Virágvasárnap megtörténik a bevonulás Jeruzsálembe, ahol a gyermekekből és hívőkből álló tömeg ünnepli Krisztus közeledését. Krisztus nem lovon, hanem szamáron érkezik, és ennek is megvan a maga jelentése.

Négy nappal később pedig, a lábmosás és az utolsó vacsora után Iskáriótes Júdás (a ciprusi zsidó) elmegy és elárulja Krisztust harminc ezüstért. Az a Júdás, aki Krisztushoz hasonlóan csodákat tett, ördögöket űzött, betegeket gyógyított, és látta mindazokat a csodákat, amiket Jézus Krisztus cselekedett. Ott volt mindvégig.

“És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kél fel szívetekben” (2Pét 1,19) – írja Péter apostol a második levelében. A prófétai képesség Krisztus tanításának közvetlen ismeretéből, megértéséből, Krisztus csodáinak látásából, a tanubizonyságból és a Szent Lélek kitöltésének ajándékából származott. Aki csodákat tudott tenni, prófétának számított, és köztudomású volt, hogy Isten teszi prófétává az embert. Krisztus pedig csodatévővé és prófétává tette a tanítványait, amikor elküldte őket gyógyítani és ördögöket űzni, még a feltámadása és a Szentlélek kitöltése előtt.

Nyilvánvaló tehát hogy Iskáriótes Júdás apostol maga is próféta volt, hiszen maga az apostol próféta is, és annál több is. Minden megadatott tehát neki, hogy letérítse arról az útról, amit magának választott, a lopás és az árulás útjáról, de mégsem a jobbat választotta. Hatalmas ígéretet és lehetőséget kapott annak ellenére, hogy Krisztus kezdetektől fogva tudta, ahogy a tanítványainak is mondta: “egy közületek ördög”. Júdás azonban elutasította a leghatalmasabb lehetőséget, és a harminc ezüstöt választotta. A szellemi helyett a világi javakat, mint azt ma is sokan teszik, de az ő esetében még hatalmasabb volt a szellemi vagyon, amit megszerezhetett volna, és ennek fényében még jelentéktelenebb a harminc ezüst értéke. Ez azt is mutatja, hogy mindazokat a szellemi kincseket, élményeket amiket semmi pénzen nem lehet megvásárolni, jelentéktelennek tartotta.

Teljesen más megítélés alá esne Júdás személye, ha zsarolással vagy hosszabb ideig tartó győzködéssel vették volna rá az árulásra. Akkor azt mondhatnánk, emberi gyengeség vitte erre, és nem látott tisztán. Ha valamelyik családtagját rabolják el, és azzal fenyegetik meg őt, hogy kivégzik ha nem lesz áruló, talán érthetőbb lett volna maga az árulás, amellett, hogy mentségnek továbbra sem lehetne elfogadni. Az írás szerint Júdás maga kereste a lehetőséget, hogy elárulja a Mestert, és nem volt ott semmiféle kényszerítő körülmény. Tudta, hogy a zsidók a halálát akarták, és ezt akarta ő maga is, hiszen zsidó volt. Jól tudta, hogy mi lesz, sokkal jobban mint más – ne feledjük, Júdás maga is próféta volt, sőt több annál: apostol. Tehát az sem lehetett a mentsége, hogy nem tudta, hogy mit tesz.

Az apostol szó ugyanúgy küldöttet jelent, mint az angyal. Azt is mondhatjuk, a leírtak alapján, hogy az apostol egy olyan ember, aki az angyalok erejével bír, mert az angyalok erejét kapta meg csodák megtételére, gyógyításra, és az angyalok látását is, ami a prófétai látás. Ahogy a próféták (más szóval a látók, azaz a szellemileg is tisztán látók) tekintenek a világra és a természetfeletti világra, hasonlóan tekintenek az angyalok is rá. Krisztus tehát az elejétől fogva látta, hogy “egy közületek ördög”. Ez a tény csak a számára volt nyilvánvaló, és az árulás után válik nyilvánvalóvá a többiek számára. Ezt szó szerint kell tehát érteni, mert Júdásban mindaz megvolt, ami az angyalokban vagy az ördögökben.

Miután elviszik Krisztust kihallgatásra majd halálra ítélik, Júdás megbánja tettét:

“Akkor látván Júdás, a ki őt elárulá, hogy elítélték őt, megbánta dolgát, és visszavivé a harmincz ezüst pénzt a főpapoknak és a véneknek, Mondván: Vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért. Azok pedig mondának: Mi közünk hozzá? Te lássad. Ő pedig eldobván az ezüst pénzeket a templomban, eltávozék; és elmenvén felakasztá magát.”

Vagy ahogy az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk:

“Mert mi közénk számláltatott, és elnyerte ennek a szolgálatnak az osztályrészét. (Ez hát mezőt szerze hamisságának béréből; és alá zuhanván, elhasadt középen, és minden belső része kiomlott. És ez tudtokra lőn mindazoknak, kik Jeruzsálemben lakoznak; úgy hogy az a mező tulajdon nyelvökön Akeldamának, azaz Vérmezőnek neveztetett el.)”

Júdás pontosan úgy cselekedett, mintha semmi tudomása nem lett volna arról, hogy az Isten a bűnöket megbocsáthatja. Mintha nem látta volna a bűnbánó és megtérő bűnösök gyógyulását, hogy az Isten minden bűnt meg tud bocsátani. Átadta magát a kétségbeesésnek és a halálnak, és mindezekkel a cselekedeteivel ismételten a hitetlenségéről tett bizonyságot, megmutatva, hogy semminek tartja a Krisztustól származó kegyelmet.

Ez tehát Iskáriótes Júdás útja: Krisztus megvetése és gyűlölete, Krisztus tanításának és igazságának semmibevétele, a csodák és a mennyek országának, Isten minden ajándékának semmibevétele, ami a bűnbocsánatban és gyógyulásokban egyértelműen látható volt a számára; az anyagi javak előtérbe helyezése a szellemiekkel szemben, hazugság, lopás, árulás, kétségbeesés, a bűnbocsánat és a megtérés elutasítása, és végül az öngyilkosság. Az ember, aki minden kegyelem, ajándék és mennyei erő birtokosa és részese lehetett volna, mindent eldobott a semmiért.

Péter apostol fegyvert ragadott Krisztusért, később megtagadta Jézust, de megtért. A két lator közül az egyik gúnyolta Krisztust, a másik egy idő után megtért és megkapta a feltámadás és az üdvözülés igéretét.

Minden nehéz korszakban, így a mostaniban is sokasodik az öngyilkosok száma. Az indok általában az, ha valakinek tönkremegy az élete. Ez csak akkor lehet valakinek ok a kétségbeesésre, ha azt hiszi, hogy ez a világ és az abban lévő vagyon jelent mindent, és a számára ennek a világnak a vége, az evilági sikertelenség egyben mindennek a végét jelenti. Márpedig a következő világ jobb, mint a mostani, és a következő világ a szellemi ember számára éppen olyan valóságos már most is, mint a látható világ. Semmiféle evilági veszteség nem indokolhatja tehát az öngyilkosságot. Az embernek tehát küzdenie kell hitéért és elutasítania a kétségbeesést. Az öngyilkosságra bátorító beteges halálkultusz is sátáni. Az öngyilkos olyan mint Iskariótes Júdás, az öngyilkosok útja Iskariótes Júdás útja.

Érdekesség, hogy a zsidó papok arra a törvényre ügyeltek, hogy a vérnek árát ne tegyék a templom kincsei közé, de a Krisztust megölték (micsoda idiotizmus!). Júdás pedig a bukott apostol a zsidó papokhoz megy megbánni a bűneit, nem Krisztushoz vagy a többi apostolhoz. Mindezeknek a gyakorlatoknak a megfelelői ma is megfigyelhetők, papnak és hívőnek is figyelnie kell, hogy ne essen ugyanebbe a hibába (a papok is jól tudják, hogy a püspökök mind zsidók, mégis hozzájuk sietnek gyónni vagy ha segítséget remélnek, és az is jellemző, hogy minden apróságra ügyelnek, a lényeg meg már elveszik). Az eredményt ugyanis látjuk, az előzmények pedig közismertek. Nincs új a nap alatt.