétel tökéletes összhangban legyen, szorosan összekapcsolódva az éneketek és az életetek”.

Magyar Liturgikus és Egyházzenei Intézet