Az érettségi bizonyítvány osztása meghitt légkörben zajlott. Még egy utolsó áhítat, szeretetteljes búcsúzó mondatok az igazgatónőtől, az elnök elismerő szavai, jutalomkönyvek. A diákok felszabadult örömébe enyhe bánat vegyül, mivel utoljára vannak így együtt: osztálytársak, tanárok, szülők. Ez az utolsó alkalom elköszönni azoktól, akik különösen is közel álltak hozzájuk.
Az egyik diáklány kezében ízléses szalaggal összekötött kis levendulacsokor, kártyával, amelyen ez olvasható: „A mosoly nem kerül semmibe annak, aki adja, mégis nagyon sokat jelent annak, aki kapja. Ezt érdemes tartósítani!” – utalva mind a levendulára, mind a mosolyra. A csokrot az áhítatot tartó fiatal tanárnak adta, akitől a diákok éveken át nemcsak kitűnő oktatást, de őszinte odafigyelést, derűs bátorítást is kaptak.
Egy héttel később, saját érettségi találkozómon, évtizedek múltán is azon tűnődnek volt osztálytársaim – többnyire befutott emberek -, volt-e nekünk egyáltalán osztályfőnökünk. Vagyis, miért nem éreztük úgy, hogy ő, vagy bárki a tanári karból törődik velünk.
Eszembe jut egy fiatal lány, aki a következő szavakkal nyilatkozott arról a jó nevű egyházi iskoláról, ahol egyébként kitűnő eredménnyel végzett: „Azt hittem, ott legalább majd szeretik a gyerekeket, de nem azt tapasztaltam”.
A környezetünkben élők, az iskolában, a munkahelyen, az utcán – és persze a családban – mosolyra várnak. Nem a „keep smiling” pózra (bár az is jobb, mint a morcosság!), hanem derűre, szeretetből fakadó, barátságos odafordulásra.
Erre szomjazik a világ, és Isten gyermekeitől, akik az ő szeretetének bőségéből élnek, joggal várja el.
Dr. Mikoliczné Virág / Pécel
Pál apostol intése: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek!” (Rm 13,8)
Mi a megváltás célja?
- Írta: Dr. Erdélyi Judit
“Szépségedet a király király kívánja; hiszen urad ő, hódolj hát neki!” (Zsolt 45,1
Űrszemét
- Írta: Bálint Gyöngyi
Egyre komolyabb veszélyt jelentenek azok a mesterséges tárgyak, amelyek az űrkutatási expedíciók során szabadultak el. Van köztük fényképezőgép, komplett szerszámtáska, legtöbbjük azonban levált alkatrész – és ezek milliószámra keringenek a világűrben. Kit zavarnak? Amíg a napot nem árnyékolják, keringjenek nyugodtan – gondolhatnánk. De tudnunk kell arról a veszélyről, amit ezek a kozmikus hulladékok kontroll nélküli mozgásukkal jelentenek a világűrben működő űreszközökre, űrállomásokra. Az ütközések veszélye miatt úgynevezett kozmikus dugók alakulhatnak ki. A téma még mindig nem érint igazán mélyen minket. Érdekességnek tartjuk, de korántsem aggódunk annyira egy műhold és egy 28000 km/h sebességgel száguldó fél pár kesztyű találkozása miatt, mint amikor az utcánk végén elhajlítják a behajtani tilos táblát. Érthető.
Viszont a szemetes világűr hallatán az űrszemét másfajta megjelenésére is gondolnom kellett. Hemzseg tőlük a mindenség, és igazán veszélyesek – nem az űreszközök számára, hanem ránk nézve. A kimondott szavainkról van szó. Azokról, amiket nagy hangon, heveskedve, bosszúsan motyogva, vagy a bizalmaskodó pletyka csendesen alattomos hangszínén valaha kiejtettünk. Hová lettek? Keringenek. Miből gondolom? A Bibliából tudom: „Mondom nektek, hogy minden haszontalan szóról, amelyet kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján” (Mt 12,36). Csak azt lehet összegyűjteni, ami létezik. Nem a fantáziálás a dolgunk – Hogyan lesz ez majd? –, hanem mélységes átélése annak a felelősségnek, amit a beszédünk jelent. Az űrszemét megsemmisítése komoly fejtörést jelent, nincs rá megnyugtató megoldás. Kimondott szavainkat sem lehet megsemmisíteni, érvényesek és elevenek.
„A szó elszáll” – tartja a mondás –, de nem megy messzire. Egyszer visszatalál hozzánk, és visszük magunkkal Isten elé. Jaj nekünk, ha nem kérjük idejében és alázatosan Isten bocsánatát, és nem őrizzük azt a gonosz kis szelepet, a szánkat, ami távol tarthat-eltávolíthat minket Urunktól. Jézus szavai ezek:
