Tizenhat éves amerikai fiú indult félreeső szülőhelyéről a többet ígérő nagyvilágba. Egy szatyorba belefért, amit otthon a magáénak tudhatott. Szakmai útravalója is csak a szappanfőzés tudománya volt, amit addig elsajátított.
New York felé menet megismerkedett egy folyami hajóskapitánnyal, aki hívő keresztyén volt, és aki iránt bizalma támadt, és tanácsot is kért tőle jövőjét illetően. "Add szívedet Jézusnak, helyezkedj el a szakmában, végezz becsületes munkát, s minden megkeresett dollárból add meg Istennek azt, ami őt illeti!" Majd letérdeltek a hajón, a kapitány imádkozott, és Isten áldását kérte utasára.
William Colgate – ő volt a pályakezdő szappanfőző – megfogadta a tanácsot: szívét Jézusnak adta, s a fővárosba érve munkát vállalt az első szappangyárban. Becsületesen dolgozott, jó szappant készített, és keresetéből minden tízedik dollár Isten ügyét szolgálta. Megbecsültsége és szakmai előrehaladása viszonylag gyorsan növekedett. Az ifjú munkásból később részvényes, végül New York legnagyobb szappangyárának tulajdonosa lett. Kezdetben keresetének tizedét, majd húsz, harminc, sőt ötven százalékát áldozta az Úr munkájára. Később pedig nyereségéből csak annyit használt fel, amennyi életszükséglete biztosításához kellett, a többit Isten dicsőségére fordította.
Életének története beszédes bizonyítéka Isten végtelen hatalmának és az isteni igazságnak. (lásd a keretes idézetet!).
Budai Judit / Gyula
„Tudjuk pedig, hogy aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat” (2Kor 9,6)
Találtunk valami szent könyvet!
- Írta: Dr. Erdélyi Judit
Orvosi pályafutásom alatt – másfél évtizedig – egy országos, állami intézményben voltam részlegvezető. Isten bátorító bíztatásával indíthattuk a rendelést: „tetszett a ti Atyátoknak, hogy néktek adja az országot” (Lk 12,32).
Elképzelésem szerint rendezkedhettünk be, munkatársnak hívő gyülekezeti tagokat vehettem fel. Keresztyén volt a két betegirányító és több asszisztens is. Orvos kollégáim is elfogadták a meghonosított keresztyén szellemiséget. A falakra igés táblákat, evangéliumi naptárat, Túrmezei verseket akasztottunk, a betegfogadóba elvihető keresztyén irodalmat, szórólapokat, újságokat helyeztünk el – akárcsak egy egyházi intézményben.
Dolgozóim – munkájuk mellett – aktívan misszióztak is, megszólították a betegeket, bizonyságot tettek, segítséget kínáltak számukra. Egyikük mindig magánál tartotta Bibliáját, kis alakú, cipzáras bőrtokban, tele igés kártyákkal, jegyzetekkel. Előfordult, hogy hol a váróban, hol a folyosón tette le, amit messziről az avatatlan szem degeszre tömött pénztárcának nézhetett.
Egyik nap lába kelt az így ottfelejtett Bibliának. Sokáig kerestük, majd elfogadtuk, hogy valaki – másnak vélve azt – megfújta… Elképzeltük, mekkorát csalódhatott, amikor felhúzta annak cipzárját, és ezután a jobb sorsra érdemes Biblia egy kukában vagy a bokrok közt végezte.
Késő délután csengett a rendelőben a telefon, a külső kapunál szolgálatot teljesítő portás keresett. Jelezte, hogy a kapu előtti egyik padon találtak „valami szent könyvet” és feltételezik, hogy egyik munkatársunk veszíthette el…
Tobozok tanítása
- Írta: Horváth Mária
Fenyőtoboz vadászatra indultam a közeli fenyvesbe. Néhány háznyira tőlünk egy hatalmas fenyőfa alatt vitt el az utam. A földön tobozok tucatjai hevertek, de csak egy pillantást vetettem rájuk, mivel nem olyanokat kerestem. Képzeletemben a klasszikus, A-betűt formázó, szélesre kinyílt aljú, nagy rózsatobozok képe rajzolódott ki, amit nem tudtam összeegyeztetni a földön heverő hosszúkás, zárt pikkelyű termésekkel. Ezért ügyet sem vetettem a terebélyes fenyőfa előttem heverő zárt terméseire, hiszen nem egyeztek elképzelésemmel. Az erdőben viszont meglepetés és csalódás ért, egyetlen valamire való termést sem találtam. Bánatosan indultam vissza, és hogy ne térjek haza üres kézzel – hiszen a semminél talán jobb az elképzelésemtől eltérő alakú toboz is – felszedtem az utcánkban kínálkozó hosszúkás fenyővirágzatokat. Otthon, a meleg hatására viszont hamar kitárultak szerzeményeim pikkelyei, és legnagyobb meglepetésemre éppen az áhított formájú feketefenyő-terméseket ismertem fel a kényszeredetten összeszedett darabokban.
Számtalanszor találkozunk olyan emberekkel és élethelyzetekkel, amik nem mutatkoznak ígéretesnek. Ilyenkor könnyen átléphetünk felettük, megállapítva, hogy nem ilyesmire vágytunk. De értékelhetjük úgy is az ilyen találkozásokat és eseményeket, hogy azokat Isten valamilyen céllal állította utunkba. Az első látásra talán jellegtelen és színtelen helyzetek kincseket rejthetnek, ha hajlandóak vagyunk megállni miattuk. Ezekben hasznára lehetünk másoknak, vagy éppen ők taníthatnak bennünket. Érdemes nyitott szemmel és szívvel élnünk, mert Isten feltárhatja áldását a semmit sem ígérő alkalmakban is.
Máté 5,16
Hoztál-e napsugárt?
Kinnt szürke köd, bennt rosszkedv réme árt...
- Mondd, Kedvesem, hoztál-e napsugárt?
Minket halál s gondoknak terhe nyűtt...
Hoztál nekünk sugárzó, halk derűt?
Mert kell a fény, az újuló öröm,
Hogy kulcs legyen a hús-vér börtönön.
Mert fáj a Föld és minden bűnbozót...
Áldottak az örömhírt hordozók,
akikben a MEGVÁLTÓ LELKE jár!
- Mondd, Kedvesem, hoztál-e napsugárt?
A Te világosságod által láthattuk meg a világosságot, Tőled való az igazi derű. Áraszd ránk Fényedet a SZENTLÉLEK által,hadd tükrözzük szeretetedet, békességedet mindazok felé, akikkel az életünk összeér. Végy el tőlünk rosszkedvet, magunkra nézést, csüggedést, tégy bennünket akaratod cselekvőivé, világosságod, meleged hordozóivá mindenütt és minden időben.
Ámen.
Írta: Mikoliczné Virág
A keresztelési igehirdetésben csillant fel számomra egy olyan mozzanat, amire eddig nem figyeltem fel. A Márk 10, 13-14 híradása szerint gyermekeket vittek Jézushoz, hogy meg-érintse őket. Nem tudjuk pontosan, mit vártak attól, hogy Jézus megérinti a gyermeket, de arról beszámol a Szentírás, hogy miként fogadta őket. Nemcsak nem érezte felesleges zakla-tásnak, de nem törődött a tanítványok rosszallásával sem, és még annál is többet tett, mint amit a gyermekek hozzátartozói reméltek tőle. Nem intézte el őket valami mechanikus érin-téssel, hanem „átölelte és kezét rájuk téve megáldotta őket". Időt szánt rájuk, egyenként foglalkozott velük, szeretetét öleléssel is kifejezte. Ugyanakkor nem állt meg annál, hogy „szeretet-tankjukat feltöltse", hanem Isteni hatalmával meg is áldotta őket. Vagyis személye-sen foglalkozott velük, gondja volt érzelmi szükségleteikre, de tudta azt is, hogy nem nélkü-lözhetik az isteni áldást sem.
Aki Jézushoz fordul, ma is sokkal többet kap, mint amit vár. Gyakran csak egy konkrét kérés-sel vagy gonddal járulunk az Úrhoz, ő viszont mást – mindig jóval többet ad. Talán nem is azt, amiért hozzá fordultunk, de ha ott maradunk a közelében, megtapasztaljuk, hogy sokré-tűen, valóságos testi-lelki szükségleteinket szem előtt tartva foglalkozik velünk.
„Kiálts hozzám, és válaszolok, hatalmas és megfoghatatlan dolgokat jelentek ki neked..." (Jer 33,3)
