A rajz, ami ágas-bogas fát ábrázolt, ezzel a szöveggel jelent meg: „Látsz is, vagy csak nézel?” Ha a képet tüzetesen vizsgálta valaki, akkor az ágak között újabb és újabb emberi arcot fedezhetett fel, amit felszínes szemlélő nem venne észre. A fáról készült rajz tíz arcot rejt magába. Találó kérdés tehát a „Látsz is, vagy csak nézel?” – felirat.
Az emberek általában úgy róják életük útját, hogy csupán felszínesen szemlélik a körülöttük zajló eseményeket, de nem látják meg az ezeknek mélyén rejtőző üzeneteket. Pedig Isten üzenetei, figyelmeztetései, önmagáról szóló kijelentései és személyes megszólításai rejtőznek azokban. Annak felismerése nélkül lehetetlen megérteni, hogy mindaz, ami velük, körülöttük történik, Istentől küldött fontos és értelmes dolog, ami szükséges a formáltatásukhoz. Ha nem látjuk meg, ha nem figyelünk rá, semmit sem használnak a rejtett üzenetek, de látva, megértve, és igenelve: áldásul és javunkra válnak.

(Kol 1,19-21)

Képzeld el, hogy nyári hőségben egy úszómedence mellett napozunk, és te meg szeretnéd valahogy mutatni, hogy mekkora áldozatra vagy képes értem, hogy akár életedet is kockára tennéd. Mi lenne, ha ilyen gondolatokkal a fejedben, bár gyenge úszó vagy, beugranál a mélyvízbe, miközben én a parton vagyok? Vajon irántam való szeretetként értelmezném ezt az őrült magatartást? Egyáltalán tudnám-e értékelni? Megérteném, hogy mindezt értem teszed?
Egészen más lenne viszont, ha éppen fuldokolnék, és te utánam ugranál, hogy kihúzz a vízből. Akkor nyilvánvaló lenne, hogy mindezt értem tetted, önfeláldozó szeretetedhez nem férne kétség.

Sokáig csodálkoztam azon, hogy az emberek nagy részét, még templomba járókat is, hidegen hagyja, hogy Isten Fia meghalt értük. Ezért aztán eszükbe sem jut, hogy hálából egész életüket Neki szenteljék, és adják vissza Neki, aki nemcsak megteremtette őket, hanem még életét is feláldozta értük a keresztfán. Pedig minden embernek hiányzik a szeretet, ami maga a Teljesség. A Teljességnek nem kellene hogy hiányozzon az ember, nélkülünk is teljes Ő. Mégis - érthetetlen módon - tetszett a Teljességnek lakozást venni az emberben, a hiánylényben.
Csakhogy amíg nem "fuldoklunk", nem értjük, miért áldozta értünk önmagát. Annyira jóknak képzeljük magunkat, hogy csodálkozunk, miért kellett neki a Golgotán miattunk és értünk szenvednie. Amíg nem ismerjük fel, hogy Isten szemében milyen súlyos bűn, hogy függetleníteni akarjuk magunkat Tőle, hogy hitetlenek vagyunk - addig hazug önámítással meg tudjuk vigasztalni magunkat. Jóleső érzéssel tölt el bennünket a magunk kiválóságának a tudata. Pedig annyira súlyos bűn az Istentől való elpártolásunk, hogy nem lehetett megbocsátani csak a legszentebb Fiú borzalmas halála árán. Jézus halála értelmetlen vértanúság lett volna, ha mi - egy kis jószándékot tanúsítva - amúgy is megérdemelnénk Isten irántunk való jóakaratát.
Én sokáig fuldokoltam, amíg rádöbbentem, hogy Isten "csak úgy" nem bocsáthat meg. Ahhoz, hogy elengedje a bűnöm, szükség volt a keresztre, a lehető legnagyobb és legteljesebb áldozatra, amit senki más nem tehetett volna meg értem. Azóta tudom, hogy tetszett a Szeretet Teljességének engem, a méltatlan bűnöst ennyire szeretni.
(Horváth Levente)

Dávid király imádsága: 

A balerina könnyed szökkenésekkel kezdi a táncot, csak néhány másodperc elteltével tűnik fel, hogy a jobb karja hiányzik. Majd hangos kopogás hallatszik; táncpartnere mankóra támaszkodva érkezik a színpadra. Döbbent csend van a nézőtéren: Mihez tudnak kezdeni a balettelőadáson, ők, ketten egy-egy hiányzó kézzel és lábbal?

Aztán következnek a bravúros mozdulatok; a féllábú balett-táncos megmutatja, hogy nem adta fel. Mankójára támaszkodva könnyedén emelgeti, forgatja párját; társa is teljes odaadással azonosul szerepével, és lágy könnyedséggel libben a csodálatos zene ritmusára – majd a tánc végén a férfi, társára nehezedve lebiceg a színpadról. A darab címe: Reménység.

Hasonlít a hívő keresztyén élete is erre a sánta táncosra. Támaszték nélkül eldőlne. Segítség híján nem tudna előre haladni. Közösség nélkül kiszolgáltatott lenne. De társához is, akinek hiányzó kezét pótolta párjának erős karja.

Amikor úgy véli valaki, hogy most már közösség, gyülekezet nélkül, egyedül is jól boldogul, és nincs szüksége mennyei Atyjának naponkénti segítségére sem, akkor ne csodálkozzék, ha majd nagy esés lesz az elbizakodott magántánc vége. Jézus Krisztus, a vele és egymással való közösségre hívott el bennünket – csak ebben a kettős közösségben mutathatjuk be Isten dicsőségére életünk ’táncát’.

Szász L. Dóra / Kisbér

Előadás megtekinthető:http://duzsu.wordpress.com/2010/01/02/remeny/



A keresztyének megtapasztalása is: „Kinek szíve reád (Istenre) támaszkodik, megőrzöd azt teljes békében, mivel tebenned bízik.” (Ézs 26,3)

Írta: Előd Erika


Régmúlt századokban ezt kapták a rabok a fogságban. Isten azt ígéri népének, hogyha őneki szolgálnak, akkor megáldja kenyerüket és vizüket. Csak kenyeret és vizet? Nem tejet, nem, kávét, teát, és nem kalácsot vagy tortát? „Csak" kenyeret és vizet? Igen, Isten tudja, ha ez megvan, akkor életben maradhat az ember.
S amikor napjainkra értékes kinccsé lett a tiszta ivóvíz és az adalékmentes, finom, friss házikenyér, és vannak nemzetek, ahol ez a minőség egyre elérhetetlenebb, és még a rosszért is drága árat kell fizetniük, akkor keresztyén emberként hálásak vagyunk, hogy jut asztalunkra víz és kenyér. S bizonyára annál még több is. Bátorítson tehát mindenkit a Biblia biztatása:


„Ne aggodalmaskodjatok és ne mondjátok tehát: 'Mit együnk?' vagy 'Mit igyunk?' vagy 'Mivel ruházkodjunk?'. Mert mindezeket a pogányok kérdezik. Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van." (Mt 6,31-32)

Emlékszem egy kislányra – nevezzük Katinak –, aki csillogó szemekkel figyelt az alkalmakon. Később tudtam meg, hogy otthon mindig beszámolt arról a történetről, amit a vasárnapi iskolában hallott. Szülei nem voltak bibliaolvasó emberek.

Amikor Kati első alkalommal eljutott a nyári gyermek csendes hétre, sok kedves evangéliumi éneket megtanult, különösen tetszett neki az étkezések előtti közös ima és ének. Otthon már az első családi vacsoránál énekelni kezdte az asztali áldást, majd gyermeki természetességgel megkérdezte szüleitől: „Ti miért nem énekeltek velem?” Nem sokkal később, a kislány unszolására először édesanyja kezdett járni az istentiszteletre, de Kati vágyott arra, hogy együtt legyen a család, így aztán édesapja is csatlakozott hozzájuk.

Évek teltek el, Kati felnőtt, és Jézus követője lett; majd – csodák csodája – ösztöndíjjal felvették a hitoktatói szakra! Milyen jó, hogy mindez időben történt, és így nem rontotta el élete kezdetét sem. Hivatását és társát már az Úrtól kérheti.

Életbevágóan fontos, hogy a gyermekek időben hallják az Igét – még ha nem is tér meg mindegyik –, és a hit előszobájába beléphetnek. Kevesebb lenne akkor a kábítószeres fiatalok és az abortuszra menő lányok száma, és több a kölcsönös bizalom és a szeretet a családokban.

Két évtized után is izgalommal készülök a gyermek-istentiszteletre, mert közöttük mindig történhet valami váratlan dolog. Nagyon hálás vagyok ezért a szolgálatért, hiszen a hit hallásból van, az Isten Igéje által (Rm 10,17), és a fogékony gyermekszívekbe jó helyre hullik a mag.

Zika Klára / Budapest

Jézus tanácsolja: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el őket…” (Mk 10,14)