Miután tavaly szerény volt a gyümölcstermés, a nyár kezdetén már nagyon vártuk az első sárgabarackok megjelenését. Az évtizedes, égbe nyúló fákról sajnos alig lehetett létrával valamit elérni, ezért többnyire meg kellett várni, amíg megérve lepotyognak.

Ha a fák környékén nincs frissen lenyírva a növényzet, akkor a fűben nem könnyű észrevenni az apró barackokat. Néha felküldtem a gyerekeket a telek végében lévő fákhoz, de hamar visszatértek, jelezve, hogy nincs barack. Ha magam jártam utána, először nekem is úgy tűnt, hiába jöttem. De mihelyt közelebb mentem, és alaposan végigpásztáztam a terepet, akár egy vödörnyit is össze tudtam szedni. A kamrában ilyen nem létező barackból sorakoznak a lekvárok. Persze, ehhez minden egyes szemért külön le kellett hajolni, kiválasztani, melyik használható, melyik nem, kihalászni akár a csalán közül is.

Keresgélés közben sokszor jutott eszembe, hogy olykor hasonló az igeolvasásunk is. Átfutunk egy szakaszt, és úgy érezzük, nem mondott nekünk semmit. Talán azért, mert már előre elhatároztuk, hogy mit is szeretnénk hallani, vagy azért, mert önmagunkat keressük még az igében is. De jobb, ha ilyenkor mégsem csukjuk be a Bibliát, hanem megpróbáljuk alaposabban megérteni, hogy mit jelent ki Isten önmagáról az olvasott részben. Hiszen elsősorban erre adatott nekünk az Ige! Ehhez vállalni kell az ezzel járó fáradságot. Annak, aki Jézust szeretné jobban megismerni, számos kincset – igazi táplálékot – tartogat a Biblia.

Mikoliczné Virág / Pécel

„Én igazságban nézem a te orcádat, megelégszem a te ábrázatoddal, amikor felserkenek.” (Zsolt 17,15)

Írta: Margit István


A közelmúltban döbbenetes híradás jelent meg a világhálón: Japánban több százezer fiatalnak feltűnően problémásak az emberi kapcsolatai: talán évek, sőt évtizedek óta nem hagyják el szobájukat, nem járnak iskolába, nem dolgoznak, nem tisztálkodnak, és nem, vagy csak korlátozottan kommunikálnak környezetükkel. Nem lusták ők, hanem súlyos pszichiátriai betegségben szenvednek, aminek neve: hikikomori. Európában eddig csupán néhány ilyen esetet írtak le, de várhatóan számuk a közeljövőben meg fog sokszorozódni.

A hikikomori tehát tipikusan távol-keleti jelenség. Kialakulásának részben kulturális okai vannak, hiszen amíg a nyugati világban a szülők nagy része egy idő múlva megelégelné gyermeke bezárkózását, és szakember segítségét kérné, vagy egyszerűen rátörné az ajtót, addig a japán szülők rendkívül türelmesek, és időt adnak gyermekeiknek, remélve, hátha kinövik hóbortjukat.

Tipikusan a középosztálybeli családok elsőszülött fia hikikomori, mivel rá nagy nyomás nehezedik: helyt kell állnia az iskolában és a munkában, ezzel hálálva meg a család belé fektetett pénzét és bizalmát. Feltehetően ebben gyökerezik a rettegés az iskolától, később a társadalomtól. A tünetek pedig sokkal rosszabbak az agorafóbiánál (nyílt tértől való félelemnél): a hikikomoris emberek egy része nem csak fél kimenni az utcára, ahol másokkal – idegenekkel vagy ismerősökkel – találkozhat, de a szüleivel sem hajlandó találkozni.

Magyarországon nem tudnak hikikomoris betegről. Mint társadalmi jelenség remény szerint el is kerüli majd hazánkat. Ugyanakkor egy bizonyos területen mégis csak jelen van: mégpedig egyházainkban. Gyülekezeteink jelentős hányada évtizedek óta a hikikomori-keresztyénség kultuszát ápolja. Tagjai bevonulnak a templom falai védelmébe, nem hajlandók észrevenni mindazt, ami körülöttük történik, és nem szívesen kommunikálnak a külvilággal. Nem tudják, vagy nem akarják felismerni, hogy az egyháztól távol élőknek ugyanúgy (ha nem jobban) szükségük van Krisztusra, megváltásra, mint azoknak, akik már hosszú ideje ott ülnek a templompadokban.
Jézus ezt mondta tanítványainak:

„Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el azért, és tegyetek tanítvánnyá minden népet!” (Mt 28,18-19)

1 Tim 1,



Sokat vétkeztünk

Sokat vétkeztünk, számtalan
bűn megvallása hátra van.
Hány szégyen mardos, vád hat át!
- De ismerjük a Golgotát!
Minden bűnt felvitt Ő oda,
a múltnak ránk már nincs joga.
JÉZUSSAL újat kezdhetünk,
s ki ellenünk, ha Ő velünk?!