Derekegyház 1794 lakosú község Szentestől 8 kilométerre, délkeletre fekszik. Ősmagyar falu volt a honfoglalás korától kezdve. Egyesek első birtokosának nevéből származtatják néveredetét. Dereg nevű tulajdonosa után az általa emelt templommal, mint összevont nevek alkotják. Ennek ellentmondani látszik, hogy a későbbi századokban miért nevezték “Dögegyháznak?” Az Árpádkori templom maradványát a múlt század elején még látták. A tatárjárást megelőzőleg semmi adat nincs a falu életéről. A tatárjárás végzetes volt a falu életére, fél évszázad kellett ahhoz, hogy a szeri Pósa- család népessé tudták tenni. A Pósafi család István nevű tagjával 1471-ben, férfiágban kihalt. A birtok az ősiség elvén visszaszállt a koronára. Számos földesura volt, többek között a Hunyadiak is. Általában Hódmezővásárhelyhez tartozott. Legnagyobb része puszta, csak kisebb része volt lakott terület. A falu életéről egy panasz kapcsán tudunk: 1499-ben az Ongor család panaszt tett a király előtt, hogy a szomszéd falvak / Dónáttornya, Királyság / 150 főnyi jobbágycsapata a határban elterülő Kórógyház nevű halastavat lecsapolták, halkészletét kifogták, sőt tetézték hatalmaskodásukat avval, hogy az itt élő derekegyházi halászok hálóit összeaggatták, kunyhóikat a bennük lévő halászati eszközökkel együtt elégették, a szembeszegülőket megsebesítették. A király elé terjesztett ügynek valószínűleg nem volt foganatja, mert két hónap múlva a derekegyháziak betörtek a donáttornyai határba, s rétjeiket lekaszálták. A sérelmek egész sorát követték el mindkét oldalról. A Kéktó nádasairól, mely addig Dónáttornya, Mágocs és Derekegyház közös használatára volt, a derekegyháziakat kitiltották. Az 1500-as évek elején a Jaksics család birtokaikon rácokat telepítettek le. Ezek voltak később is legtovább megmaradó lakosai a falunak. Az 1514. évi parasztlázadás a falut is elérte, veszteségeiből csak évek múlva lábalt ki. 1546-ban 6 lakott portája van a falunak, legnagyobb fele pedig elhagyatva állt, mert a török portyázások gyakran ismétlődtek. A törökök váratlan támadásai késztették a lakosságot, hogy védettebb helyekre költözzön át. Ennek eredménye volt, hogy 1553-ban az előző évi törtök háborúk hatására az elpusztult és elhagyott falvak között szerepel. Pestyéni Gergely országbíró kapta meg Vásárhely tartozékában Derekegyházát. Ebben az időben már névlegesnek tekinthető a földesúri jog. A török hűbérúr nem engedte, hogy a kevés jobbágytól még a magyar földesurak is beszedjék a követelésüket. A sok hadviselés, mely Gyula vára ellen irányult, mindig komoly veszteséget jelentett az éhínséggel küzdő jobbágylakosságnak. A királyi udvarban Ferdinánd király emberei a török befolyás ellenére is számon tartották a gazdátlan tulajdonokat. Ezekkel fizettek pénz hiányában. Zay Ferenc, a királyi naszádosok kapitánya hadiszolgálatainak jutalmául kapta Szentgothárdi János kancelláriai tanácsos barátjával együtt a derekegyházi határt. 1560-ig Telegdi Miklósnak is voltak Derekegyházán részbirtokai, de hűtlensége miatt Csanád megyei birtokait is elvesztette, melyhez a falut is számították. Az oklevélen a falu neve Deregegyháza, másként Dögegyháza szerepel. A falu a török uralom miatt részben elhagyott volt, amely rész pedig mégis jövedelmezett, Csáky Pál és Farkas testvérek tiszttartóinak irányítása alatt ált. Adózásilag Gyula várához tartozott. Mindenkor a gyulai kapitányok rendelkeztek a hódolt faluk jobbágyai felett. Ferdinánd király adománylevelének végrehajtásával Kun Balázst, Gyula várának várkapitányát bízta meg. Első teendője volt elűzni Gyuláról a birtokbitorló tiszttartókat, mert a török parancs miatt már ezek sem mertek a faluba lemenni. A falu élete a török adózáson kívül Gyula várának sorsával kapcsolódott egybe. Évente végzett adóösszeírások mindig a jobbágy erejének és munkájának a gyümölcsét kopasztották meg. Kerecsényi László gyulai kapitánysága alatt rég nem látott mértékben szaporodott a panasz. Az elmaradt zsoldokat és készkiadásokat mindenkor a falvakon szedte be az erélyes kapitány. A gyér lakosság a határnak alig egynegyed részét tudta megművelni. Adózásuk a termésre, állatállományra vonatkozott.  1551-ben tartott adóösszeírás szerint Derekegyház névleges birtokosai Tarczy Tamás, Zay és társai. A lakott részek összesen 6 portát képeztek, mely után 6 forint 60 dénárt szedtek be. 1566-ban Pertáf basa parancsára a Gyula ellen vonuló török csapatokhoz tartozó tatárok elpusztították a kis falut. A császáriaknak és Gyula várának teljesített adózásokról jól értesült török sereg vezetősége, ez volt a falu bűne. Gyula várának elfoglalásakor a közelben nem maradt egyetlen lakott helység sem, mert a magyar érzésű lakosság, még ha rác származású volt is, inkább a császári uralmat választotta, mint a török kizsákmányolást. Utolsó halvány vonása a falu feléledésének az 1572. évi török adójegyzék, mely 38 adózó lakóházzal van említve. A XVI. század végén megindított harcok újból hadszíntérré változtatták át a tiszai vonalat. Az 1596.-ban a falu végleg elpusztul. A régi lakhelyeire visszamerészkedett lakosság töredéke soha nem volt állandó lakó, mert félt az adószedőktől. A XII. század második felében a szomszédos rác telepek hatására néhány vállalkozó jövevény család megkísérelt fészket verni a régi falu helyén. Ezek között magyar nem volt, mert az ösztönös tartózkodás a rácoktól, nyelvben és szokásaiban azonos testvérei közé űzte a Tisza másik oldalára, vagy Vásárhelyre. Az első évek nyugalmassága bizalommal töltötték el a lakosokat. Minden adó fizetése nélkül éltek itt, míg Széll Mihály szendrői hadnagy erőszakkal jött zsarolni a lakosságot, hivatkozva a királyi adománylevélre és megerősítésre. Zay az utódok mellőzésével pontosan beszedte az évi adót, sőt 1642-től még birtokostársat is szerzett Széki Péter, szintén szendrői vitéz személyében. A terület újból puszta lett, melyet legelőnek használtak a mártélyi rácok. Puszta telek a neve az egyezségben, amely szerint részben a szentesiek bérelték Széki Pétertől évi 36 tallérért és 4 karmazsin csizma fizetségért, részben a mártélyi rácok 20 tallérért. A rácok hamarosan elmaradtak a fizetéssel és ezért 1650-ben a szendrői gyűlésen Széki eltiltotta a mártélyiakat a legelő használatától és kizárólagosan a szentesieknek engedte át. A hódoltság végső időszakában már szentesi és vásárhelyi jobbágyok használták legelőnek. Felszabadító háborúk után az évekig elhagyott pusztaság minden határjelével együtt embermagasságú fű és bozótok tengere volt, ahol ember csak nagy nehézségek árán tudott áthaladni. Kezdettől fogva a szegedi provizorátus hatáskörébe tartozott, itt volt nyilvántartva. A kamarai kiküldöttek többször jegyzékbe foglalták a puszta nevét és 1702-ig kezelték. 1702-ben a karlóczai béke körüli munkásságáért br. Schlick Lipót császári tábornok kapta a csongrádi uradalommal egy részében, míg a Békés megye felé eső negyedrész a kamarai igazgatás alatt maradt. Ennek eladományozása 1720-ban történt báró Harruckern György részére kiállított adománylevél szerint. Báró Schlick földesurasága alatt vásárhelyiek bérelték legelőnek évi cenzus mellett. 1722-ben gróf Károlyi Sándor vétel útján megszerezte báró Cchlicktől az egész uradalmat, így lett az előző idők gyakorlata szerint egyezség alapján a vásárhelyieké. Bár puszta volt, a Zay és Viczmándy örökösök igényperrel támadták meg Károlyi földesúraságát. 1732-től megszakítás nélkül folyt a hol békés, hol szenvedélyes pereskedés. A Harruckern családdal történt megállapodás szerint csak a fele illette a Károlyi uradalmat, amiről gróf Károlyi Sándor készségesen le is mondott. A pereskedés ideje alatt is az idetartozó puszta része legelő maradt. 1767-ig szerződésük volt a vásárhelyieknek évi 156 tallér árenda kialkudott bér mellett. A teljes összeg kifizetésével végérvényesen befejezték a hosszadalmas birtokpert. A vásárhelyiekkel kötött szerződést 1767 után már nem hosszabbították meg az egész pusztára. A nagyobbik felét urasági tehertől mentes, szabadon örökölhető birtoknak rendezték be 1765-ben. Nagy számban emeltek itt gazdasági épületeket a földesúr parancsára, akinek kedvenc tartózkodási helye is volt. A kétemeletes urasági kastély is igazolja, hogy gróf Károlyi és utódai nagyobb szabású uradalmi központnak akarták kiképezni Derekegyházát. A minden kényelemmel és díszítéssel pompásan felszerelt kastély kedvelt nyaralóhelye volt a grófi családnak . Népessége nagyon kevés, legnagyobb része gazdasági alkalmazott volt. Például az 1784-85. évi népszámlálás adatai szerint 9 lakóházban élt 17 család. Az összeírás pusztának jegyzi. A birtokot 1827-ben rendezték gróf Károlyi István és testvére gróf Károlyi Lajos között. Az előbbié lett Belső- Derekegyháza, utóbbié Külső- Derekegyháza, Lajosszállás, Lajoskedvi gazdaság és Lászlótelek nevű bolgár dohánykertészet. Az uradalmi gazdálkodás az úrbérválságig elég súlyossá tette a jobbágylakosság helyzetét. Annak megszűntével a polgáriasodásnak vált alapjává. A község Istvánmajor, Kenyeresmajor, Közkuti major, Ördöngős és Tompahát nevű részekből állt, tipikus tanyai település. 1935-ben Derekegyház és Nagymágocs községek hátárából alakult a vármegye újabb községe: Kiskirályság. Az addig Derekegyházhoz tartozó Kisujváros, Nagyujváros, Kiskirályság, Csereszentlászló, Ivánhegyes és Terehalom nevű határrészek 1668 főnyi lakossággal, 305 házzal az új községhez csatoltattak. Így a község lélekszáma az elcsatoláskor 1449 főre tehető. E lakosság tisztán magyar nemzetiségű, felekezeti szempontból túlnyomó többségben római katolikus vallású, rajtuk kívül a református egyháznak van kb. 200 híve. A római katolikus hívők anyaszentegyházat alkotnak, amely a váci püspökséghez tartozik, 1860-ban Nepomuki Szt. János tiszteletére épült. A református hívek lelki gondozását a szentesi lelkészek látták el.

http://da.bloglog.hu/page/4/

Jézus Szíve-kápolna

A kápolna 1860-ban épült.