Várdomb dél-dunántúli 1195 lakosú község a Mecsek hegység lankás dombokká szelídült keleti végének és a Duna egykori árterületének a Sárköznek határán, része a szekszárdi történelmi borvidéknek. Jellemzően szalagtelepülés, az 56-os főközlekedési út és a 46-os/Sárbogárd-Bátaszék/ vasútvonal mentén 6 kilométerre, délre Bátaszék található. Várdomb a nevét feltehetőleg a falu közepén levő dombon a római korban (II. század) épült erődítményről (vár a dombon) kapta. Az erődítmény Szekszárd (Alisca) városát védte déli irányból az Eszéket (Mursa) Budapesttel (Aqiuncum) összekötő hadiúton. Az iskolai történelemoktatáshoz használt térképeken (II. század) “Ad Statuas” néven szerepel. A fogalom jelentése: a szobrokhoz, azonban szobrokról nincs sem írásos, sem tárgyi jel. Sok római kori tégla - és cserépdarab, valamint egyéb tárgy került elő egy-egy kiadós nyári zápor alkalmával, vagy a helybeliek szőlőhegyi munkája nyomán. Ezeket a leleteket a Wossinsky Mór Megyei Múzeum őrzi Szekszárdon. A IV. században a népvándorlás hullámai átvonultak e tájon is. Tolna megye nagyobb, keleti része fejedelmi birtok lett. A déli részét Botond vezér birtokolta. A kalandozások után Koppányé, majd a pogánylázadás leverése után a királyoké ez a terület. A jelenlegi községtől mintegy 2 kilométerre délnyugatra lehetett az a XI. századi Kesztölc nevű település (a név a latin castellum = vár, kastély szóból ered), mely a XII. századtól a cikádori apátság birtokát képezte, még a XIV. században is vásári joggal rendelkező mezőváros volt. A 150 éves török hódoltság után (1686 szeptember 2. Buda visszafoglalása) felégetett falvak, elvadult táj jellemezte az országot. A megfogyatkozott lakosság nagy terheket viselt. III.(VI.) Károly király 1722/23-i országgyűlésen jóváhagyta a 103. törvénycikket, mely szerint bármely szabad embert be lehessen hívni az országba, s itt 6 évre mentességben részesüljön a közterhek alól. A földesurak telepítési megbízottai elsősorban a Felső-Rajna és a Felső-Duna vidékén jártak sikerrel. A svábok, frankok, lotharingiaiak fenyegetve érezték magukat a francia seregek pusztításaitól, s a sűrű népesség miatt megélhetési gondokkal küszködtek. Ezért hatottak a Magyarországról szállongó hírek:…”aki ott rozsot vet, búzát arat, s a szőlővesszőkön arany sarjad…” A várdombi német családok számáról, betelepítésének idejéről pontos adat nem áll rendelkezésre. A szájhagyomány generációkon át úgy őrizte, hogy 12 család alapította a falut és a Schwarzwald környékéről jöttek. Egy írásos adat szerint Várdomb 1756-ban kötött szerződést, az adómentesség 6 évre szólt. Ekkor a megyében 9 község nem robotol - közöttük van Várdomb is. Feltételezhető, hogy 1750 táján kezdődött a betelepülés és több éven át folyamatosan zajlott. A várdombiak Németország különböző részeiről származnak, erre az eltérő, hangzású családnevekből következtethetünk, pl. Breitenbach; Koster; Kneller; Klieber; Halbich; Schamberger; Neubauer; Essig; Melter; Waldschütz; Willi; Seitz; Böß; Hüber; és Pribenszky, Poszovácz, Lakovicz, Gregorits, Mozsonits, esetleg másodszori települők is vannak lakói között, akik Magyarország más részén már egyszer szerencsét próbáltak, de nem találták meg számításukat. Az otthonra talált családok sok esetben értesítették a Németországban maradt rokonaikat, bíztatva őket is az áttelepülésre. 1771-tôl van tanítás Várdombon, a tanulólétszám 10 fő, az első tanító Ginler Ferenc. Egy kimutatás tanusága szerint 1789-ben még nincs iskolaépület Várdombon. 1774-ben már 61 német zsellér telepes lakta a községet. 1776-ban a lakosság száma 373, nem volt még temploma sem plébániája, csupán egy harangláb 2 haranggal. A mai templomot és a plébániát a Theresianumi Uradalom építtette 1787-ben. A templom és a plébánia, majd később az iskola építési költségeit is az uradalom fedezte. Az iskola tannyelve a német volt, csak 1895-tôl kezdve tanítottak magyarul is. 1860-ban egyezséggel szűnt meg az úrbériség, az elkülönítési terv szerint a faluban 106 zsellér, katolikus lelkész, iskolamester és jegyző él. Összes birtokuk 280 hold, 262 négyszögöl. A folyószabályozás, az ármentesítés után az 1895 évi mezőgazdasági felmérés adatai szerint a hasznosított terület Várdombon: 470 kh. szántó, 31 kh. rét, 11 kh. szőlő, 4 kh. kert. A község határa nagyon kicsi volt, ezért a telepesek állandó viszálykodásban éltek a szomszédos, főként sárpilisi földtulajdonosokkal. Életüket nagy mértékben meghatározta a tény, hogy kis területen, önellátásra berendezkedve kellett fenntartani magukat, családjukat. Viszonylag egységesnek mondható faluközösségben éltek, ahol szinte magyar szó el sem hangzott, de a későbbiekben - a XIX-XX. századfordulót közvetlenül megelőző és azt követő években is - csupán 3-4 magyar család lakott a községben. Ez az állapot az 1930-40-es évekig fennmaradt. Az iskolában ugyan megtanulták a magyar nyelvet, de a beszélt nyelv a német volt. Az első Világháború Várdombtól is követelt véráldozatot. A 27 hősi halott nevét, emléküket a templom mellett felállított tábla őrzi. A Tanácsköztársaságnak is voltak hívei a községben, a helybeli direktórium elnöke és szellemi irányítója Darányi István kántor tanító volt. Direktóriumi tagok: Schamberger Antal szabómester és Bősz Pál géplakatos, ők voltak a haladó nézetek leghangosabb képviselői. A Tanácsköztársaság bukása után mindhármukat letartóztatták és csak a falu többszöri kérelmére bocsátották őket ismét szabadon. Darányi István kántortanító hosszú éveken át (1917-től 1933-ig) vezette a falu iskoláját és a szó klasszikus értelmében irányítója és meghatározó egyénisége volt a községben zajló kulturális életnek. A ma élő legidősebb generáció nagy tisztelettel és hálával őrzi emlékét. Az 1930-as években színjátszó csoport is működött Várdombon a tanító irányításával. Az előadásokat az olvasókörben, vagy a kocsma nagytermében tartották. Néha a szomszédos községekbe is elmentek előadni a színdarabokat. A község közigazgatása a mindenkori országos rendszernek megfelelő felépítésű volt. Így a község vezetését a második Világháborút megelőzően a bíró, másodbíró, jegyző, segédjegyző és esküdtek látták el. Az igazán nagy változást, megrázkódtatást a második Világháború okozta az addig családias békében élő faluközösségnek. Majdnem minden családban gyászoltak, volt olyan édesanya, akinek mindkét katonafia a fronton lelte halálát. Sok falubeli asszony maradt özvegyen és volt olyan gyermek, aki soha nem ismerhette meg édesapját. A templom melletti hősi emlékmű őrzi az 50 áldozat nevét. 17 család 1944-ben a megtorlástól félve elmenekült, viszont 26 családot 1947 februárjában, további családokat 1948 augusztusában telepítettek ki. Az elmenekült és első turnusban kitelepített családok Németország különböző vidékein, és Ausztriában találtak sok megpróbáltatás után otthonra. A második turnusban elhurcolt családok Eisleben környékére kerültek. Sehol nem fogadták őket szívesen, betolakodónak, idegennek számítottak, pedig legtöbben, főleg az idősebbek csak németül tudtak. Batyúval a hátukon érkeztek és nulláról kellett kezdeniük az életet. Végigjárták szinte ugyanazt a kálváriát, melyet elődeik már egyszer átéltek, amikor Magyarországot választották új hazájuknak. A háború utáni években teljesen megváltozott a falu addigi megszokott élete. Az elmenekült, kitelepített családok otthonaiba a Felvidékről telepítettek be magyar családokat, akik szintén nem jószántukból hagyták el ottani házaikat, de felsőbb utasításra menniük kellett. Sokan indultak útnak az ország délkeleti szegényebb vidékeiről is, hogy megélhetést találjanak, hiszen plakátokon hirdették, hogy a kitelepített “svábok” házai, földjei ott állnak gazdára várva. Évek teltek el, míg barátságok fűződtek, házasságok kötődtek. A korábban hat osztályos iskolát 1948-ban államosították és ettől kezdve nyolc osztályosra bővült. Négy pedagógus tanította délelőtti-délutáni váltakozásban a 125 tanulót. A német nyelv oktatása megszűnt az iskolában. 1953-ban két tanterem építésével vált nagyobbá az iskola, majd 1954-ben a Kossuth utca 131., akkori Terményforgalmi Vállalat épületében alakítottak ki 2 tantermet 1 szertárat és nevelői szobát - így hat tanteremben folyt az oktatás. 1957-ben úttörőcsapat alakult az iskolában és bevezették az orosz nyelv oktatását. 1973-ban a megyei körzetesítési terv szerint a bátaszéki iskola irányítása alá került a várdombi, ugyanakkor az alsónánai felső tagozatot a várdombi iskolához csatolták. Az alsónánai pedagógusok egy része is Várdombra került, így a tantestületben 14 pedagógus volt. 1986-ban ismét önálló iskola lett a várdombi, hozzá tartozott az óvoda, részben az alsónánai osztott iskola és óvoda. 1986-tól fokozatosan beindult az Értékközvetítô és Képességfejlesztô Program bevezetése. Jelenleg az úgynevezett Zsolnai módszer alkalmazásával történik az oktatás. 1949-ben államosították az uradalmat és megalakult az újbereki Állami Gazdaság, jobb munkakörülményt és bért biztosítva az addig cselédként ott dolgozó embereknek. Szintén 1949-ben alakult a Sárpilis községhez tartozó Orbópusztán a Gépállomás, ahol várdombiak is dolgozhattak. A termelőszövetkezetek és egyéni gazdák igényeit elégítette ki a körzetben használt Fordson és Hoffer traktorokkal és kombájnokkal. Hamarosan kicsinek bizonyult a hely, így az 56-os főút mentén, Várdomb közvetlen közelében épült fel az új telephely (a terület Sárpilishez tarozott, ezért bonyodalmat okozott az elnevezésben és hovatartozásban, de végül csereingatlannal kialakult az egyesség). Várdomb Gépállomás névvel 1955 őszén megindulhatott a munka. Gyors fejlődésnek köszönhetően javító,- szolgáltató,- és gyártó tevékenység is folyt 1964-tôl. Villamos eszközök felújítása is történt bérmunkában, így lehetővé vált női munkaerő alkalmazása is. Eredményesnek bizonyult a nagyüzemi öntöző berendezések gyártása, összeszerelése, mely tevékenység jelenleg is jó nyereséget, a községből ott dolgozóknak megélhetést biztosít az immár Pagrix Kft néven működő üzemben. Az 1949-es évben alakult meg az első termelőszövetkezet is, “Gábor Áron” névvel. Többszöri felbomlás, újjászervezés után 1959-ben Várdombi “Egyetértés” Mezôgazdasági Szövetkezet néven kb. 800 kh-on 200 taggal alakult újra. Törvény írta elő a megalakítást, így létrejötte nagyon sok bonyodalmat, konfliktust okozott a lakosság körében. Igen sok nehézséggel működött, de a szomszédos települések szövetkezetei szintén, így 1969-ben egyesült három szövetkezet: az alsónánai, a sárpilisi és a várdombi “Új Tavasz” elnevezéssel. A gazdálkodási terület 300 hektár, a taglétszám körülbelül 800 fő lett a három községből. Ez az összefogás sem hozott eredményesebb gazdálkodást, ezért történt újabb egyesülés 1985-ben a jól működő bátaszéki “Búzakalász” Termelőszövetkezettel és ezután már 9 100 ha.-on folyt tovább a munka. 1991-tôl a rendszerváltástól kezdődően a kárpótlási törvény alapján megkezdődött a mezőgazdaság privatizációja. Várdomb vonatkozásában ez azt jelentette, hogy a korábban a Bátaszéki Búzakalász Mezőgazdasági Termelőszövetkezet tulajdonában lévő földterületeket kárpótlási területté jelölték ki a földrendező bizottságok. A kárpótlási árverések során ezek a földterületek magántulajdonba kerültek. A tulajdonosok egy része maga kezdett a földeken gazdálkodni, mások a tulajdonukba került földekre bérművelési szerződést kötöttek a Bátaszéki Búzakalász Mezőgazdasági Szövetkezettel. Jelenleg a szövetkezet növénytermesztési és gépesítési üzletágának működik Várdombon egy-egy egysége.
A község közigazgatása terén is több változás történt az évek során. 1949-ben a tanácsrendszer bevezetése következtében Várdombon is Községi Tanács alakult. 1969-tôl a közigazgatás terén országos körzetesítésre került sor, mely következtében közös tanács alakul Bátaszéken. A társközségek: Alsónyék, Bátaszék, Pörböly, Várdomb. Az önálló közigazgatás tehát megszűnt Várdombon, ezeket a teendőket Bátaszéken látják el. A Magyarországon 1991-ben bekövetkezett átalakulás után Várdomb visszakapja önállóságát, önkormányzat alakul. Néhány közösségi szervezet is alakult a községben, így 1989-ben Nyugdíjas klub, 1991-ben Német Nemzetiségi Hagyományőrző Tánccsoport, 1992-ben Ifjúsági klub , 1996-ban Baba-mama klub.
http://dd.bloglog.hu/page/6/
