Írta: Horváth Mária


Dél-Amerika atlanti-óceáni partvidékén él egy hal, amelyik különbözik minden más haltól. A „négyszemű hal" abban különleges, hogy bár első ránézésre csak két hatalmas szemet láthatunk kidudorodni lapos fejének szélein, de a figyelmes szemlélő észreveheti, hogy szembogárból összesen négy jutott neki. Úszás közben feje teteje a víz felszínét súrolja, így szemeinek felső része kiáll a vízből. Vízszintesen osztott szemével a levegőben zajló történéseket éppen úgy nyomon tudja követni, mint azokat az eseményeket, amik a vízben történnek. Mindkét közegre élesen figyel, hogy nem maradjon le semmilyen mozzanatról.
*
A hitetlen ember egyetlen életteret lát, amiben él, de nincs tisztában azzal, hogy minden történésnek van lelki háttere, mennyei olvasata is.
A keresztyén hitből élő ember azonban Istentől a haléhoz hasonló megkettőzött látást kap. Kinyílik számára a világ, amikor érzékelése kibővül a lelki dolgok látásának ajándékával. Figyelheti a körülötte zajló eseményeket, amiket addig is látott, de már azt is felfogja, hogy a történéseknek van lelki, mennyei vetülete is. Észreveheti, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek célja van. És nem mindig az a legfontosabb, ami első ránézésre szemébe ötlik, hanem sokszor jelentősebb az események mögötti lelki történés – amiket esetleg csak később ért meg.


„Kész az én szívem, Istene, hadd énekeljek, zengedezzek lelkemből! (...) Mert nagy a kegyelmed, fölülmúlja az egeket, hűséged pedig a fellegekig ér!" (Zsolt 108,2-5)

Lukács 2,15

Betlehemig

Betlehemig? . Félútig sem jutottál!
Kötözve tart a nyáj, a föld, az üzlet,
vágyaid is más fényességhez űznek,
a régi hír egészen megkopott már.

Pedig a Fény zuhog, az angyalének
orkánszerű, az éjszakát betölti.
KÖZEL AZ ÚR! Fogytán időd, a földi,
ha majd lejár, az utak arra térnek,
s csak az a Fény, csak az a Szó kísér el:
NE FÉLJETEK! Csak JÉZUS vár az éjben.

Erre a kifejezésre az interneten huszonkétezer találatot jelez a gépem – és ehhez még sok százezer, világhálót nem használó ember véleménye is csatlakozik: Nyakunkon a karácsony!

Egyáltalán nem méltó ez a vélekedés karácsony ünnepének szerzőjéhez, ugyanis, Atyánk, a karácsonyt nem fojtogatásnak szánta, hanem fellélegzésnek, megkönnyebbülésnek; tehát nem a nyakunkra, hanem a szívünkbe szánta.

Az ünnepet akkor érezzük a nyakunkon, ha nyakasok vagyunk. Nyakasságunk tünetei pedig ezek: azt gondoljuk, minden – megszelídítve: sok minden - rajtunk múlik. Kevésnek érezzük, amit Isten készített. Mivel a lecsupaszított karácsonyi történetet túl egyszerűnek, elcsépeltnek véljük, kényszert érzünk arra, hogy Isten kreativitását a sajátunkkal kiegészítsük, sőt: felülmúljuk. A betlehemi menü nem elég ízletes, az istálló díszei – ha voltak – nélkülöztek minden színharmóniát, ötletességet.

Az ajándék: természetesen, Jézus – ezáltal a legnagyobb. De akkor most mire rakjunk masnit? Jézus nem meglepetés, errefelé mindenki tud róla. Márpedig mi örömszerzés címen is szeretünk magunknak dicsőséget szerezni. Milyen bizsergető érzés, amikor azt a csomagot bontják, amit mi állítottunk össze, majd elmondhatjuk, mennyit talpaltunk utána, mire sikerült az utolsó darabot megkaparintanunk.

A karácsony előtti pánik-közeli érzésnek van keresztyén változata is. Ha nem is kürtöltetünk magunk előtt, azért bizalmasainknak elmondhatjuk, hogy rengeteg előmunkálattal jár egy tartalmas gyülekezeti karácsony megszervezése: számtalan látogatás és telefon, késő délutánba nyúló próbák! Majd éjszakánként készülés és az elmaradhatatlan fejtörés: Vajon mit felejtek majd el? Talán éppen ezért érezzük nyakunkon a karácsonyt, mert saját ötletességünket és saját áldozatvállalásunkat helyezzük középpontba. Pedig Isten embermentő ötletességét és áldozatvállalását lehetetlenség, de nem is dolgunk felülmúlni.

A mindenséget egyensúlyban tartó Isten talán még a mi ünnep előtti feladatsorunkat is meg tudná oldani? Ehhez viszont igyekeznünk kellene a fontossági sorrendet őrá bízni. Kérjük bátran, juttassa eszünkbe, ami a mi dolgunk! Adjon társat abban, amihez kevesek vagyunk! Engesztelje meg a sértődötteket, nyissa meg a begubódzottakat, és sokasítsa meg a keveset…

Még mindig, most is érzem a fojtogatást. Nehezen hiszem el, hogy a karácsonynak nem kell a nyakam köré fonódnia. Bízni szeretnék Isten rendezésében! Minden tekintetben. De most sietnem kell, kezdődik a próba…

Bálint Józsefné / Pécel


Biztatás az Úrba vetett bizalomra: „Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.” (Péld 3,6)

(Fil 2,7)


Egyszer, még az őskeresztyénség idejében, egy vértanú ezt mondta egy pogány királynak, aki őt hite miatt szorongatta: "Hatalmadat, ó király, ugyan növelheted, de ne feledd, sohasem ülhetsz magasabbra a fenekednél." Ezt a bátor humorérzéket ajándékozza nekünk Jézus Krisztus, ha megfelelő alázattal végre rájövünk arra, hogy nem az a hatalmas, aki hatalomra tör, hanem aki le tud mondani a ha-talom kísértéséről. Gondolj csak a mostanság népszerűvé vált könyvre és filmre A gyűrűk urára, az is ezt sugallja: iszonyú kísértés a hatalomvágy és az erő igézete, de a legnagyobb erő titka mégis a hatalomról való önkéntes lemondásban van.

Jézus lemondott mennyei és isteni hatalmáról, önként alávetette magát az emberi lét korlátainak, rabszolgai formát vett fel, mert annak, aki Isten, már önmagában is rabszolgaság embernek lenni.
Persze ez ma nem divatos, amikor mindenki érvényesülni akar, sikeres akar lenni, és lenéznek, ha te is nem vagy ilyen.
De gondold meg, ha Isten nem lenne ilyen alázatos, soha nem "alacsonyodna" oda, hogy rajtunk könyörüljön, vagy velünk egyáltalán szóba álljon.
Valaki, aki egy szörnyű bűnt követett el, kétségbeesetten vallotta meg azt egy öreg és istenfélő bölcsnek:
- Nem tudom, hogyan merészeljek egy ilyen szörnyű bűn után bocsánatot kérni Istentől... - sopánkodott neki.
- Miért ne kérhetnél bocsánatot - mondta az öreg -, hiszen Isten alázatosabb nálunk embereknél.
(Horváth Levente)