A közösség otthona és iskolája
A közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat - ez az a nagy feladat, mellyel szembetalálkozunk a kezdődő új évezredben, ha hűek akarunk maradni Isten szándékaihoz, és válaszolni akarunk a világ komoly elvárásaira.
Hogy mit jelent ez konkrétan? Okfejtésünk válhatna itt közvetlenül akcióprogrammá is, azonban tévedés lenne ezt a magatartást választani. Mielőtt ugyanis felvázolnánk a konkrét kezdeményezések programját, előbb egy közösségi lelkiség előmozdítása a föladat. Ezt kell nevelési elvként magunk elé tűznünk mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk, mindenütt, ahol az oltár szolgáinak, a fölszentelteknek és a lelkipásztori munkatársaknak a képzése történik, mindenütt, ahol családok és közösségek épülnek.
Ne essünk illúziókba: e lelki út nélkül a közösségalkotás külső eszközei nem sokat érnek. Lélek nélküli látszattá válnának, a közösség álarcává, ahelyett, hogy kifejeződésének és a növekedésének útját alkotnák.
II. János Pál: Novo millennio ineunte 43.
A presbitérium felfedezése
Mindannyian az egyházi rend individualista felfogásában nőttünk föl és abban formálódtunk, mert ez rejtetten együtt járt a papság IV. század óta uralkodó szemléletével. A közösségi és missziós egyházkép azt kívánja, hogy a papságot más oldalról közelítsük meg, de mindenekelőtt újra fölveti a papi közösség sürgető igényét, figyelembe véve annak teológiai és pasztorális fontosságát.
Már bizonyított, ám mégsem eléggé megértett és az életet alakító igazság, hogy a pappá szentelés egyetlen presbitériumot hoz létre (PO 8.) Ez a megállapítás megtérést, újfajta papi közösségeket és pasztorális döntéseket igényel.
Egyetlen pap sem képes ugyanis küldetésének teljesen megfelelni „elszigetelten és egymagában, hanem csak a paptársakkal együttműködve, és azoknak vezetése alatt, akik az Egyház élén állnak” (PO 7.)
Lombardia papi bizottsága: Levél a papi élet tapasztalatáról, 2001
Egyedül csak Téged akarlak
Minden kívánság, mely szétszórttá tesz
éjjel és nappal –
valójában csalóka árnyék.
Miképp az éj a sötétben őrzi
a fény iránti vágyat,
úgy szívem mélyén
tudattalanul egy hang visszhangzik:
Téged akarlak, egyedül Téged!
Ahogy a vihar a nyugalmat keresi,
miközben még minden erejével
hadakozik ellene,
így lázadok és küzdök én is
szereteteddel szemben,
s mégis kiáltok:
Téged akarlak, csakis Téged!
Vianney Szent János
Életszentség
A laikusok azt gondolják, hogy az életszentség a folyamatos imádkozásban áll, a prédikálásban vagy a világtól való elvonulásban. A régmúlt idők papi vagy szerzetesi képe szerint gondolkodnak erről. Papok és szerzetesek úgy vélik, hogy az életszentség az aktív társadalmi és politikai cselekvésben áll és így versenyre akarnak kelni a világiakkal. A káosz világában élünk.
A világ nem fog megújulni, ha az emberek az életszentségben nem saját állapotbeli kötelességeik teljesítését látják.
A munkás a munkahelyén, a katona a hadseregben válik szentté, a beteg a kórházban, a diák a tanulmányai által, a földműves a földet művelve, a pap saját szolgálata által, a hivatalnok a hivatalában. Minden „plusz lépés” az életszentség útján olyan lépés, amellyel elvétjük saját kötelességünk beteljesítését.
Van Thuan bíboros: Remélj Istenben
Szíven találó szavak
Ügyelnünk kell beszédünk hosszúságára is. Ha ugyanis valaki képtelen hosszú beszédeket hallgatni, mi viszont túl hosszúra nyújtjuk a buzdítást vagy feddést, akkor végül csak terhére leszünk hallgatónknak. Ezért a már említett neves igehirdető így szól a zsidókhoz: „Kérlek testvérek, vegyétek jó néven az intő szót. Éppen ezért csak igen röviden írtam nektek.”
Ez főként a gyöngék számára előnyös: így csupán néhány szót kell meghallgatniuk, amelyeket képesek felfogni. Ám ezek a szavak szíven találják őket, és a bűnbánat fájdalmát váltják ki bennünk. Ha viszont egyszerre egy összetett buzdító beszédet intéznénk hozzájuk, minden veszendőbe menne, mert képtelenek volnának mindent befogadni.
Nagy Szent Gergely pápa
Többé nem a maga ura
Mivel Isten szeretet, a pap nem különítheti el Isten szolgálatát a testvérek iránti szeretettől, miközben a szeretet útján elkötelezetten él. Sőt kötelessége megtanítani azt a tanítást, amelyben a szeretet kettős parancsa összefoglalja az egész törvényt: az Isten és a felebarát iránti szeretetet. A pap nem tudja átadni és terjeszteni ezt a tanítást, ha ő maga nem a szeretet hiteles tanújaként él.
Mint Krisztus nyájának pásztora, nem felejtheti el, hogy a Mester azért jött, hogy szeretetből odaajándékozza a saját életét. Egy példával megvilágítva: a pap tudja, hogy többé nem lehet a maga ura, hanem kötelessége mindig mindenkiért cselekedni, elfogadva minden szeretettel kapcsolatos áldozatot. Ez nagylelkű és nyitott szívet feltételez, mely kész mindenkit megérteni és elfogadni.
II. János Pál, 1990
