Szent X. Pius pápa szerint a jók tunyasága és gyengesége a gonoszak fő ereje. És Sátán birodalmának idege a keresztények lanyhaságában nyugszik.

A szerencsétlenségek nem annyira a szívszaggató példák, hanem a papucshősök, akik manapság arra a szemtelenségre vetemednek, hogy értéktelen kereszténységük javára Krisztus követésére hivatkozzanak, hogy békét, nyugalmat, vidámságot, elnézést, jóságot és alázatot hirdessenek – mind olyan megjelölés, melyek tanszékük kényelmességéhez és vendégszeretetéhez illik – vagy szellemileg kifejezve – a quietizmus aggiornamentojához, ahol az alapelv: „Istent szeretni és hagyni magunkat Tőle szeretni” (Madame Guyon, Fenelon (1651-1715) barátnőjének kedvenc szólása) a lelkiismeretnek a „hitért való jó harc” (lásd 1 Tim 6,12) kötelességének magunkra vételét, megtiltja.
Krisztus követésének árnyékában és ettől biztosítva – ez menekülés előre egy járhatatlan miszticizmusba, ahol a dogmatikus tartalmától megfosztott hit, mint egy szubjektív ragacsos álmodozás éldegél, és köszöni Istennek, hogy nem olyan, mint a farizeus törvénytudó, vagyis az a hívő, aki igazhitűségéért aggódik. Ez a magatartás annyira vak, hogy nem ismeri fel, hogy adott időben mennyire maga is egészen farizeusi viselkedést vesz fel – különösen a méltatlanságába burkolózott vámos alakjában, aki azzal van elfoglalva, hogy a mellét ütögesse – ez a viselkedés tehát azon „tradicionalistáké”, akik minden áron a modernizmus kísérői akarnak lenni, amit szájukkal korbácsolnak. Ezek „Krisztus követése” valójában már ott elakad, ahol az Egyház tanítása az udvariasságról elkezdődik.

Mivel az emberi kultusz új vallását az Isten kultusza fölé helyezték, bizonyos emberek úgy gondolják, hogy soha nem szabad az „udvariasságot” feladni, vagyis akik véleménye szerint az udvariasság a kellemesség nyelve, a hit ellenségeivel szemben is, azokkal szemben is, aki hitbeli szilárdság nélkül megbánás nélkül terjesztik kételyeiket és tévedéseiket, hogy ezzel több követőt szerezhessenek.
Krisztus soha nem adott nekünk példát az ilyenfajta udvariasságra azokkal szemben, akik a vallás számára akadályt jelentenek. Amikor Isten dicsősége volt a tét, Krisztus a templomban nem azt mondta a kereskedőknek: „Kérem, drága barátaim, lennétek olyan jók, és távolítsátok el váltóhelyeiteket a templomból.” Vagy egy még aktuálisabb stílusban: „Nem lenne jó egy diszkusszió, hogy együtt gondolkodhassunk, hogy mindenki kibeszélhesse magát, és ily módon a váltóasztalok fokonkénti eltávolítására megoldást találjunk?” – Nem, Krisztus vett egy kötelet és odavágott. A katolikus tradíció teljes mértékben Krisztus példáját követte, amikor az eretnekeket eretnekeknek nevezte, ahogy egy macskát macskának neveznek.
E világ udvariasságát csak legújabban helyezik az Istenhez való hűség fölé, és csókolják a hitetlenek kezét és lábát. Azokat a katolikusokat pedig, akik az ilyen árulásba nem egyeznek bele, udvariasan „vadakként” kezelik.
Sőt, még tovább is mennek: Bizonyos „tradicionalista” iskolákban udvariassági kurzusokat vezettek be. Amit itt tanítani akarnak, az a jó illem a szocializmus elvei szerint, ami Krisztus követését összeenyvezi, és a katolikus hit védelmét agresszívnek sorolja be.
Azokat, akik nem követtek el semmi galádságot, de nem akarnak a liberális világhoz igazodni, udvariasan „fanatikusnak” és „izgékonyoknak” titulálják. Másképp kifejezve: Ez az udvariasság kétarcúnak bizonyul, mint a Janus-maszk, mert miközben a sötétség gyermekeivel szembeni engedelmesség fülükig húzódó mosolyra készteti őket, addig másokon zordonan néznek át.
Egy „udvariasság”, mely a pokol lánya, nem lehet katolikus.

(forrás: MYSTERIUM FIDEI, 1982, szeptember, kiadó: A. Denoyelle; fordító: Eugen Golia)
http://katolikus-honlap.hu/1402/udvarias.htm