Az eredeti tanulmány német nyelven a honlapra feltett „Válaszok égető kérdéseinkre – Zaby és Weinzierl atyák tanulmányai” összeállítás 2. füzetének 1-10. oldalain olvasható.

[Ideológia a lexikon szerint: 1. valamely párt vagy irányzat által vallott eszmék, nézetek, fogalmak rendszere, figyelmen kívül hagyva ezek jogosultságát vagy metafizikai értékét, azaz a valóságot; 2. üres képzelgés, elvont okoskodás.]

A modern egyház kialakulása

A mai katolikus csak irigységgel tud azokra az időkre visszapillantani, amelyekben a katolikus hit mindenki számára közvetlenül elérhető és megérthető volt, mert ezt a napi Tanítóhivatal biztosította, vagyis napról napra hitelesen értelmezve a hívek elé tárta. Ezek az idők már hosszú ideje a múlthoz tartoznak. Az ú. n. modern katolikus viszonya a Tanítóhivatalhoz alapvetően megváltozott. A modernisták már felforgató tevékenységük kezdetén célzatosan aláásták a katolikusoknak a Tanítóhivatalhoz való bizalmi kapcsolatát. Először a katolikus értelmiség egy részét csábították a szabadság nevében arra, hogy kiszakítsák magukat az egyházi Tanítóhivatal ú. n. gyámsága alól. Ezen frissen szerzett „szabadság” eleinte észre sem vett ára a hit döntő kérdéseiben jelentkező egyre erősödő bizonytalanság lett, mivel a modernista szellemtől megfertőzött teológusok, professzorok, tudósok nem jutottak egységes eredményre a hit interpretálásában, hiszen véleményével, meglátásával mindegyik brillírozni akart a másik előtt. Ezért minél több modernista tévtan keletkezett, annál erősebben lett a hit alapjaiban megingatva.

Szent X. Pius pápa nagyon komolyan igyekezett a hitetlenség ezen szisztémáját feldolgozni és az ebből következő veszélyeket a katolikus hit számára megmutatni. A katolikus hittel szemben álló modernista tévtanokat még egyszer kifejezetten elítélte, és mindenekelőtt azt követelte, hogy akik a papaságra készülnek, tegyék le az Antimodernista esküt. [Lásd az eskü szövegét, és a honlapnak az esküvel kapcsolatos cikkét.]
     Sajnos a szent pápa fáradozása már nem avatkozott be a megkívánt módon az Egyház életébe. A tudósok, püspökök és papok modernistán gondolkodó részei ugyan egy időre visszahúzódtak, de nagyobb részük nem tért meg. A modernizmus római elítélését éppen nem követte a saját tévtanok tényleges belátása, úgy hogy a háttérben a modernista tévtanok tovább éltek és tovább hatottak. Ez az állapot nagyjából XII. Pius haláláig tartott. XXIII. János alatt szinte egyik napról a másikra egy egészen új szellem hatolt be az egyházba, majd az általa egybehívott „II. Vatikáni Zsinat” kezdetével a modernista ideák szélsebesen elfoglalták az egyház nagy részét.

Az ily módon „régi hitűvé” vált katolikusok számára hirtelen megváltozott a helyzet. A katolikus hit védelmezőiből örök-tegnapiakká váltak, akiket legfeljebb az újonnan alakult zsinati egyház szélén tűrtek meg. Bár az egyházban lezajlott ezen forradalom idejéről és ennek következményeiről sokat írtak már, de a valóságos történések feldolgozásában konzekvensen csak kevesen mentek el ezek a végsőkig.
     Mi is történt valójában a zsinattal és a zsinat után az Egyházzal és az Egyházban minden katolikus számára közvetlenül tapasztalhatóan, vagy jobban mondva elszenvedően? Valami széttört – de mi is volt ez pontosan? Egy új szellemiség nyomult be az egyház intézményébe, de mi is volt pontosan az, ami ezen szellemiség által megváltozott?

A modern egyház fenomenológiája

Amint valaki veszi magának a fáradságot, hogy a zsinatutáni időket komolyan analizálja, egy olyan jelenségre bukkan, ami valójában egy katolikust rendkívül meg kéne lepjen, mert a katolikus hit szerint ilyesmi kizártnak tűnik: Az egyházi egység megszűnt létezni! Mostantól teljesen különböző, sőt egymással szembenálló tanításokat, csoportokat, közösségeket foglalnak össze az „egyház” neve alatt, úgy hogy nagyon nehézzé válik ezt a sokfajtaságot az Egyház lényegével összhangba hozni. Az ezen forradalmi időkben keletkezett fogalom: „zsinati egyház” hozza még a legbecsületesebben kifejezésre, hogy az ú. n. zsinattal valami egészen más jött létre, ez pedig egy új fogalom megalkotását nem csak igazolja, de egyenesen meg is követeli. A zsinati egyház ugyanis kifejezetten ellenkezik a zsinat előtti, „korábbi” Egyházzal, hogyan lehetne akkor a zsinat utáni „egyház” valóságát egyetlen fogalommal megnevezni? Hiszen az új, a zsinaton keletkezett egyház határozottan más akart lenni, másképp akart gondolkodni, hinni, imádkozni a liturgiát ünnepelni stb., mint a „korábbi” Egyház.
     Aki ezek után a korábbi és az új „egyházat” továbbra is mint egységet kezelte, az be lett vonva a tézis és antitézis dialektikus játékába és – anélkül, hogy ezt maga észrevette volna – maga is alapvetően megváltoztatta az „egyház” fogalmát és annak valóságát, aminek az Egyháznak feltétlenül lennie kell, ha katolikus akar maradni. Ez egészen egyszerűen már abból is látszik, hogy az „Egyház” fogalmára, melyet a zsinat előtt kizárólag a katolikus Egyházra használtak, egyre inkább minden lehetséges vagy jobban mondva lehetetlen „egyház” igényt tart.

A zsinat előtti- és utáni egyház közötti dialektikus játékot a második évezred végéig a zsinati egyház uralta. A világi területen azonban időközben a szellem-történelmi helyzet tovább változott: a dialektikus modernizmusból a szinkretikus, minden ellentétet egyesítő posztmodernizmus lett. XVI. Benedekkel a dolgoknak ez az új, hajlékony látásmódja az egyházi gondolkodásba és életbe is bevonult. XVI. Benedek egyik fő törekvése – egészen a posztmodernista gondolkozás szellemében – a zsinat előtti és utáni egyház közötti ellentét egyszerű letagadása, és a két „egyházból” szisztematikusan megint egy új egység megkonstruálása volt. Ezt a világosan kinyilvánított törekvést azonban furcsa módon csak nagyon kevés beavatott vette észre. A zsinati egyház legtöbb képviselője és az ú. n. tradicionalisták túlnyomó többsége még mindig az időközben elavult modernista kategóriáikban gondolkozott, miközben Benedek már régen egy lépéssel tovább ment. De itt most nem ez a téma foglalkoztat bennünket.
     Most sokkal inkább egy egészen más kérdést akarok feszegetni, mégpedig ezt: „A zsinati egyház maga a katolikus Egyház?
     [Lásd ezzel kapcsolatban a honlapra már korábban felkerült cikket: Létezik egyáltalán egy „zsinati-egyház” vagy sem?]

És aztán tovább kérdezve: Milyen teológiai következményekkel jár (tehát a saját katolikus hitünk számára) az, ha ezt – mármint e két „egyház” azonosságát – egyszerűen, a tényállás kritikus analízise és az ebből szükségszerűen következő megkülönböztetések nélkül elfogadjuk?
     Ha áttekintjük az utolsó éveket, sőt évtizedeket, akkor csodálkozva kell megállapítanunk, hogy a legtöbb tradicionalista ezzel a kérdéssel rendkívül naivan bánt és még mindig bánik. Ahelyett, hogy a megnevezett, mélyreható különbözőségeket teológiailag feldolgoznák, egyszerűen semmibe veszik az egyenesen szembe szúró kontradiktórikus ellentéteket, és ezért többé nem ismerik fel világosan, milyen mélyreható kihatásai vannak a zsinati egyháznak a katolikus Egyházzal való egyenlővé tétele saját katolikus hitükre.

A mi tételünk

Ezen egyenlővé tevés konzekvenciáját először tézisként fogalmazzuk meg, amit aztán később meg kell erősítenünk: A katolikus Egyházat a zsinati egyházzal való azonosítás a katolikus igazságot szükségszerűen ideológiává degenerálja. Más szóval kifejezve: a katolikusok elvesztik hitüket, azaz anélkül, hogy ezt észrevennék katolikusokból ideológusokká válnak.
     Hogy e folyamat és az ebből a katolikus hitet fenyegető nagy veszély egész tragikus voltát helyesen tudjuk megítélni, először is azt kell megtanulnunk, mi az az ideológia, hogy aztán egészen világosan meg tudjuk az ideológiát a katolikus hittől különböztetni.

Mi egy ideológia?

Egy ideológiát az első pillantásra egyáltalán nem olyan könnyű átlátni, mert azt állítja magáról, hogy az igazság. De közelibbi ránézésre megmutatkozik, hogy ez egy egyoldalúan nüanszírozott vagy elferdített igazság. Szemben a katolikus hit igazságával, az ideológiánál az igazságnak csupán egy rész-aspektusát, illetve egyes tanítását ragadják ki és nagyítják fel, azaz ezt a kiragadott részt az egész helyébe teszik.
     Az ideológia így végül mindig szem elől téveszti az egész valóságot, mert csak a tan egy bizonyos aspektusára fixál. Egy bizonyos tanításra koncentrál, mely esetleg éppen égető fontosságú, és ezért gyorsan akar megoldást találni rá – illetve azt állítja, hogy megtalálta a probléma egy, vagy inkább „a” megoldását. Valójában azonban az ideológiából kínált megoldás elégtelen. Ezért kell az ideológusnak ezt a megoldást minden eszközzel – azaz a tévedések segítségével is – védelmezni.
     Az ideológiának az érintett emberre vonatkozó egyik nagyon súlyos következménye a vele együttjáró szellemi elvakultság. Az ideológia az érintett embert a látás beszűkülése és a valóság bizonyos területeire való fixálása által a többi terület számára lassacskán vakká teszi. Ennek a folyamatnak a tragédiája, hogy ez a vakság azt a veszélyt rejti magában, hogy elvakultsággá, vagyis gyógyíthatatlanná válik. Az elvakult ideológust semmilyen érvvel nem lehet többé meggyőzni. Imamalomként ismétli téziseit, és a saját csapatát újra és újra a saját ideológiájára esketi fel. Mindenki, aki nem osztja az ő ideológiáját, ellenséggé válik, mialatt ezt az „ellenséget” többé már nem képes reálisan megítélni, hanem csak a pszichologizmus alapján ördöggé kikiáltani. Az érett ideológus számára már nem maga az ügy, tehát az igazság a fontos, hanem csak a saját ideológiája [rögeszméje]. Ezért már csak a hovatartozás szerint ítél, számára már csak barátok és ellenségek léteznek [vagyis olyanok, akik egyetértenek vele, és olyanok, akik nem értenek vele egyet].

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk: Egy érett ideológus tökéletesen be van zárva saját nézetébe, egyáltalán nem a valóságból és a valóságért él, hanem az ellenség-képéből vagy ellenség-képeiből.

Katolikusnak lenni ma

Minden katolikusnak fel kellene tűnnie, hogy életében legkésőbb a zsinattal valami alapvető változott meg. A zsinatutáni időben ez az etikett, hogy „katolikus” már nincs egyértelműen meghatározva, nincs már egyértelműen definiálva, hiszen a legkülönbözőbb csoportok a legkülönbözőbb nézetekkel és hitbeli meggyőződésekkel „katolikusnak” nevezik és nevezhetik magukat. Másképp kifejezve: A szó: „katolikus” nem egyértelmű kifejezés többé, hanem kétértelművé vált. Miközben egy egyértelmű fogalom mindig pontosan egy dolgot ért és nevez meg, addig egy kétértelmű kifejezésnél több dolgot értenek egyetlen kifejezés alatt. Így jelenthet például a toll valamit, amivel írni lehet, vagy egy madár, vagy egy háziszárnyas tollát, amivel a párnát tömik meg. [Weinzierl atya a „zár”, németül „Schloß” szót hozza fel példának, ami jelentheti az ajtózárat: Türschloß, vagy egy gyönyörű házat, kastély, melyben királyok laknak.] Ezért tehát egy kétértelmű kifejezésnél mindig nagyon pontosan oda kell figyelni, hogy megértsük, mit is értenek éppen, különben a félreértés, a tévedés előre be van programozva.

Nekünk katolikusoknak tehát meg kell tanulnunk ezzel a kétértelmű kifejezéssel, „katolikus” bánni. Vagyis a sok, ugyanazon a néven hívott, de lényegében különböző „egyházak” között Jézus Krisztus egy igaz Egyházát megtalálni. Ennek megmutatásában nem a szokásos utat akarom járni, nevezetesen, hogy az Egyház ú. n. jellemzőit sorolom fel, mert ezek ma könnyen félreérthetőek, hanem sokkal inkább a következő kérdésnek akarok pontosabban utánajárni: „Mit kell a katolikus Egyháznak szükségszerűen teljesítenie, hogy Jézus Krisztus Egyháza lehessen?” Minden lény a saját műve alapján lesz meghatározva. Mű alatt itt azt értjük, amit egy létezőnek lényéből fakadóan tennie lehet és kell. Ez alapján egy ember értelemmel és szabad akarattal felruházott érzéklény.

XIII. Leó pápa az Egyházról szóló „Satis cognitum” kezdetű enciklikájában a következőt jelenti ki:
     „Ehhez (vagyis a hitben való egység céljához) Jézus Krisztus az Egyházban egy élő, autentikus és éppen így folytonos Tanítóhivatalt hozott létre, amit saját teljhatalmával gazdagított, az igazság lelkével ruházott fel és csodával igazolta; és azt akarta és kifejezetten azt parancsolta, hogy ennek tanítói előírásait ugyanúgy elfogadjuk, mint a sajátját. Tehát amilyen gyakran ezen Tanítóhivatal szava által ki lesz hirdetve, hogy ez vagy az az Isten által kinyilatkoztatott tanítás területéhez tartozik, mindenkinek biztosan hinnie kell, hogy ez igaz: ha valamilyen módon hamis lehetne, abból az következne – ami nyilvánvalóan képtelenség –, hogy Isten maga az emberben levő tévedés okozója. „Uram, ha ez tévedés, tőled lettünk félrevezetve” (Richard von St. Viktor, De trinitate I 2). Ha tehát a kételkedésre ily módon megszűnik az ok, hogyan lehetne még valakinek megengedve, hogy ezen igazságnak akár csak egy pontját is visszautasítsa, anélkül, hogy ezzel eretnekké ne váljon, anélkül, hogy ezzel elszakadna az Egyháztól, és ezzel az egy ponttal az egész keresztény tanítást visszautasítsa?
     Ugyanis az a hit természete, hogy semmi nem mond neki annyira ellent, mint az egyiket elfogadni, a másikat pedig visszautasítani. Hiszen ahogy az Egyház vallja, a hit »természetfeletti erény, ami által Isten segítségével és kegyelmével minden általa kinyilatkoztatott dolgot igaznak tartunk, nem azért, mert a dolgok belső igazságát az értelem természetes fényével átlátjuk, hanem egyedül a kinyilatkoztató Isten tekintélye végett, aki se nem csap be senkit, és akit becsapni sem lehet«. (I. Vatikáni Zsinat, sess. III, cap. 3) Ha tehát valaki tudja, hogy valamit Isten nyilatkoztatott ki, és mégsem hiszi, akkor egyáltalán semmit sem hisz isteni hittel.
     Amit Jakab apostol az erkölcsösség területén elkövetett bűnről mond, azt a hit dolgában való eltévelyedésre is, sőt sokkal inkább arra is mondani kell. »Aki minden törvényt megtart, egy ellen azonban vét, mindegyik ellen vét.« (Jak 2,10) …
     Az a valaki, aki csak egy pontban is eltér az Istentől kapott igazságtól, a hitet alapjaiban hagyja el, mert ezzel Istent, aki a legmagasabb igazság és a hit tényleges indítéka, vonakodik tisztelni. »Sokban velem vannak, kevésben nincsenek velem; de azon kevés miatt, amiben nincsenek velem, az a sok, amiben velem vannak, semmit nem használ nekik.« (Szent Ágoston) És ez joggal van így, mert aki a keresztény tanításból csak azt veszi ki, ami neki tetszik, az saját ítéletére hagyatkozik, nem a hitre; és ez messze eltávolodik attól, hogy »minden értelmet hatalmunkba ejtünk, s Krisztus iránt hódolatra kényszerítünk« (2 Kor 10,5) és inkább magának engedelmeskedik, mint Istennek. »Amit az Evangéliumban hisztek vagy nem hisztek, aszerint, hogy mit akartok, azt valójában nem az Evangéliumnak, hanem sokkal inkább magatoknak hiszitek.« (Szent Ágoston)
     Az atyák a (I.) Vatikáni Zsinaton ezért semmi újat nem állítottak fel, amikor a következőt határozták: »Isteni és katolikus hittel mindent hinni kell, ami Isten írott vagy áthagyományozott szavában áll, és az Egyház, mint Istentől kinyilatkoztatott – legyen ez vagy az ünnepélyes ítélet, vagy a rendes és általános Tanítóhivatal által – igazságot nekünk hinni előír.« (sess. III. Dogmatikus konstitúció)”

XIII. Leó pápának eme kissé hosszú szövegét pontosan kell olvasni, hogy ne rövidítve értelmezzük. Mert pont ezt teszik azon tradicionalisták, akik az idő szüksége miatt rászoktak arra, hogy az Egyház tanítóhivatalát a minimumra csökkentsék. Ezen, a XIII. Leó által leírt Tanítóhivatal alatt nyilvánvalóan nem csak a rendkívüli Tanítóhivatalt kell érteni, ami csak nagyon ritkán működik, hanem sokkal inkább az ú. n. rendes Tanítóhivatalt, ami „egy élő, autentikus és éppen így folytonos Tanítóhivatal”. Más szövegekben a mindennapi Tanítóhivatalnak nevezik, mert minden nap végzi a munkáját. Ez az élő, autentikus és folytonos Tanítóhivatal minden katolikus számára „az igazhitűség legfelsőbb és rendíthetetlen zsinórmértéke”, ahogy Szent X. Pius a diákoknak tartott beszédében (1909. május 10-én) hangsúlyozta:
     „A hit első és legfontosabb kritériuma, az igazhitűség legfelsőbb és rendíthetetlen zsinórmértéke az Egyház folyton élő és tévedhetetlen Tanítóhivatalával szembeni engedelmesség, amit Krisztus, mint »columna et firmamentum veritatis«, mint »az igazság oszlopa és szilárd alapját« hozott létre.”
     Jézus Krisztus Egyháza tehát csak azért az igazság folytonos oszlopa és szilárd alapja, mert van egy folyton élő és tévedhetetlen Tanítóhivatala, ami a hit és erkölcs kérdéseiben minden tévedéstől megmenti.

folytatása hamarosan következik: http://katolikus-honlap.hu/1402/ideologia.htm


Megjelent a Sankt Josefs Blatt 2013. májusi számában
(forrás: www.antimodernist.org/am/ – 2013. augusztus 19.)