Írta: Dr. Mikolicz Gyula


A régi Magyarország egyik történelmi városában – gépkocsink továbbjutásához – a helyi rendőrség közbenjárását kellett kérnünk. Szívünkben a szomszédos nemzetiségek felé táplált fenntartásokkal és a hatóságok iránt egyébként is meglévő ellenérzésekkel kopogtattunk a „szerv" ajtaján. Késő délután volt, így reménytelennek tűnt az elérhető segítség. Az első meglepetés a szimpatikus ügyeletes készséges hozzáállásakor ért bennünket. Angolul, németül próbáltuk megértetni problémánkat, amit számunkra érthetetlen nyelvű telefonbeszélgetések követtek, majd kedves szavakkal kértek 20 perc türelmet az intézkedéshez. Az alkonyat beálltát autónknál vártuk, előbb egy járőrkocsi, majd a vacsoraasztaltól (?) felállított műszaki segítség érkezett, és le sem telt a jelzett idő, mi már a közlekedésre alkalmas gépkocsink mellől elképedt szemekkel, örvendező szívvel integettünk távozó segítségeinknek.
Örömünknél csak szégyenünk volt nagyobb: bizonyos embertársaink iránt táplált, lenézéssel párosuló fenntartásaink összeomlottak, Isten kedves segítőkészségükkel szégyenített meg bennünket.

Jézus szavai:"Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből. (...) Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más, ezeknél nagyobb parancsolat." Mk 12,30-31

Három átminősí­tett tűzoltókocsi viseli a "Szomjoltóság" feliratot, és tölti be e nemes feladatot - természetesen megrendelésre. A legénység látványosan és nagy erőkkel felszerelve vonul a helyszí­nre, ahol a szomjúságtól tikkadt áldozatjelöltek mentését végzi. Az italválaszték nem túl szí­nes, a hordók tartalma - egy kis férfiúi fantáziával - könnyen beazonosí­tható. A szomjoltóvá nemesí­tett tűzoltóautók ötlete elgondolkoztatott. A szomjúság valóban vészhelyzetet jelez. Nyaranta fontos figyelmeztetésként halljuk, hogy nem akkor kell inni, amikor szomjasak vagyunk. Bár még ilyenkor sem késő, de a szomjúságérzet már vészjelzés szervezetünk részéről. Addig kell folyadékot magunkhoz venni - sokszor csak keveset -, amí­g nem érezzük szomjasnak magunkat.

Létezik a szomjúságnál is veszélyesebb állapot: amikor az ember MÁR nem szomjas. Ez a kiszáradás jele. Ilyenkor csak a kórházi, infúziós kezelés jöhet számí­tásba az élet megmentésére.

"Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az soha többé meg nem szomjazik" (Jn 4,14) - í­géri Jézus a samáriai asszonynak és mindnyájunknak. Miről lehet szó ebben a titokzatos í­géretben?

Bizonyosan nem arra az állapotra utal a Mester, amikor az ember a szomjúságérzet hiányába hal bele. Az Igét élő ví­zként fogyasztók megtanulják a rendszeres töltekezést, és vágynak rá. Nem várják meg, amí­g lelkük szomjasan nyüszí­t. Nem hanyagolják addig a Jézussal való közösséget, amí­g már nem is érzik hiányát. A csepegtető öntözés folyamatosan életben tart, mert állandó és megfelelő mértékű. Ezt a módszert kí­nálja a Mester, és ezt igényli az ember.

Vegyük komolyan a mennyei "Szomjoltóságot", amelyet Isten Jézusban vonultatott fel! Ő nem kiált, nem lármáz - nem szirénázik -, nem bárpulthoz hí­vogat, hanem az örök élet vizét kí­nálja.

Bálintné Gyöngyi / Pécel

János apostol látomásából:
"És (az angyal) megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó volt, mint a kristály, és az Isten és a Bárány trónjából ered."
(Jel 22,1)

(Jel 3,18)

Előszeretettel szoktuk hasonlítgatni magunkat, saját anyagi helyzetünket a nyugati világ polgáraiéhoz, azokhoz, akiknek sokkal több a pénzük és egyéb javaik, mint nekünk. Kevésbé lennénk elégedetlenek azonban, ha a földgolyó legszegényebb, éhínséggel sújtott térségeit vennénk viszonyítási alapul.
Mindig felfelé törekszünk a társadalmi ranglétrán, még akkor is, ha lelki életünk és kapcsolataink látják ennek kárát. De miért akarunk egyre többeknek látszani? És egyáltalán hol kezdődik a gazdagság, és mi a mértékegysége? Hol van az "elég", amit ha elérnénk, megnyugodnánk?
Ha nem rendeljük alá magunkat a "mennyeieknek", soha nem lesz egészséges az anyagiakhoz való viszonyunk.
A laodiceabeliek, akikhez a fenti ige tanácsa szól, felzárkóztak a jómódú világhoz. Befutottak anyagilag, és nem vették észre, hogy még nem futották végig a hit pályáját. A lelkiekben lazítani kezdtek. Bár ők még nem érzékelték a bajt, a külső szemlélő úgy látja, hogy feladták a küzdelmet. És az Úr mint egy edző, aki a pálya széléről kétségbeesetten bekiált a játékosoknak: jelezni próbálja a valós helyzetképet. Ugyanakkor bátorítja is a csapatot:
"...végy tőlem tűzben megtisztított aranyat...!"

A tiszta arany lágy, ezért nem elég tartós. Hogy emeljék a tartósságát, rézzel szokták ötvözni. A megmunkálás folyamatában, izzításkor, nem tetszetős a szemnek, mert feketévé lesz: mégcsak nem is emlékeztet az aranyra. Mégis az elkészült ékszer csillogása messze felülhaladja az azelőtti állapotot. így válik időtállóvá. A nyersanyagból csak a mester keze nyomán lesz valóságos ékszer. Alkalmam volt meglátogatni a világ legnagyobb ékszerkészítő vállalatát és ékszeráruházát. Naivan megkérdeztem az üzlet egyik alkalmazottját: "Mennyibe kerül grammja az aranynak?"
Meglepetten válaszolt: "Thaiföldön nem az arany súlya határozza meg az árat, hanem a drágakő, amelyet körülvesz."
Aki ezen a földi pályán akar csillogni, nem tart igényt javainak isteni megmunkálására. De aki az örökkévalóság irányába halad, annak Isten nemcsak a pénzét szenteli meg, hanem őt magát is. A szívnek is meg kell tisztulnia Isten szeretetének tüzében, hogy ne kötődjön túlzottan az anyagiakhoz. Mert "ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is" (Mt 6,21).
Gazdagságom és értékem nem a zsebemtől függ, hanem a
mennyei kincs mértékétől,
melyet ajándékba kaptam.
(R. Szabó István)

Márta, gyülekezetének legidősebb tagja volt. Mindig sugározta magából a hit, remény és szeretet üzenetét. Egyszer orvosai szembesítették azzal, hogy egy addig rejtve maradt tumor miatt már csak kevés idő maradt hátra az életéből. Ekkor üzent lelkészének, hogy látogassa meg őt otthonában, ahol a betegségén túl arról is beszéltek, hogy nem fél a haláltól, mert az Úr jóságát tapasztalta hosszú élete során, és felkészült az elköltözésre. Végül a temetés részleteire terelve a szót, ezt mondta:

– Amikor eltemetnek, az egyik kezembe egy villát tegyenek!

– Villát? – kérdezte meglepődve a lelkész. Miért akarja, hogy villával temessék el?

Az asszony ezt a magyarázatot adta: Jól emlékszem azokra a gyülekezeti vacsorákra, amiken az évek során részt vehettem. Ezeken, az igazán kellemes összejöveteleken, amikor az étkezés már majdnem véget ért, a tányérok leszedésénél néhány alkalommal valaki odahajolt hozzám, és a fülembe súgta: Tartsa meg a villáját! És én rögtön tudtam, hogy ez mit jelent. Azt, hogy nagyszerű desszert következik, nem holmi gyümölcskocsonya, vagy puding, hanem fenséges csokoládétorta, vagy meggyes pite! Így, ha azt mondták, hogy tartsam meg a villámat, biztosan tudtam, a java még hátra van! Ezért azt szeretném, hogy amikor a gyászolók ellépnek a ravatalom előtt, ezt kérdezve bökdössék egymást: Minek az a villa?

Azt akarom, hogy akkor mondja el nekik, hogy megtartottam a villámat, mert a java még hátra van!

Horváth Mária / Pécel

„Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmából újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra.” (1Pt 1,3-4)

A mai magyar társadalom egy elöregedő társadalom. Ezt a képet híven tükrözi az utcánk is. Egyre több a lakatlanná vált, elöregedő ház. A közvetlen szomszédunkban is egy ilyen volt. Szemet gyönyörködtető, vadszőlővel befutott emeletes villa. Mivel tulajdonosa és utolsó lakója immár több, mint másfél évtizede meghalt, tavaly már az összes ajtót és ablakot is benőtte az ősszel ezer színben pompázó természetes burkolat. Évek óta féltünk kicsit attól, hogy az erre járó, rosszindulatú csavargók, látva, hogy a ház üres, birtokukba ne vegyék. Végül ez év tavaszán a külföldön élő örökös eladta. Az új tulajdonos első dolga pedig az volt, hogy lebontatta. A patinás öreg ház felszámolása félelmetes élmény volt, és rendkívül gyorsan, néhány nap alatt lezajlott.
Elsőnek érkezett egy óriási vas-krokodil, közel emberméretű fogakkal. Ahogyan lánctalpain bekúszott a szomszédos kertbe, úgy éreztük, egyből lebontja – csak úgy mellékesen, baleset gyanánt – a minket elválasztó kerítést. Aztán hozzálátott a nyílászáróitól és a palatetőtől immár megszabadított ház „elfogyasztásának”. Óriási porfelhő kísérte harapásai nyomán az emeletes villa egyetlen munkanap leforgása alatt kő-, tégla-, fa-hulladék- és porhalmazzá változott. Majd két vagy három nap alatt ez a nyögve közlekedő óriás hatalmas dömperek platóira kanalazta a romokat. Még egy hét sem kellett ahhoz, hogy Márta néni háza a földdel egyenlővé váljon. Kő kövön nem maradt; volt ház, nincs ház!
A Szentírás telis tele van ítéletként megvalósuló, legkülönbözőbb helyek és népek elleni jövendölésekkel. Jézus Krisztus is így beszélt Jeruzsálem pusztulásáról. „Nem marad itt kő kövön, mely le nem romboltatik” (Mt 24,2). Évek, sőt hosszú évtizedek teltek el addig, amíg Urunk szavai valóra váltak, de valóra váltak. Az ilyen beteljesedés látványa és tapasztalata megrendítő, még akkor is, ha egy lakatlan öreg ház tétetik a földdel egyenlővé. Az Úr Jézus próféciájának a valóra válásáig talán sokan mondták: "Hol van az ő eljövetelének ígérete? Mert mióta az atyák elhunytak, minden úgy maradt…” (2Pt 3,4). Holott a Szentírás minden ígérete és fenyegetése beteljesedett és be fog teljesedni, ahogyan a Jeruzsálemről szóló is valósággá lett. Tudjuk, „a mostani egek és a föld” (2Pt 3,7) a tűznek tartatik fent, „amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak, és a föld és a rajta lévő dolgok is megégnek” (2Pt 3,10) – bármilyen elképzelhetetlen is, nem fog elmaradni!
Ne feledjük tehát: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson” (2Pt 3,9)