Aki „jobb” másoknál
Aki szeret, az nem gőgös, nem szeret uralkodni a többieken, nem halljátok soha, hogy korholná mások hibáit, nem szeret arról beszélni, amit mások csinálnak. Aki szeret, az nem vizsgálja, mi a másik tettének mozgatórugója, soha nem hiszi, hogy jobban teszi a dolgát másoknál, soha nem helyezi magát a mellette lévő fölé. Ellenkezőleg, azt hiszi, a többiek mindig jobbat tesznek, mint ő.
Ugyanúgy megfelel neki, ha felebarátja kedvez neki; és ha megvetésben van része, nem sértődik meg, mert azt gondolja, hogy még nagyobb megvetésre is méltó lenne.
Látjátok, ahhoz, hogy szeressük a Jóistent és a felebarátot, nem szükséges sem nagyon műveltnek, sem nagyon gazdagnak lenni: elég minden tettünkben Isten tetszését keresnünk, elég jót tenni mindenkivel. A rosszal éppúgy, mint a jóval, a bennünket rágalmazókkal ugyanúgy, mint azokkal, akik szeretnek minket.
Vianney Szent János
Csak Jézus az élet
Tetteitek annyira lesznek eredményesek, amennyire lelki tartalékaitok növekszenek. Valóban, a benső élet ad erőt az apostolkodáshoz, mert ez az alapja az evangéliumi munkás életszentségének. Ez védi meg őt a külső szolgálatok veszélyeitől, ez erősíti és sokszorozza meg energiáit, ez ad neki vigasztalást és örömet, alapozza meg szándékának tisztaságát, nem engedi elcsüggedni, szükséges feltétele tettei termékenységének, vonzza Isten áldását, az apostolkodást megszentelővé teszi, és természetfeletti kisugárzást ad neki.
Isten azt akarja, hogy a cselekedeteknek Jézus adjon életet. Amikor az Isteni Mester azt mondja: „Én azért jöttem, hogy életük legyen” (Jn 10,10) és „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6), egy alapvető elvet akart bevésni apostolainak szívébe: csak ő, Jézus, az élet. Következőleg ahhoz, hogy részesedhessünk ebben az Életben és közölhessük azt másokkal, bele kell gyökerezniük az Ember-Istenbe.
VI. Pál pápa a Pápai Brazil Kollégiumnak, 1964.
Ember ember mellett
Íme a modern idők nagy varázsa:
behatolni a legmagasabb szemlélődésbe
és megmaradni elvegyülve a többiek között,
ember ember mellett.
Még többet mondanék: beleveszni a tömegbe,
hogy átitassuk az istenivel,
miként a kenyérdarab elázik a borban.
Ennél is többet mondanék:
részeseivé válni Isten terveinek
az emberiséggel,
fénykévéket vetni a tömegre,
és ugyanakkor megosztani az embertárssal
gyalázatot, éhséget, ütéseket,
kérészéletű örömöt.
Mert a mi időnk
és minden idők vonzereje
nem más, mint az elgondolható
legemberibb és legistenibb:
Jézus és Mária,
Isten Igéje, egy ács fia,
a Bölcsesség Széke, családanya.
Chiara Lubich
Fiatalok és idősek
Láttam nagyon különböző természetű, szellemi képességű és korú plébánosokat és velük együttdolgozó segédlelkészeket, akik jó lélekkel fordultak egymás felé. Így fokozatosan eljutottak arra a bizalomra, hogy jól kiegészítették egymást a lelkipásztori munkában. Eljutottak az egymást építő szeretetig és az egyetértésig, jó példát adva ezzel a rájuk bízott népnek. Mi segítette őket ebben? Együtt elmélkedtek, tudtak egymásnál gyónni, igazságosan osztották be fizetésüket, a fiatal átvette az idős tapasztalatát, az idős pedig támogatta a fiatalabb kezdeményezéseit.
Milyen az idős pap? Átadja tudását a fiatalabbnak, irányítja őt, bizalommal fordul felé, szent környezetet biztosít számára. Úgy fogadja őt és úgy viselkedik vele, mint munkatársával, szeretettel kíséri és tiszteletteljesen figyelmezteti, bizalommal van iránta. Van bátorsága, hogy a jövő plébánosát, vagy talán a saját utódát nevelje ki belőle, ezért kibontakoztatja minden jó adottságát. Mindenekelőtt azonban szereti őt, és valóban a javát akarja.
Milyen a fiatal pap? Alázatos, alkalmazkodó, a plébánosáról csak jót mond, készséges a munkára, elfogadja vezetését, jó hírét viszi, és megvédi az idősebb pap személyét és lelkipásztori tevékenységét. Minden jót megtesz, amire lehetősége van, így készül föl egy későbbi, esetleg szélesebb körű szolgálatra.
Giacomo Alberione
Tartsunk rendet a munkában
Való igaz, hogy vannak pillanatok és helyzetek, amelyekben sürgős segítségre és gyors ritmusra van szükség. De vannak más körülmények is, mégpedig gyakran, amelyeket tévesen ítélünk halaszthatatlannak, s amelyekben indokolatlanul vesszük el az időt a belső, lelki élettől.
Sok papi lélek sodródik a folytonos aktivizmus által, azzal a kifogással, hogy kötelességként végez olyan dolgokat, amelyek nem volnának azok, s amelyeket olykor el lehetne hagyni, el lehetne halasztani vagy csökkenteni lehetne. Az aktív életben könnyű szélsőségekbe esni, amelyeket pedig mindenképp el kell kerülni. A papok soha nem hagyhatják el az imádságot, mert mindig abban találhatják meg a fényt, és abban találhatják meg sok bajra a gyógyulást. Jézust kell az első helyre tenniük; de ennek érdekében rendet kell tartaniuk munkáik terén...
Szép dolog, valóban, mérték nélkül átadni önmagukat, de csak akkor, ha előbb megerősítették lelküket a Szentlélek működésével, és megkapták Tőle az ő tisztaságát, az ő erejét, az ő fényét és az ő szeretetét.
Conchita Cabrera De Armida: Krisztus papjai
Válasz a rejtett éhségre
A mai modern és elvilágiasodott társadalomban, annak terein és utcáin is – ahol egyébként a hitetlenség és a közömbösség látszik uralkodni, ahol mintha a rosszat többre értékelnék a jónál, és ezzel azt a látszatot keltik, mintha Babilon legyőzné Jeruzsálemet – jelen van a vágy, egy csírányi remény, valami várakozó zsongás. Ahogy Ámosz próféta könyvében olvassuk: „Igen, jönnek majd napok – mondja az Úr, az Isten –, amikor éhséget bocsátok a földre: éhséget, de nem kenyérre, szomjúságot, de nem vízre, hanem az Úr szavának hallgatására” (8,11).
Erre az éhségre akar válaszolni az Egyház evangelizáló missziója. A föltámadt Krisztus is arra szólítja föl a bizonytalankodó apostolokat, hogy lépjenek túl védett környezetük határain: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! ... és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek” (Mt 28,19-20). A Bibliát átszövik az ilyen fölszólítások, hogy „ne hallgass”, „kiálts teli torokból”, hirdesd az evangéliumot, állj vele elő, akár alkalmas, akár alkalmatlan”, hogy őrállók legyünk, akik belekiáltanak a közömbösség csendjébe.
Püspöki Szinódus, 2008., 10. üzenet
