3.        A liturgia párbeszéd Isten és népe között

„A liturgiában ugyanis Isten szól népéhez és Krisztus most is hirdeti az örömhírt. A nép pedig erre énekkel és imádsággal felel Istennek”[7].

                             3.1.      Isten igéje a közösség életében

            Isten népe az Ószövetségben az Isten igéjének meghallgatására gyűlt össze. „Bárcsak meghallanátok ma a szavát! »Ne keményítsétek meg szíveteket, mint egykor […] a pusztában«” (Zsolt 95(94),7-8). Amint a zsinagógai istentiszteletben, éppúgy a keresztény liturgiában is lényeges az Isten igéjének felolvasása. Erre példa Jézus a názáreti zsinagógában (Lk 4,16-21). Jézus feltámadása után maga magyaráz az emmauszi tanítványoknak (Lk 24, 27. 31). Ennek a szerepe mindvégig megmarad. A II. Vatikáni Zsinat így foglalja össze: „A Biblia kincseit hozzáférhetőbbekké kell tenni, hogy Isten igéjének asztala minél gazdagabban legyen megterítve”[8]. Ezt szolgálja a három éves olvasmányos rend, amely valamennyi liturgikus könyvben megtalálható. Így megismerjük az üdvösség történetét, Krisztus misztériumát. Az Egyház tanítja, hogy Krisztus jelen van Igéjében is[9].

            A Biblia olvasásának kétféle módját ismerjük: folyamatos (continuus) olvasás, vagyis napról-napra folytatólagosan olvasunk egy-egy szentírási könyvet. Ez jellemző a hétköznapokra. Ha ezt az olvasást ünnep, vagy a soron következő szentírási résznek másutt való felolvasása miatt megszakítjuk, akkor nem folyamatos (semicontinuus) olvasást végzünk.

            Mindig gyakorlat volt a szentírási szöveg magyarázata az Ószövetségtől kezdve mind a mai napig. Ezt ma kifejezetten előírja a II. Vatikáni Zsinat, valamint az annak rendelkezéséből megjelent liturgikus könyvek.

                             3.2.      Válasz Isten igéjére: ének a liturgiában

            Többféle módon lehetséges a válasz Isten igéjére. Hallgatással, ugyancsak a szentírási szöveg válaszolásával, mint a válaszos zsoltárnál, a hitvallással, de a válaszadásban közös jellemző, hogy énekeljük azokat.

            A liturgia anyanyelve az ének.

            „Az egyetemes Egyház ránk hagyományozott zenéje felbecsülhetetlen értékű kincs. Minden más művészi kifejezésmód fölé emelkedik leginkább azért, mert a szent szövegeket kísérő dallam az ünnepélyes liturgiának szükséges és a teljességhez tartozó része”[10]. „A sugalmazott zsoltárok szerzése és éneklése, amelyet gyakran kísértek hangszeren, szorosan kapcsolódott az Ószövetség liturgikus ünnepléseihez. Az Egyház folytatja és tovább viszi ezt a hagyományt: „Egymás közt énekeljetek zsoltárt, himnuszt és szent énekeket és ujjongjatok szívből az Úrnak” (Ef 5,19). „Aki énekel, kétszeresen imádkozik” (vö. Szent Ágoston). ...annál kifejezőbbek, minél inkább abból a kulturális gazdagságból való, amely sajátja Isten népének. Ezért a vallásos népéneket is gonddal ápolják, hogy velük felhangozhassék a hívek éneke […] az előírások szerint. […] A szövegek feleljenek meg a katolikus tanításnak, merítsenek elsősorban a Szentírás és a liturgia forrásából”[11].

                             3.3.      Az imádság

            Az imádság az emberi ész, értelem és lélek felemelése Istenhez. Ha ez lélekben történik, magán imáról van szó, ha szavakba foglaljuk és közösen mondjuk, liturgikus szöveggé válhat.

            Az imádság az Istentől megragadott ember bonyolult hódolata.

3.3.1. Az imádság fajtái

1.      Dicsőítő: Isten teremtő és általános jótéteményeinek tudatosulásából fakad. Általában költői, túláradó formában fogalmazódik meg és gyakran hálaadással kapcsolódik össze.

2.      Hálaadó: Isten egyes jótéteményeiért ad hálát.

3.      Kérő-engesztelő: Lelki és testi javakat, valamint bűnbocsánatot kérünk Istentől magunk vagy mások számára.

3.3.2. A liturgikus imádság jellemzői

A liturgikus imádság lehet szentírási vagy költött.

Mindig rövid, nem bőbeszédűséggel akarjuk megnyerni Istent.

Egyénfölötti, hogy a közösség minden tagja magáénak érezhesse, hiszen a liturgia csak összegzi és átnyújtja Istennek az egyes magánimákat.

Az oltárnál imádságunkban az Atyát kérjük a Fiú által a Szentlélekben.

3.3.3. A liturgikus imádság műfajai

1.      Zsoltárok: Dávid király 150 zsoltára az Ószövetségben.

2.      Kantikumok: a Biblia költői részei, énekei (a zsoltárok kivételével). Fontosak: Benedictus (Zakariás éneke a Laudesben, Lk 1,68-79), Magnificat (Mária hálaéneke a Vesperásban, Lk 1,47-55), Nunc dimittis (Simeon próféta hálaéneke a Completóriumban, Lk 2,29-32). A laudes második zsoltára helyett ószövetségi kantikum áll, a vesperásban pedig a harmadik zsoltár helyett áll kantikum az Újszövetségből.

3.      Himnusz: Istent vagy szentjeit dicsérő ének, verses, ritmikus formában. A zsolozsma része.

4.      Szekvencia: a szentmisén az evangélium előtt éneket költemény, amely az ünnepelt hittitokhoz kapcsolódó dogmatikus tanítást fejti ki. Öt szekvenciát éneklünk: Húsvétkor, Pünkösdkor, Úrnapján, a Fájdalmas Anya ünnepén és a gyászmisékben.

5.      Könyörgés: a pap mint a nép képviselője ebben a rövid és tömör imában foglalja össze hangosan a közösség kéréseit. Felépítése (A karácsony ünnepi miséjének kollektájával):
a) a hívek felszólítása imára (Könyörögjünk!),
b) megszólítás (Istenünk),
c) a kérés megokolása, az ünnepelt titokra való hivatkozás (te az emberi természet méltóságát csodálatosan megalkottad, és még csodálatosabban megújítottad),
d) a kérés előterjesztése (Add, kérünk, hogy részesedjünk Fiad istenségében, aki szeretetből magára vette emberi természetünket.),
e) záradék: Jézus Krisztusra hivatkozik és a teljes Szentháromságot említi (A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké.),
e) a hívek „Ámen” válasza.

6.      Doxológia: dicsőítések vagy doxológiák az Istent dicsőítik csodálatos tetteiért. Ilyenek:
Kis doxológia (Dicsőség az Atyának és a Fiúnak, és a Szentléleknek),
Nagy doxológia (Dicsőség a magasságban Istennek…),
Záró doxológia (Őáltala, ővele és őbenne…),
Himnuszok utolsó versszaka (tartalmilag, nem kötött formában).

7.      Áldások: mindig a Szentháromság nevében. Lehet egyszerű és ünnepélyes, az utóbbit áldáskívánságok előzik meg.

8.      A hitvallás az Isten igéjére adott válasz, amelyet mindig felállva, közösen mondunk.

                             3.4.      A liturgiában használt legfontosabb kifejezések

A hivő közösség számtalan alkalommal egyetlen szóval fejezi ki hitét, örömét vagy köszöntését.

1.      Ámen (héber: „úgy van, úgy legyen, biztosan, valóban, igen”). A szó Istennek való elköteleződést és bizalmat is jelöl az Ószövetségben. Jézus többször ámennel vezeti be mondanivalóját.

2.      Alleluja (héber: hallelu-Jahve – „dicsérjétek Istent!”). Az öröm és a diadal kifejezője az Ószövetségben. Az Újszövetségben a Jelenések könyve használja. Hamar az evangélium olvasásához kapcsolódik, a húsvéti időszakban a feltámadás felett való öröm megtölti a liturgiát allelujával.

3.      Hozsanna (héber: hosiann – „adj üdvöt”), a Jeruzsálembe érkező Jézust köszöntötte ezzel a tömeg, a liturgia kezdettől használja az ujjongó hódolat kifejezésére (Sanctusban és Virágvasárnap).

4.      Párbeszéd a celebráns és a hívek közössége között. A felszólításra a hívek rögtön kifejezik készségüket az Isten dicséretére. Ilyenek: Az Úr legyen veletek! És a te lelkeddel. Emeljük fel szívünket! Felemeltük az Úrhoz.

5.      Litániás válaszok, amelyek a keresztény ókorban szokásban voltak, ma kissé egyszerűbb módon. Ilyenek: Uram irgalmazz; Kérünk téged, hallgass meg minket.

        4.        A liturgikus ünneplés

 

            Az ünnep és az ünneplés hozzá tartozik emberi életünkhöz. Gondosan kiválasztják az ünneplés helyét, fontosnak tartják a megfelelő öltözéket és az eseményhez méltó tárgyakat vagy eszközöket használnak.

            Számunkra, akik Isten népének közösségében élünk, fontos, hogy ünnepléseink, melyeket hívő közösségünk tart, az Úr Krisztushoz méltó körülmények közt történjen.

                             4.1.      Jel és jelkép (szimbólum)

            Életünkben a jelek és a szimbólumok fontos szerepet töltenek be. Mivel az ember egyszerre szellemi és testi lény is, a szellemi valóságokat anyagi valóságokkal fejezi ki. Mivel az ember közösségi lény és másokkal kapcsolatot akar találni, ezért fontos szerepet töltenek be életében a nyelv, a gesztusok és a cselekedetek.

            A liturgia, amely az Istennel való kapcsolatunkat szolgálja, a lelki értékek kifejezésére használja a beszédet, a különböző jeleket, és a szimbólumokat. Vannak olyan egyezményes jelek, amelyek jelentését magyarázni sem kell. Pl. a felállás a tisztelet és a megbecsülés kifejezése. Sőt maga Jézus is választott bizonyos jeleket, amelyek által lelki adományokat ad az embernek. Ilyenek a szentségeknek a jelei, amelyek a különböző kegyelmeket közlik és Jézussal még szorosabbá és szebbé teszik kapcsolatunkat.

 

            A jel és a jelzett dolog közötti kapcsolat jellemzői:

1.      Arányban állnak egymással.

2.      A jelek a kortársak felfogását tükrözik.

3.      A jelek rendszere az embertől függ, ezért változhat korok szerint és ezért kell megtanulni őket.

 

            A jelkép vagy szimbólum jellemzői:

1.      Mindig többre, önmagán túlra mutat.

2.      Nem időhöz kötött, minden kor emberének élményvilágából ered.

3.      Nem mesterséges alkotás, az ember csak felismeri.

 

                             4.2.      A liturgiában használt magatartási formák

1)      ha csendben vagyunk, nemcsak annyit jelent, hogy nem beszélünk. Hallgatunk, amikor lelkiismeretünket megvizsgáljuk, vagy megfogalmazzuk egyéni kéréseinket, vagy elgondolkodunk az Isten igéjének tanításán, vagy hálát adunk az Úrral való találkozás után.

2)      ha felállunk, kifejezzük tiszteletünket, örömünket és különösen is figyelünk arra az eseményre, ami szemünk előtt történik. Isten színe előtt állunk, kifejezi készenlétünket, tettrekészségünket és szabadságunkat.

3)      ha leülünk figyelünk a felolvasóra, aki vagy az Isten igéjét, vagy a hozzáfűzött tanítást mondja el. A mi feladatunk, hogy mindezt magunkba fogadjuk és javunkra fordítsuk.

4)      a meghajlás a mély tisztelet, hódolat és a bűnbánat jele. Mélyen meghajlunk a szentmisében az oltár felé, a Hitvallásnál a megtestesülés titkánál. Fejet hajtunk a Szentháromság személyeinek együttes említésekor (pl. kis doxológia), Jézus, Szűz Mária és a napi szent nevének említésekor.

5)      ha térdet hajtunk, kifejezzük imádásunkat és hódolatunkat. Ezért a templomba való belépéskor így köszöntjük az Urat.

6)      ha letérdelünk kifejezzük Isten előtti kicsinységünket, alázatunkat, imádásunkat. Ezért letérdelünk, ha a bűnbocsánat szentségéhez járulunk, vagy imádjuk a köztünk megjelent Urat a szentmisében.

7)      ha leborulunk, átéljük a teljes megsemmisülést és kiszolgáltatottságot. A legmélyebb hódolat jele. Ezt teszi a pap a nagypénteki liturgia kezdetén, vagy a jelölt a diakónus-, pap- és püspökszentelésnél a Mindenszentek litániája alatt.

8)      ha vonulunk, megyünk az Úr színe elé a templomba, de életünk múlásával is vonulunk az Úr felé a végső találkozásra.

                             4.3.      Gesztusok a liturgiában

I.         ha keresztet vetünk, megvalljuk Krisztushoz való tartozásunkat, de megvalljuk hitünk legmélyebb titkát, a Szentháromság titkát. Emlékeztet Krisztus keresztáldozatára. Kezdés és lezárás jele, jelenthet még áldás kérést és fogadást (pl. mise végén, szentségi áldásra).

II.      ha kis keresztet rajzolunk a homlokunkra, ajkunkra és szívünkre, megvalljuk hogy az evangélium irányítja gondolatainkat, szavainkat és tetteinket.

III.    ha kezünket összetesszük, kifejezzük, hogy imádságunkkal az Istenhez emeljük lelkünket és benne megnyugszunk. Az összeszedettség jele.

IV.   ha mellünket megütjük, kifejezzük bűnösségünk tudatát és bánatunkat.

V.      ha kézrátételt használ az Egyház, kifejezésre juttatja az isteni kegyelem közvetítését és Isten áldását. Jelzi, hogy magamból közlök valamit: Isten áldását. Gesztusa a kiválasztásnak, felszentelésnek (papszentelés), felajánlásnak (egységben vagyok az áldozattal), a Szentlélek lehívását (szentmise, papszentelés, bérmálás, betegek szentsége), megszabadítást (bűnbocsánat szentsége).

VI.   ha a pap megcsókolja az oltárt, kifejezi tiszteletét Krisztus iránt, akinek keresztáldozata lesz jelenvalóvá az Eukarisztia ünneplése alatt. Az evangéliumos könyv megcsókolásakor a belőle megszólaló Ige iránti tisztelet fejeződik ki.

VII. ha kezet nyújtunk egymásnak, kifejezzük összetartozásunkat és testvéri kibékülésünket, mielőtt Krisztus asztalához járulunk.

                             4.4.      Természetből vett jelképek a liturgiában

            A liturgia felhasznál olyan jelképeket, amelyeknek hétköznapi jelentése, felhasználása itt mélyebb jelentéssel telik meg.

1.      Víz: A víz természetes életforrás, életerő, nélküle nincs élet. Megtisztít, de félelmetes is, mert pusztíthat. A keresztvíz a tisztulás fürdője, ugyanakkor eltemetkezés és újjászületés is. A szenteltvíz tisztulást és Isten kegyelmének kiáradását jelzi a szentmise előtt (templomba lépéskor és Asperges alkalmával).

2.      Tűz: A tűz az Ószövetségben Isten megjelenéseit kíséri: Mózes és a csipkebokor, tűzoszlop az Egyiptomból való szabaduláskor, a Törvény adásakor a Sinai hegyén. A tűz melegít, világít, pusztít, éget, tisztít. Krisztus tüzet jött hozni e világra, a tűz számunkra az Ő egészen elégő áldozata. Ő a világ világossága is. Pünkösdkor a Szentlélek tűznyelvek formájában szállt le az apostolokra, hogy őket is áttüzesítse. Az Egyház Húsvét éjszakáján tüzet szentel: gyulladjon lángra a mi hitünk is.

3.      Gyertya: Eleinte gyakorlati okokból alkalmazták. Szimbolikája az Exultetben a legszebb: Krisztus világosságát hordozza a húsvéti gyertya, a megváltottság fényét, a bűn homályának oszlását. Krisztus úgy világít, hogy közben magát teljesen elemészti. Nekünk is világítóvá kell válnunk.

4.      Olaj: A keleti népeknek a növényi olaj (olíva) táplálékot, gazdagságot, egészséget és fényt jelent. Az olaj az isteni áldás jele.
Keresztelendők (katekumenek) olaja: felkészít a keresztény élet küzdelmeire, hogy a Rossz keze csússzon le a jelöltről.
Krizma: a királyokat, papokat kenik fel vele. Isten királyi népébe való felkenésünket jelzi. Bérmáláskor és papszenteléskor a Szentlélek erejében különleges küldetésre képesít.
Betegek olaja: testi és lelki gyógyulást hoz Isten akaratából.

5.      Tömjén: Az Ószövetség illatáldozatának folytatása: „Szálljon fel Uram az én imádságom, miként a tömjénfüst a te színed elé!” A tisztelet jele Isten és a vele kapcsolatban levő személyek, tárgyak felé.

6.      Só: Megőriz a romlástól és ízt ad. A szenteltvízbe kevert só jelzi annak a gonosz lélek elleni tisztító hatását.

7.      Hamu: A bűn fizetsége, hogy hamuvá leszünk. Ugyanakkor a bűnbánat jele.