2. – (A kinyilatkoztatás természete)
Jóságában és bölcsességében az Isten úgy határozott, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1,9), melynek alapján Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben az Atyához járulnak az emberek, és az isteni természetben részesülnek (vö. Ef 2,18; 2 Pt1,4). Ebben a kinyilatkoztatásban a láthatatlan Isten (vö. Kol 1,15; 1 Tim 1,17) lángoló szeretetének gazdagságából mint barátaihoz szól az emberekhez (vö. Kiv 33,11; Jn 15,14-15), társalog velük (vö. Bár 3,38), hogy őket meghívja és befogadja a saját közösségébe. Ez a kinyilatkoztatás eseményekben és hozzájuk bensőleg kapcsolódó szavakban bontakozik ki: Istennek az üdvösség történetében művelt cselekedetei kinyilvánítják és megerősítik a tanítást és a szavakkal kifejezett valóságokat. A szavak viszont a tetteket hirdetik, és a bennük rejlő misztériumot világítják meg. Az Istenről és az ember üdvösségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog föl a szemünk előtt. Ő az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége.
4. – (Krisztus teljessé tette a kinyilatkoztatást)
A mi Urunk Jézus Krisztus dicsőséges eljöveteléig pedig már nem kell várnunk semmiféle nyilvános kinyilatkoztatást (vö. 1 Tim 6,14 és Tit 2,13). {Tehát a magánkinyilatkoztatás azért még lehetséges, sőt!}
5. – (A hit)
A kinyilatkoztató Istennek „a hit engedelmességével” tartozunk (Róm 16,26; vö. Róm 1,5; 2 Kor 10,5-6). Ezzel az ember szabadon Istenre bízza egész önmagát, „értelmével és akaratával teljesen meghódol a kinyilatkoztató Isten előtt”, és önként elfogadja a tőle adott kinyilatkoztatást. Ehhez a hithez szükséges az Isten megelőző, segítő kegyelme és a Szentlélek benső segítsége, hogy ő indítsa az ember szívét, és fordítsa Isten felé, és adja meg mindenkinek az „igazság elfogadásának és hitének édességét”. A Szentlélek folyton tökéletesíti hitünket adományai által, hogy egyre mélyebben megértsük a kinyilatkoztatást.
6. – (A kinyilatkoztatás tárgya és szükségessége)
Az isteni kinyilatkoztatásban Isten önmagát és akaratának az emberek üdvösségére vonatkozó örök döntéseit akarta kinyilvánítani és közölni, „mégpedig avégett, hogy részt adjon azokból az isteni javakból, amelyek az emberi értelem felfogóképességét teljesen meghaladják”.
8. – (A szenthagyomány)
Így az Isten, aki a múltban beszélt, szünet nélkül beszélget szeretett Fiának jegyesével; a Szentlélek pedig, aki által az Egyházban, és az Egyház által a világban fölhangzik az Evangélium élő szava, elvezeti a hívőket a teljes igazságra, és az Ő műve, hogy Krisztus igéje elevenen él bennük (vö. Kol 3,16).
„Tertio Millenio Adveniente”
4. Krisztus, a világ Megváltója az egyetlen Közvetítő Isten és az emberek között, és nem adatott más név az ég alatt, melyben üdvözülnünk lehetne (vö. ApCsel 4,12). Az Efezusi levélben olvassuk: Őbenne nyertük el a megváltást a vére árán és bűneink bocsánatát bőséges kegyelme folytán. Isten végtelen bölcsességében és megértésében gazdagon árasztotta ránk… tudtunkra adta ugyanis akaratának titkát, azt az Őbenne meghatározott jóságos tervét…” (1,7-10). Tehát Krisztus, az Atyával egylényegű Fiú az, aki kinyilatkoztatja Isten tervét az egész teremtésre, s különösen az emberre vonatkozóan. Miként a II. Vatikáni Zsinat meggyőzően mondja: Ő „tárja föl teljesen az embernek magát az embert, s ismerteti meg vele nagyszerű hivatását.
7. Jézus Krisztusban Isten nemcsak megszólítja az embert, hanem keresi is. Isten Fiának Megtestesülése a bizonysága annak, hogy Isten keresi az embert. Erről a keresésről Jézus úgy beszél, mint az elveszett bárány megkereséséről (vö. Lk 15,1-7). Olyan keresés, mely Isten mélységeiből fakad, és csúcspontja az Ige Megtestesülése. Isten azért keresi a maga képére és hasonlatosságára teremtett embert, mert az Igében örökké szereti, és Krisztusban föl akarja emelni a fogadott fiú méltóságára. Isten tehát keresi az embert, akit egészen másként tekint a sajátjának, mint az összes többi teremtményt, különlegesen tulajdona. Az ember Istené a szeretet kiválasztása alapján: Isten atyai szívének szeretetétől indítva keresi az embert.
De miért keresi őt? Mert az ember eltávolodott Tőle, miként Ádám elrejtőzött a földi paradicsom fái közé (vö. Ter 3,8-10). Isten ellensége letérítette az embert útjáról (vö. 3,13). A sátán rászedte őt, amikor meggyőzte, hogy a saját istene legyen és megismerheti – mint Isten – a jót és a rosszat, az isteni akarat ellenére saját kénye-kedve szerint kormányozva a világot. Amikor Isten a Fiú által keresi az embert, arra akarja rávezetni, hogy hagyja el a rossz útját, melyen egyre inkább eltávolodik Tőle. „Letéríteni” erről az útról azt jelenti, hogy megérteti az emberrel, hogy tévúton van; azt jelenti, legyőzni az emberi történelemben jelenlévő rosszat.
