Tahitótfalu 5656 lakosú (2012. január 1.) nagyközség a Szentendrei-szigeten és a 11-es főközlekedési út mentén fekszik. A környező településeken előkerült gazdag leletek tanúsága szerint a terület már az őskor óta lakott volt. A rómaiak korában a birodalom határaként a térség nagy jelentőséggel bírt katonai-védelmi szempontból. A Duna vonalára eső limes mentén mindenütt fényjelzési távolságban, így a mai Tahitótfalu területén is – római őrtornyok állottak, a mai Pokol-csárda helyén római hídfőállás maradványai is előkerültek. Stratégiai jelentőségét mutatja a területén létesített 2 római őrtorony.
A honfoglalás után a mai község Tahi része egy ideig a névadó Thah családé volt. A Rosd nemzetség sarja, Domonkos a feljegyzések szerint, mint királyi pristaldus 1221-ben Thahban lakott. Ezután, 1237-ben hivatalosan a Szentendrei-szigetet is e nemzetség kapta meg. A területet a Thahiak – a Rosd nemzetség leszármazottai – kihalásával, Albert király 1439-ben Perki vagy Pöröki Franknak adományozta, de 1447-ben Tahit már a Botos család tulajdonában találjuk.
1447-ben a mai község Tótfalu részét már Thotfalw néven említik az iratok. Az elnevezés oka, hogy szlovén földművelő telepesek érkeztek a községbe. Ettől kezdve a török időkig a település folyamatosan gyarapodott. 1454-ben a dömösi prépostság szerzett birtokrészt a községben.
A község Tótfalu része a török idők alatt ellentétben a Pest megyei településekkel (ideértve Tahit is) szerencsés, a Duna által elzárt fekvése folytán nem szenvedett súlyos károkat, sőt sokan a környező településekről is ide menekültek. A többi településhez hasonlóan azonban kettős adózásra kényszerült. A török defterek 1559-ben 26 házat tartanak nyilván, miközben a komáromi kapitányság 12 házat adóztatott. A felszabadító harcok is elkerülték Tótfalut, így az újratelepítések időszakában, a 18. század elején etnikailag homogén maradt s olyan jelentős település volt, mint Cegléd. 1715-ben 45, 1720-ban 41 háztartást vettek nyilvántartásba. Mária Terézia regnálása alatti úrbéri rendezés (1770) 52 24/32 telket tart nyilván. A térség a török hódoltság után a Zichy család tulajdonából az óbudai koronauradalomhoz került, és királyi tulajdon maradt 1848-ig. 1838-ban és 1876-ban nagy árvíz pusztított a községben, az 1900. évi tűzvész 130 házat emésztett el.
1789-ben területén 2058 hold szántó. 400 hold szőlő, 25 hold kert, 499 hold rét, 1102 hold legelő, 1522 hold erdő található. A feljegyzések szerint lakosai hajóvontatással és hajóslegénykedéssel, halászattal is keresik kenyerüket. A filoxéra pusztításáig nagy jelentőségű a szőlőtermesztés és borkultúra. Ezt bizonyítja Canci Ágost stuttgarti születésű festőművész 1859-ben festett „Tahi szüret” című festménye, ami ma a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található) A község ez időben malommal rendelkezik, valamint jelentős folyami átkelő.
A sziget egyéb településeihez hasonlóan a reformáció tanai elég korán hatottak a községben, s ez mindvégig meghatározó maradt. Tahitótfalu református közösségének egyik kiemelkedő vezetője és lelkésze Kováts J. István volt, akinek földi maradványai a falu református temetőjében nyugszanak. A második legnagyobb közösség, a reformátusoknak körülbelül a felét kitevő katolikusok mellett feltétlenül megemlítendő a 19. század második felében betelepülő baptista közösség.
A két településrészt összekötő híd (Almásy-híd) 1914-re készült el, a második világháborúban a németek által felrobbantott hidat 1947-ben építették újjá (Tildy Zoltán híd), mai formájában a növekvő közlekedési igényeket kielégítve 1978 óta áll. A mai napig ez az egyetlen út, mely a szigetet a szárazfölddel összeköti.
A Szentendrei-szigeten fekvő Tótfalu a községet a sziget legnagyobb agrártelepülésévé teszi. Noha az utóbbi időben nőtt a településrészen a tercier szektorban dolgozók száma, a község megőrizte tradicionális és agrár jellegét. Tahitótfalu legjellemzőbb termesztett növénye az eper.
Tahi a 19. századtól kezdve fokozatosan betelepült, elsősorban a fővárosi tehetős, polgári-művészi réteget vonzotta a nyugodt környezet és a Budapesthez való közelség. Ez meghatározta a községrész üdülő jellegét. Olyan hírességek találtak otthonra itt a Visegrádi-hegység lábánál, mint például a festő Ferenczy család és az építész Pollack Mihály. Az 1960-as évektől máig ható fővárosi migráció viszont alaposan felduzzasztotta az agglomerációba tartozó településrészt. A község Tótfalu részének lakossága pedig az 1990-es években, elsősorban az Erdélyből érkezőkkel gazdagodott. Így Tahitótfalu község lélekszáma mára meghaladta az 5000 főt. Jelenleg egyébként az ország legnagyobb községi rangú települése, amely nagyközségi rangra kívánkozik.
A római katolikus temploma barokk stílusban 1813-ban épült. Tűzvészek következtében két alkalommal is újjá kellett építeni. Figyelmet érdemel a süttői márványból készült empire stílusú oltár. A kőfallal kerített református templom klasszicista stílusú épület, 1805-ben készült. A torony sisakja copfstílusú; eredeti formáját az átépítés során is megőrizték.
Az emeletes, loggiás nyaralót (Pincesor 474.) a XIX. század végén építette Pollack Mihály, klasszicista építészetünk legnagyobb alakja. A ház nyugati szárnyában pincegádor - boltozott előtér - található. A Pollack szüreti ház, miként a nyaraló is, a XIX. század elején készült. A nyeregtetős épület előtt veranda található, melynek oromzatát négy kőoszlop tartja, hátsófalát két dombormű ékesíti.
Pollack Mihály síremlékét, a romantikus stílusú szarkofágot Ybl Miklós tervezte. Két oszlopköteg fogja össze az öntöttvas keresztet.
A Kecskesziget és környéke védett természeti érték, a Duna-Ipoly Nemzeti Park része.
A honfoglalás után a mai község Tahi része egy ideig a névadó Thah családé volt. A Rosd nemzetség sarja, Domonkos a feljegyzések szerint, mint királyi pristaldus 1221-ben Thahban lakott. Ezután, 1237-ben hivatalosan a Szentendrei-szigetet is e nemzetség kapta meg. A területet a Thahiak – a Rosd nemzetség leszármazottai – kihalásával, Albert király 1439-ben Perki vagy Pöröki Franknak adományozta, de 1447-ben Tahit már a Botos család tulajdonában találjuk.
1447-ben a mai község Tótfalu részét már Thotfalw néven említik az iratok. Az elnevezés oka, hogy szlovén földművelő telepesek érkeztek a községbe. Ettől kezdve a török időkig a település folyamatosan gyarapodott. 1454-ben a dömösi prépostság szerzett birtokrészt a községben.
A község Tótfalu része a török idők alatt ellentétben a Pest megyei településekkel (ideértve Tahit is) szerencsés, a Duna által elzárt fekvése folytán nem szenvedett súlyos károkat, sőt sokan a környező településekről is ide menekültek. A többi településhez hasonlóan azonban kettős adózásra kényszerült. A török defterek 1559-ben 26 házat tartanak nyilván, miközben a komáromi kapitányság 12 házat adóztatott. A felszabadító harcok is elkerülték Tótfalut, így az újratelepítések időszakában, a 18. század elején etnikailag homogén maradt s olyan jelentős település volt, mint Cegléd. 1715-ben 45, 1720-ban 41 háztartást vettek nyilvántartásba. Mária Terézia regnálása alatti úrbéri rendezés (1770) 52 24/32 telket tart nyilván. A térség a török hódoltság után a Zichy család tulajdonából az óbudai koronauradalomhoz került, és királyi tulajdon maradt 1848-ig. 1838-ban és 1876-ban nagy árvíz pusztított a községben, az 1900. évi tűzvész 130 házat emésztett el.
1789-ben területén 2058 hold szántó. 400 hold szőlő, 25 hold kert, 499 hold rét, 1102 hold legelő, 1522 hold erdő található. A feljegyzések szerint lakosai hajóvontatással és hajóslegénykedéssel, halászattal is keresik kenyerüket. A filoxéra pusztításáig nagy jelentőségű a szőlőtermesztés és borkultúra. Ezt bizonyítja Canci Ágost stuttgarti születésű festőművész 1859-ben festett „Tahi szüret” című festménye, ami ma a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében található) A község ez időben malommal rendelkezik, valamint jelentős folyami átkelő.
A sziget egyéb településeihez hasonlóan a reformáció tanai elég korán hatottak a községben, s ez mindvégig meghatározó maradt. Tahitótfalu református közösségének egyik kiemelkedő vezetője és lelkésze Kováts J. István volt, akinek földi maradványai a falu református temetőjében nyugszanak. A második legnagyobb közösség, a reformátusoknak körülbelül a felét kitevő katolikusok mellett feltétlenül megemlítendő a 19. század második felében betelepülő baptista közösség.
A két településrészt összekötő híd (Almásy-híd) 1914-re készült el, a második világháborúban a németek által felrobbantott hidat 1947-ben építették újjá (Tildy Zoltán híd), mai formájában a növekvő közlekedési igényeket kielégítve 1978 óta áll. A mai napig ez az egyetlen út, mely a szigetet a szárazfölddel összeköti.
A Szentendrei-szigeten fekvő Tótfalu a községet a sziget legnagyobb agrártelepülésévé teszi. Noha az utóbbi időben nőtt a településrészen a tercier szektorban dolgozók száma, a község megőrizte tradicionális és agrár jellegét. Tahitótfalu legjellemzőbb termesztett növénye az eper.
Tahi a 19. századtól kezdve fokozatosan betelepült, elsősorban a fővárosi tehetős, polgári-művészi réteget vonzotta a nyugodt környezet és a Budapesthez való közelség. Ez meghatározta a községrész üdülő jellegét. Olyan hírességek találtak otthonra itt a Visegrádi-hegység lábánál, mint például a festő Ferenczy család és az építész Pollack Mihály. Az 1960-as évektől máig ható fővárosi migráció viszont alaposan felduzzasztotta az agglomerációba tartozó településrészt. A község Tótfalu részének lakossága pedig az 1990-es években, elsősorban az Erdélyből érkezőkkel gazdagodott. Így Tahitótfalu község lélekszáma mára meghaladta az 5000 főt. Jelenleg egyébként az ország legnagyobb községi rangú települése, amely nagyközségi rangra kívánkozik.
A római katolikus temploma barokk stílusban 1813-ban épült. Tűzvészek következtében két alkalommal is újjá kellett építeni. Figyelmet érdemel a süttői márványból készült empire stílusú oltár. A kőfallal kerített református templom klasszicista stílusú épület, 1805-ben készült. A torony sisakja copfstílusú; eredeti formáját az átépítés során is megőrizték.
Az emeletes, loggiás nyaralót (Pincesor 474.) a XIX. század végén építette Pollack Mihály, klasszicista építészetünk legnagyobb alakja. A ház nyugati szárnyában pincegádor - boltozott előtér - található. A Pollack szüreti ház, miként a nyaraló is, a XIX. század elején készült. A nyeregtetős épület előtt veranda található, melynek oromzatát négy kőoszlop tartja, hátsófalát két dombormű ékesíti.
Pollack Mihály síremlékét, a romantikus stílusú szarkofágot Ybl Miklós tervezte. Két oszlopköteg fogja össze az öntöttvas keresztet.
A Kecskesziget és környéke védett természeti érték, a Duna-Ipoly Nemzeti Park része.
http://km.bloglog.hu/page/11/
Kápolna a Szív Lelkiségi Központban
Szent István király-templom Mind Tahi, mind Tótfalu a Rosd nemzetség õsi birtoka, amely azokat Rosd szigetévél (mai Szentendrei-sziget) a honfoglalás jogán bírta. Az elsõt oklevélszerűen 1439-ben említik: „Tah penes fluvium Danubii ín opposito insula... Rosdzygethe”; – a másodikat 1447-ben Thotfalv névén. Tahiban 1459-ben a dömösi prépostnak is voltak birtokai. Tótfalu átvészélte a török hódoltságot s annak végén egyike volt legnépesebb helységeinknek. Alatta protestánssá lett, pedig a középkorban virágzó katolikus élet buzoghatott benne és környékén: Szentpéteren és Tordákon végleg elpusztult magyar falvakban, melyeknek élete már csak a határbeli dűlõk neveiben él. Tótfalu feletti Szentpéter templomának romjai ma is megtalálhatók.
Tótfalun 1744-ben összesen 13 katolikus házaspár lakott és az 1752. évi duna-bogdányi canonica visitatio jegyzõkönyvében olvassuk (helységünk ezidôtájt Dunabogdány filiája), hogy a tótfalui református templomot a régi katolikus templom fundamentumára építették fel, úgy látszik, egyelôre sárból. 1764-ben községünkben 123 katolikus él csupán. 1801-ben, mint Szigetmonostor filiájából szervezi meg Milassin Miklós székesfehérvári püspök a tótfalui helyi lelkészséget, mely 1807-ben anyaegyházától elszakítva önálló plébániává alakult. Temploma elôbb épült: 1778-ban a 139 lélekszámú kis hívõsereg még Monostorra jár át szentmisére, az önálló lelkészség azonban már felépíti saját templomát. 1801. december 30-án Kõszeghy Imre kerületi esperes, bogdányi plébános áldja meg Szent István király tiszteletére. Az új épület vályogból készült falusi ház, nagyon szerény felszereléssel. Egyetlen oltára elôtt függõ öröklámpát olajalapítvány hiányában alig-alig égethették, orgonát sem használhatta az épületszerkezet gyengesége miatt. Két harangjuk a templom mellett álló campanilére volt felszerelve s kelyhükön, szentségmutatójukon, cibóriumukon kívül három selyem casula, és négy selyem zászló képezte felszerelésük értékesebb darabjait.
Az 1817. évi egyházlátogatás már kôbôl, téglából épült, erôs falú, tartós boltozatokkal fedett templomról számol be. 1813-ra lett készen.
Az 1831. évi helybeli tűzvész után a templom külsejét meg kellett újítani: elégett a teteje, tornya, ablakok és ajtók. Kegyura, a királyi Kamara bõkezűen teljesítette kötelességét és az akkor 546 lélekszámú egyházközség számára oly egyházat emelt, mely ma országos műemlék.
A templom fõoltára vörös márványból, hasonló lépcsõzettel a templommal egyidejűleg a XIX. sz. elején épült (1813). A tabernákulum is vörös márvány, pléh ajtóval. Eredeti oltárképe Szent István királyt ábrázolta, aki a Szent Szűznek felajánlja koronáját.
A keresztkút a templom építési idejének stílusában készült, a szószéket és az orgonát az 1817. évi egyházlátogatási okmány említi.
A harangok története, mint plébániáinkon általában, Tahitótfalun is változatos. 1817-ben két harang függ a toronyban. A harangok átvészelték az 1831. évi tűzvészt, az 1900. évi égésben azonban a Szent Flórián elolvadt. Hamar, ugyanezen évben pótolták, s a megmaradt Nepomuki Szent János harang mellé kettôt öntettek Seltenhoffer József soproni harangműves műhelyében.
A templom kívül – éppúgy mint belül –, ma egyike egyházmegyénk provinciális, de arányaiban legkecsesebb empire templomocskáinak. Homlokzati tornyának közepén nyílik a kõkeretes, empire stílű kapu, rózsafaragványai kecsesek. A felette nyíló kosáríves ablak a kórust világítja. A frontszárnyak simák, toronytesten is átvonuló koronázó párkányuk erõsen kiugrik s a torony felsõ részének alsó tagozatát támogató háromszögű falszárnyakat tartja. A torony felsõ testének négy oldalán nyíló félköríves ablakok mögött van a harangház, s a tornyot csúcsos, magas bádog gúla fedi. – Az oldalfrontok simák. A hajó és a szentély már említett nagy ablakain kívül, a jobb oldalfront földszintjén, közel a bejárati homlokzat sarkához kôkeretes és vasrácsos ablak világítja meg a toronyfeljárót, – a bal oldalfrontnak megfelelô kis ablakát, mely a régi gyóntatófülkére nyílt, befalazták. Műemlékileg védett (műemléki törzsszám 7355). A plébánia 1993-ban került a székesfehérvári egyházmegyétôl az esztergom-budapesti fõegyházmegyéhez.
Tótfalun 1744-ben összesen 13 katolikus házaspár lakott és az 1752. évi duna-bogdányi canonica visitatio jegyzõkönyvében olvassuk (helységünk ezidôtájt Dunabogdány filiája), hogy a tótfalui református templomot a régi katolikus templom fundamentumára építették fel, úgy látszik, egyelôre sárból. 1764-ben községünkben 123 katolikus él csupán. 1801-ben, mint Szigetmonostor filiájából szervezi meg Milassin Miklós székesfehérvári püspök a tótfalui helyi lelkészséget, mely 1807-ben anyaegyházától elszakítva önálló plébániává alakult. Temploma elôbb épült: 1778-ban a 139 lélekszámú kis hívõsereg még Monostorra jár át szentmisére, az önálló lelkészség azonban már felépíti saját templomát. 1801. december 30-án Kõszeghy Imre kerületi esperes, bogdányi plébános áldja meg Szent István király tiszteletére. Az új épület vályogból készült falusi ház, nagyon szerény felszereléssel. Egyetlen oltára elôtt függõ öröklámpát olajalapítvány hiányában alig-alig égethették, orgonát sem használhatta az épületszerkezet gyengesége miatt. Két harangjuk a templom mellett álló campanilére volt felszerelve s kelyhükön, szentségmutatójukon, cibóriumukon kívül három selyem casula, és négy selyem zászló képezte felszerelésük értékesebb darabjait.
Az 1817. évi egyházlátogatás már kôbôl, téglából épült, erôs falú, tartós boltozatokkal fedett templomról számol be. 1813-ra lett készen.
Az 1831. évi helybeli tűzvész után a templom külsejét meg kellett újítani: elégett a teteje, tornya, ablakok és ajtók. Kegyura, a királyi Kamara bõkezűen teljesítette kötelességét és az akkor 546 lélekszámú egyházközség számára oly egyházat emelt, mely ma országos műemlék.
A templom fõoltára vörös márványból, hasonló lépcsõzettel a templommal egyidejűleg a XIX. sz. elején épült (1813). A tabernákulum is vörös márvány, pléh ajtóval. Eredeti oltárképe Szent István királyt ábrázolta, aki a Szent Szűznek felajánlja koronáját.
A keresztkút a templom építési idejének stílusában készült, a szószéket és az orgonát az 1817. évi egyházlátogatási okmány említi.
A harangok története, mint plébániáinkon általában, Tahitótfalun is változatos. 1817-ben két harang függ a toronyban. A harangok átvészelték az 1831. évi tűzvészt, az 1900. évi égésben azonban a Szent Flórián elolvadt. Hamar, ugyanezen évben pótolták, s a megmaradt Nepomuki Szent János harang mellé kettôt öntettek Seltenhoffer József soproni harangműves műhelyében.
A templom kívül – éppúgy mint belül –, ma egyike egyházmegyénk provinciális, de arányaiban legkecsesebb empire templomocskáinak. Homlokzati tornyának közepén nyílik a kõkeretes, empire stílű kapu, rózsafaragványai kecsesek. A felette nyíló kosáríves ablak a kórust világítja. A frontszárnyak simák, toronytesten is átvonuló koronázó párkányuk erõsen kiugrik s a torony felsõ részének alsó tagozatát támogató háromszögű falszárnyakat tartja. A torony felsõ testének négy oldalán nyíló félköríves ablakok mögött van a harangház, s a tornyot csúcsos, magas bádog gúla fedi. – Az oldalfrontok simák. A hajó és a szentély már említett nagy ablakain kívül, a jobb oldalfront földszintjén, közel a bejárati homlokzat sarkához kôkeretes és vasrácsos ablak világítja meg a toronyfeljárót, – a bal oldalfrontnak megfelelô kis ablakát, mely a régi gyóntatófülkére nyílt, befalazták. Műemlékileg védett (műemléki törzsszám 7355). A plébánia 1993-ban került a székesfehérvári egyházmegyétôl az esztergom-budapesti fõegyházmegyéhez.
