Jézus így beszélt: „48Én vagyok az élet kenyere. 49Atyáitok mannát ettek a pusztában, mégis meghaltak. 50Ez a mennyből alászállott kenyér, aki ebből eszik, nem hal meg. 51Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adok, a testem a világ életéért.
52Erre vita támadt a zsidók közt: Hogy adhatja ez a testét eledelül. 53Jézus ezt mondta rá: Bizony, bizony, mondom nektek, ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek. 54De aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. 55A testem ugyanis valóságos étel, s vérem valóságos ital.
56Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. 57Engem az élő Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. 58Ez a mennyből alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.
59Ezeket mondta, amikor Kafarnaumban, a zsinagógában tanított” (Jn 6,48-59).
Aquinói Szent Tamás úrnapi prédikációjában Mózes ötödik könyvének egy mondatára hivatkozik, amelyben kifejeződik Izrael öröme kiválasztása, a szövetség titka miatt. A mondat így hangzik: „Mert hát hol van olyan nagy nép, amelyhez istenei oly közel volnának, mint hozzánk az Úr, a mi Istenünk?” (MTörv 4,7) Érezni lehet, hogyan csendül föl Tamásnál a diadalmas öröm, hogy az Ószövetségnek ez a szava az Egyházban, Isten új népében teljesedett be mindenestül. Mert ha Izraelben Isten a szavával hajolt be Mózeshez és így került közel népéhez, akkor most ő maga öltött testet, ember lett az emberek között, és köztük is maradt, annyira, hogy az átváltozott kenyér titkában kezünkbe és szívünkbe adja magát. Így lettünk igazán „Isten népe”, olyan közel van hozzánk Isten, hogy közelebb már nem is lehetne. Ennek öröméből született meg a 12. században úrnapjának ünnepe, mint egyetlen nagy hálahimnusz ezért az eseményért.
E k k o r a k ö z e l s é g
De tudjuk mindannyian, hogy az, ami igazából örömnek oka, vagy legalább annak kellene lennie, egyszersmind botránykő, kritikus pont is, mégpedig kezdettől fogva. Hallottuk a János-evangélium olvasmányából, hogyan morogtak és lázadoztak az emberek már az Eucharisztia első meghirdetésekor. Ez a zúgolódás azóta is tart, végig a századokon, és éppen a mi nemzedékünk egyházát mélyen megsebezte. Egyáltalán nem akarjuk, hogy Isten ilyen közel legyen, ilyen kicsi, ilyen leereszkedő. Legyen csak nagy és távoli. Így aztán olyan kérdések vetődnek fel, amelyekkel be szeretnénk bizonyítani, hogy ekkora közelség lehetetlen. A következő elmélkedésben néhány ilyen kérdést szeretnénk meggondolni. Nem azért, hogy problémázásban éljük ki magunkat, hanem azért, hogy ismét mélyebben megtanuljuk a hit
„igen”-jét, ismét befogadjuk örömét, és így újból megtanuljunk imádkozni és az eucharisztia titkába behatolni. Főleg három kérdés merült fel az Úr valóságos jelenlétébe vetett hittel szemben.
1. Az első: Mondja-e ezt tulajdonképpen a Biblia? Megköveteli-e tőlünk, hogy higgyük, - vagy talán csak egy későbbi kor naiv félreértéséről van szó, amely a kereszténység magas, szellemi lényegét lehúzza a kicsinyesbe, az egyház keretébe?
2. A második kérdés így hangzik: Lehetséges-e, hogy egy test minden helyen és minden idő számára közli magát? Nem mond-e ez egyszerűen ellent a testtel lényegileg velejáró határnak?
3. A harmadik pedig: Nem tette-e a mai természettudomány mindazzal, amit a
„lényegről” és az anyagról mond, jóvátehetetlenül elavulttá az egyház dogmáit, úgyhogy a tudomány világában végleg sutba hajíthatjuk őket, mindenestül összeegyeztethetetlenek a mai gondolkodással?
a megtestesülésbe vetett hit
1.) Nézzük az első kérdést: Mond-e ilyet a Biblia? Tudjuk, hogy a 16. században szenvedélyes viták folytak egyetlen szó, a latin „est” körül, amit (amit persze magyarra le sem fordítunk): „Hoc est corpus meum... hic est calix sanguinis mei.” „Ez az én testem, ez az én vérem.” Csakugyan a testi jelenlét teljes erejét jelzi ez az állítmány? Vagy csak egy jelképre mutat, úgyhogy így kellene értelmezni: „Ez jelenti az én testemet és véremet?” Időközben a tudósok agyonvitatták ezt a szót, és megértették, hogy egyetlenegy, összefüggéséből kiragadott szó körüli disputa csakis zsákutcába vezethet. Mert amint a dallamban a hang csak az egésznek a szerkezetétől kapja meg jelentését és csak belőle érthető, éppen úgy egy mondat szavait is csak abból a teljes értelmi összefüggésből érthetjük meg, amelybe beleilleszkednek. Az egész után kell kérdeznünk. Ha ezt tesszük, akkor a Biblia felelete nagyon világos. Hisz éppen most hallottuk Krisztus drámai, felülmúlhatatlanul világos szavait a János-evangéliumból: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok a vérét, nem lesz élet bennetek… A testem valóságos étel…” (6,53.55). Amikor a zsidók zúgolódni kezdtek, Jézus könnyen lecsillapíthatta volna az ellenkezést azzal, hogy biztosítja őket: „Barátaim, ne izgassátok magatokat; csak képes beszéd volt; az étel csak jelenti a testet, de nem valósággal az!” Az evangéliumban azonban semmi ilyesmi nincs. Jézus nem tompítja szavait, csak új nyomatékkal mondja, hogy ezt a kenyeret valóságosan enni kell. Azt mondja, hogy az emberré lett Istenbe vetett hit a testet öltött Istenben hisz; és hogy ez a hit csak akkor lesz igazi, teljes hitté, egyesüléssé, ha Isten maga testet öltött, ha ez szentségi cselekmény, amelyben a testet öltött Úr megragadja testi létünket. Pál a férfi és nő közti testi egyesüléssel hasonlítja össze azt, ami a szentáldozásban történik, hogy kifejezze ennek az összeolvadásnak egész erejét és valóságát. Az eucharisztia megértésére a teremtés történet szavaira utal: „Ketten (férfi és nő) egy testté lesznek” (Ter
2,24). És hozzáteszi: „Aki az Úrral egyesül, egy lélek vele” (azaz: egyetlen új lét a
Szentlélekből)(1Kor 6,16).
Nem passzív jelenlét
Ha ezt halljuk, már egyben felfogunk valamit abból, hogyan kell érteni Jézus Krisztus jelenlétét. Nem valami önmagában nyugvó állapot, hanem hatalom, amely kiárad ránk, magába akar venni, utat nyit magába. Szent Ágoston mélyen megértette ezt a szentáldozás átélésében. Amikor megtérése előtt küzdött a kereszténység testi oldalának felfogásáért – ez a platóni idealizmus oldaláról teljességgel hozzáférhetetlen volt számára –, látomás-félében egy hangot hallott: „Én vagyok az erősek Kenyere, egyél engem! De nem te változtatsz át majd magadba engem, hanem én változtatlak át téged magamba.” (Vallomások VII. 10,16.) A közönséges evés esetében az ember az erősebb. Bekebelezi a dolgokat, és azok beléje asszimilálódnak, úgyhogy saját lényege egy részévé válnak. Lényévé alakulnak, testi létét építik. De Krisztushoz való viszonyunkban fordítva van: ő a középpont, ő az igazi Létező. Ha igazán á