Harckocsik és tízezrek Kairó főterén, Magyarországról lázítják hazánk ellen az Uniót, Oroszlányban földrengés, tárgyalások a tiszai ciánszennyezés ismétlődése ellen, vészes arányú az influenza térhódítása, elnéptelenedő erdélyi magyar falvak – ezek, s ehhez hasonló hírözön terhel hetek óta bennünket. S az egyik kereskedelmi tv esti híradójában (néhány másodpercre) adásba kerül egy erdélyi falucska (Ábránfalva) templomkertjének faragott kopjafája, a rajta olvasható örömhírrel:
Megadatott feltámadnunk.
Igen, de nem érdemből, jussként vagy a halál természetszerű folytatásaként, esetleg, mert van bennünk valami romolhatatlan szellemi rész. Feltámad az életre – akinek megadatott: Isten irgalmasságából, Jézus szerelméből.
Beteljesül akkor, amikor már nem lesz Egyiptom, magyar (de román, szász vagy cigány) házak sem találhatók majd a néhai Erdélyben, és a Tisza sem folyik sehová.
Lélek emelő, szívet melengető ez, a korunk hívő gondolkodását is megszégyenítő biblikus szemlélet: Megadatott feltámadnunk. Biztosan így lesz, mert változtathatatlan döntés.
Dr. Mikolicz Gyula / Pécel
Isten ígérete: „Kiváltom őket a holtak hazájából, megváltom őket a haláltól. Hol van a tövised, halál? Hol a fullánkod, holtak hazája?” (Hós 13,14)
Szép bögre
- Írta: Mikoliczné Virág
Elgondolkodtam, hogy ezek szerint nem bízik abban, hogy szívesen adom, sőt külön öröm számomra, ha ezzel is kifejezhetem szeretetemet?
A Bibliában megfogalmazott „maga választotta istentisztelet” (Kol 2,18-23) kifejezés jutott ekkor eszembe, és az, hogy a különféle vallási szabályoknak, tiltásoknak, előírásoknak, amikkel Isten szerint az ember csak önmagát terheli, de egyébként semmi tiszteletre méltó nincs bennük, talán ez a gyökere: az emberben megrögzült mélységes bizalmatlanság Isten felé. Mintha Jézus Krisztusban nem bizonyította volna tökéletes szeretetét!
A legjobb újévi elhatározás, ha elutasítjuk magunktól a bizalmatlanságot, a görcsös igyekezetet, és elhisszük, amit Isten az Igéjében kijelentett:
„Isten pedig a hozzánk való szeretetét abban mutatta meg, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,8)
Január utolsó hetében családommal a Mátrában töltöttünk néhány napot. Hazautazásunk reggelére szépséges, vastag hótakaró fedett mindent. Autónkat jól megpakolva, majd hatan bevackolódva indultunk el a Mátraházán keresztül Gyöngyösre vezető úton. Aznap mindenképpen haza kellett érnünk, mert várt a vasárnapi szolgálat. Parádsasvárnál, ahol a hegynek fordul az út, keresztbe fordulva találtuk a szegedi távolsági autóbuszt. A szemből érkező, hólánccal felszerelt autókat látva jócskán elbizonytalanodtam: Vajon sikerül-e átjutnunk, hiszen hóláncunk nem, csak téli gumink volt.
Az elakadt járművet megkerülve mégis nekivágtunk az egyébként gyönyörű, behavazott hegyi szakasznak, amit takarítatlan, 20-25 cm-es friss hó borított. Bár hasonló útviszonyok között vezettem már gépkocsit, mégis bizonyos voltam abban, hogy a tapasztalatok – ha jelentenek is valamit – mégsem elegendőek. Ha az Úr nem őriz, akkor akaratlanul is baleset érhet. Így hát óvatosan, magamban imádkozva vezettem. Hála Istennek, minden különösebb esemény nélkül jutottunk túl ezen a veszélyes részen, és épségben értünk haza.
Az ember számtalan olyan életszakasszal találkozik, ami erőn felüli teljesítést követel tőle. Bizonytalankodik, szorong, fél, mert olyan kiszámíthatatlannak tűnik minden, és biztos abban is, hogy az élettapasztalatok sem segítenek. Mégis, mivel meg kell birkóznia a feladattal, elindul az ismeretlen felé...
Keresztyénként viszont abban a kiváltságban van részünk, hogy az ismeretlennel szemben nem kell egyedül próbálkoznunk, hanem szabad Jézust segítségül hívnunk, s ígéreteire hagyatkozva, kezére bízhatjuk magunkat és szeretteinket! És így általa bátorítottan, vele indulhatunk, az Úr pedig – ha dicsőségére szolgál és javunkra van, akkor – bizonyára átvisz minden nehézségen, gondoskodik átkelésünkről s boldog célba érkezésünkről.
Visszatekintve pedig mindig örömteli hálával emlékezhetünk meg az útról, amelyen hordozott, erősített és védett bennünket.
Sípos Ete Zoltán / Szeged
Ígéret az Istennel útra kelni vágyóknak: „Ha az Urat tartod oltalmadnak, a Felségest hajlékodnak, nem érhet téged baj, sátradhoz közel sem férhet csapás. Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben. Eltaposod az oroszlánt és a viperát, eltiprod az oroszlánkölyköt és a tengeri szörnyet.”(Zsolt 91,9-13)
