A természet kínosan vajúdott a véres golgotai emlékek súlya alatt. Egyszer már megvirradt a földön azóta, hogy Elvégeztetett, de Jeruzsálemben csak felhők között látták a napot. Könnytől volt nehéz a lég, elfojtott bánat sóhajtott még a szélben is… A második gyászos alkonyaton aztán végre egy derengő sugár szállt le a magasból. Oda szállt el a Jozefát völgyébe, hol a tüskés bozót s a csenevész olajfák sűrűjében az apostolok bujdokló kis csapatja rejtőzött a tömeg vak dühe elől. A tovatűnő napfényt kérdőn követték tekintetükkel mindannyian: vajon mit hoz nekik, ha holnap visszatér?...

Mióta a Mestert megfeszítette a nép, nem váltottak hangos szót egymással. Kétségbeesetten, tanácstalanul néztek a jövő elé. Naphosszat tépelődtek, éjente pedig sírtak és fohászkodtak.

Imádkozással telt el az éjszaka is. Az idő múlt, s a virradat habozva kezdte már tépdesni a halmok felett az éji szemfödőt. A domb irányában megszaggatott köntösben egy gyászoló asszony haladt el ekkor a köves úton – vivén kezében illatos keneteket, drága gyolcsot és virágokat.

Lent a völgyek ölén szárnyra kelt a hajnali szellő, túl a halmokon pedig, a pálmák ringó koronái között, mintha láthatatlan szövétnekek gyúltak volna ki, egyszerre füstös pír szökött fel az égre. A Golgota felett hirtelen lángözön árasztotta el a boltozatot, s a Megváltó keresztje – összekötve egymással a földet és eget – elsőnek győzte le az éjszakát. És mentől fényesebben ragyogott a glória Jézus keresztje körül, annál nagyobb árnyat vetett le az a kereszt Jeruzsálemre, mely mint egy óriási fehér csonthalom hevert ott a Golgota lábánál.

Az apostolok előfutottak rejtekükből. Új reménység szállt szívükbe, mert ismét fénylett a mindenség, csakúgy mint akkor, mikor a Mester még közöttük járt.

A domb mögött e percben régi pompájában kelt fel a nap, és vele egyszerre megjelent a bársonyos mezőn egy nő alakja is. Mintha a Nap tűzkorongjából futott volna elő, ragyogott, lángolt a fényárban egész valója. Szállongó, vörös fürtjei mint égő szárnyak csapkodtak körülötte a légben, s vinni látszottak őt repülve az apostolok felé.

Megdöbbenve ismertek rá valamennyien: Mária!...Mária Magdolna!

És ő lelkendezve tárta ki feléjük karjait, s szava, miként az első húsvéti harangszó e Földön, diadalmasan csendült meg hegyek-völgyek felett:

Üres a sír, de Ővele van tele az egész világ!

Tormay Cécile, 1903.