XIII. Leó pápa látomása.

Ezek közé tartoznak azok a beszámolók, melyek XIII. Leó pápa látomásáról szólnak, melyben épp e {XX.} század kezdete előtt nem sokkal részesült. A történetet a pápa több bizalmas embere, elsősorban a hozzá közelálló bíborosok hagyták ránk. Míg a beszámolók egyes részletei eltérnek, a lényeg egyértelmű és minden beszámolóban azonos. Egyszer, amikor a Vatikánban éppen valamely liturgikus esemény befejezésénél tartott a XIX. század végén, XIII. Leó pápa hirtelen egy pontra szögezve tekintetét, megmerevedett. Később közeli munkatársainak elmesélte élményét. Az Úr megengedte neki, hogy fültanúja legyen a Sátán és az Úr között zajló beszélgetésnek. A párbeszéd Jób könyvének arra a részletére emlékeztetett, amelyben a Sátán és az Úr Jób megkísértéséről tárgyal. A Sátán kijelentette, hogy ha elegendő hatalma lenne, és elegendő idő állna rendelkezésére, képes lenne elpusztítani az Egyházat. Isten megengedte a Sátánnak, hogy a huszadik század nagyobbik részével rendelkezzen, vagyis ezt az időszakot kapta a Sátán arra, hogy különleges próbatételnek és kísértésnek vesse alá az Egyházat. Azt követően viszont hatalma ismét korlátozva lesz. Ennek a látomásnak köszönhető aztán, hogy XIII. Leó pápa elrendelte egy Szent Mihály arkangyalhoz intézett különleges könyörgés elmondását minden egyes csendes szentmise végén, az egész világon. Ez a gyakorlat a II. Vatikáni Zsinatig fennállt. {A liturgikus reform törölte el.}

(Lábjegyzet:

– Paci, Stefano M.: „Leo XIII’s Diabolical Vision”, 30 Days, 1990. december, 52-53. o.

– Lásd még: Nicola, John J.: Diabolical Possesson and Exorcism, Rokfort, Illinois, Tan Books, 1974, 151. o.)

193-194.

Mindannyian hajlamosak vagyunk arra, hogy Istent elsősorban mint valamely személytelen elvet, erőt, törvényt vagy hatalmat képzeljük el. Még ha személynek fogadjuk is el, akkor is hajlamosak vagyunk úgy gondolni rá, mint aki tőlünk távol, kívül áll, és igazából nem fordít ránk figyelmet, nem törődik egy olyan jelentéktelen valakivel, mint mi. Ezért szükséges, hogy állandóan mélyítsük és megújítsuk Isten hihetetlenül személyes természetének és annak a kapcsolatnak megértését, megtapasztalását, amelyet velünk szándékozik kialakítani. Csak ha mélyebben adjuk át magunkat az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek, csak akkor töltheti be hivatását az Egyház, csak akkor működhetünk közre barátként és nem pusztán szolgaként abban a tervben, melyet Isten az új évezred küszöbén visz véghez.

261.

Az Egyház szóhasználatából és tudatából kiveszett az Atya együttérzésének, könyörületének témája; teljesen megfeledkeztünk róla. A mindenkori kultúrához való igazodás általános érvényű és feltartózhatatlan folyamata következtében az Isten szenvedéséről kialakított bibliai kép áldozatul esett az Isten érzéketlenségét valló görög elképzelésnek. Hozzájárult ehhez, hogy egyes szerzetesi közösségekben az érzéketlenség (apatheia) vált a legfőbb aszkétikus ideállá, a szentség csúcsává, és következésképpen ennek abszolút tökéletes fokát Istennek tulajdonították. Fokozatosan így nyert teret a teológiában az ontologikus metafizika, és azután lassan kiszorította a biblikus gondolkodásmódot. Ennek közvetlen következményeként a hagyományban gyökeret vert a jellemzően görög elképzelés egy mozdulatlan és közömbös Istenről, a Niceai és Konstantinápolyi Zsinat minden ellentétes igyekezete ellenére.                             (Walter Kasper bíboros, Jesus der Christus, III, 1, 2, Mainz, 1974).

283.

(New Covenant, 1975. július 26.)

Rómában, a Szent Péter bazilikában hangzott el az alábbi prófécia 1975-ben:

{Jézus:} „Mivel szeretlek benneteket, meg akarom nektek mutatni, mi az, amit ma a világban véghezviszek. Föl akarlak benneteket készíteni arra, ami elkövetkezik. A sötétség napjai jönnek a világra, gyötrelmes napok. Épületek, amelyek ma állnak, akkor nem fognak állni. Ami segítség népem rendelkezésére áll most, akkor hiányozni fog. Szeretnélek felkészíteni benneteket, én népem, hogy csak engem ismerjetek és ragaszkodjatok hozzám, és olyan mélyen kötődjetek hozzám, ahogy még soha. Akkor elvezetlek benneteket a sivatagba. Lehántok rólatok mindent, amitől most függtök, hogy csak éntőlem függjetek. A világba a sötétség korszaka érkezik, de Egyházamra a dicsőség időszaka érkezik el, csakúgy, mint népemre. Akkor majd kiárasztom rátok Lelkem valamennyi ajándékát. Felvértezlek benneteket a szellemi harcra. Felkészítelek benneteket egy olyan evangelizációs időszakra, amilyet a világ még nem látott. Amikor nem marad más számotokra, csupán én, akkor minden megadatik nektek: föld, mezők, otthonok és testvérek, szeretet, öröm és béke, nagyobb bőségben, mint valaha. Légy készen, én népem, fel akarlak készíteni…”