A pápa legitimitásának kérdés: „Csak egy vélemény?” [Korunkra a pápai szék tartós üressége (sedes vacant), közelebbről az a kérdés, hogy Bergoglio tényleg pápa-e, még azokat a katolikusokat is foglalkoztatja, akik eddig ezzel a problémával, az egyház válságával nem törődtek. Azokat is, akiket nem rengettek meg az ú. n. II. Vatikáni Zsinat eretnek tanításai, VI. Pál új miséje, új szentségei, II. János Pál Korán-csókja és hasonló elképesztő tettei és szavai, XVI. Benedek lemondása stb. stb. Ezekután nagyonis elképzelhető, hogy az Úristen pont azért engedte meg, hogy egyre szembetűnőbb borzalmak történjenek a zsinati egyházban, azért engedte meg, hogy végül odáig fajuljon a helyzet, hogy egy eretnek, sőt hitehagyott ember – „önként bohócruhát húzó, és a katolikus tanítást folyamatosan tagadó, gúnyoló és gyalázó Bergoglió” – bitorolhassa Szent Péter apostol trónját, hogy mindazok, akikben a katolikus lelkületnek, a katolikus vallás-ismeretnek csak egyetlen szikrája még megvan, végre felismerjék, hogy az az egyház, melynek ilyen feje van, nem lehet az az „egy, szent, katolikus és apostoli Egyház”, amelyben való hitét egy katolikus a Credoban megvallja. Mára már egyetlen magát katolikusnak valló ember nem mondhatja, hogy őt nem érdekli ez az egész kérdés, hiszen az e kérdésre adott válasza határozza meg lelke üdvét.
     A következő cikket Sanborn püspök írta, azon kilencek egyike, akiket Lefebvre érsek 1983-ban rúgott ki az FSSPX-ből, és aki 1995-ben megalapította a Most Holy Trinity Seminary = A Legszentebb Szentháromság Szemináriumot, és akit 2002-ben Robert F. McKenna O.P. szentelt püspökké. Ezt a cikket a püspök úr még akkor írta, amikor Ratzinger ült Szent Péter trónusán, ezért „pápa” alatt Ratzingert érti. De mivel a zsinatutáni pápák legitimitása összefügg, azaz, ha Ratzinger igazi pápa volt, akkor Bergoglio is az lehet, és fordítva, ezért itt Ratzinger neve helyére Bergoglio nevét tettem.]

1979 őszén Lefebvre érsek kibocsátott egy nyilatkozatot, amelyben kijelentette, hogy nem fogja eltűrni az FSSPX-ben azokat, akik nem veszik be a szentmise kánonjába II. János Pál nevét. Lefebvre érsek számos papot elbocsátott Európában, akik nem voltak hajlandók engedelmeskedni, azaz nem ismerték el a zsinat utáni „pápákat” igazi pápáknak. 1980 tavaszán azzal a céllal érkezett Amerikába, hogy ott is kirúgja azokat a papjait, akik nem mondják bele a kánonba II. János Pál nevét. (Az érsek – többek között – 1979-ben három francia, 1983-ban kilenc amerikai és 1986-ban hat olasz papját tette utcára ezen ok miatt.)
     Az 1980-as tárgyalások alatt azonban Lefebvre érsek az amerikai papokkal mégis megegyezésre jutott, ami szerint nem dobja ki a kérdéses papokat az FSSPX-ből, ha azok megígérik, hogy véleményüket a pápai szék üres voltáról megtartják maguknak. Kihagyhatják II. János Pál nevét a kánonból, amennyiben nem csinálnak ebből nyilvános ügyet. Ezzel megszületett a „véleményizmus”. Az érsek maga fogalmazta meg a „véleményizmus” alapvető tételét: "I do not say that the pope is not the pope, but I do not say either that one cannot say that the pope is not the pope.", azaz „Én nem mondom, hogy a pápa nem pápa, de azt sem mondom, hogy senki sem mondhatja, hogy a pápa nem pápa.” [Ez egy nagyon nyakatekert mondat, és mint ilyen valóban kiválóan alkalmas egy téves nézet megteremtésére –figyelmesen olvasva annyit jelent, hogy az érsek ugyan nem mondja, hogy II. J. P., nem pápa, de azt sem állítja, hogy nem szabad másnak ezt mondani, azaz nem biztos a maga álláspontjának helyességében, azt csak egy lehetséges véleménynek tartja több más vélemény mellett.]
     E cikk célja, hogy vizsgálat alá vesse a „véleményizmust”, hogy ezzel megítélhetővé tegye, hogy ez a módszer legitim álláspont-e vagy sem. Azaz azt vizsgálja, hogy valóban csupán a személyes „vélemény” dolga annak eldöntése, hogy a zsinat utáni pápák valóban pápák-e vagy sem?

Egy vélemény nem más, mint egy elképzelés vagy tétel, amiről valaki azt gondolja, hogy az valószínűleg igaz. De ugyanakkor azt sem zárja ki, hogy az ellenkezője is igaz lehet. Ez az álláspont egy bizonyos nézet felé hajlik és elutasítja ennek a nézetnek az ellenkezőjét, azonban nem teljesen, hiszen nem fogadja el még a saját véleményét sem, mint biztosan helyeset, és nem veti el a vele ellenkezőt sem, mint biztosan hamisat.
     Az orvosi diagnózisok esetében az ilyesmi gyakran előfordul. Az orvosok (minél képzettebbek, annál inkább) gyakran csak a diagnózis vélelme alapján teszik, amit tesznek. Nem tudnak teljes bizonyosságra jutni, mert hiányzik az elegendő bizonyíték, hogy bizonyosságra jussanak. Ezért úgy vélik, hogy a páciensnek ez és ez lehet a betegsége (vagy valószínűleg ez a betegsége), de nem lennének meglepve, ha később valami attól különbözőt fedeznének fel.

II. Mi egy teológiai „vélemény”?

A teológiai vélemény egy olyan tétel, amelyet valaki teológiai kérdésnek (vagyis teológiai problémának, ügynek) tart, fenntartva, hogy annak ellenkezője is igaz lehet. Ez nem olyan valami, amit az Egyház definiált, vagy amiről határozott tanítása van. Olyan dologra vonatkozik, amely „szabad vita és kutatás tárgyát” képezi, vagyis, amely esetében nincs az Egyháznak állásfoglalása azzal kapcsolatban, hogy az egyik vagy a másik álláspontot kell-e elhiggyük.
     Sokan azonban összekeverik a teológiai „véleményt” a teológiai „következtetéssel”. Egy teológiai „következtetés”, amely a latinban sententia theologica, egy határozott és biztos teológiai tétel, amely a kinyilatkoztatáson és az értelmen alapszik.

A probléma onnan ered, hogy a latin „sententia” kifejezést gyakran „véleményként” fordítják. Holott a teológiai következtetések teljesen bizonyosak, és ugyan a latin nyelv „sententiának” hívja ezeket is, de ezek mégsem a mai nyelvhasználat értelmében vett puszta „vélemények”. Például az teológiailag biztos következtetés, hogy Isten minden embernek elegendő kegyelmet ad az üdvösséghez. Ez a tény nincs közvetlenül kinyilatkoztatva, sem pedig az Egyház által deklarálva, de az összes teológus teljesen biztosnak tartja. Ezért nem lehet „teológiai véleménynek” nevezni.

[A minap a Schütz-féle dogmatika alapján feltett cikkben a Sanborn püspök által említett „teológiai következtetés”, amit ő latinul sententia theologica-nak mond, a „conclusiones theologicae” nevet viseli, ahol ez áll: „A logika törvényei szerint vezetett következtetések, melyeknek egyik előtétele kinyilatkoztatott, a másik ész-igazság. Mivel a teológiai következtetések egyik gyökerükkel a kinyilatkoztatás talajába nyúlnak, és a kinyilatkoztató Isten az ő kijelentéseinek következményeit is mind átlátja és vállalja, ezek gyökerükben, csirájukban (virtualiter) ki vannak nyilatkoztatva. Ez a hittudomány igazi területe: a kinyilatkoztatott igazságokból mint előtételekből következtetéseket vonni, melyek közül sokat aztán az Egyház hivés végett is előterjesztett; pl. Krisztus emberként is Istennek természet és nem fogadottság szerinti fia.”]

Tehát téves következtetés azt állítani, hogy ha valamely tant az Egyház külön nem definiált vagy nem tanított, azért azt a „teológiai vélemény” kategóriába szabad helyezni.

A teológia tudomány, és más tudományokhoz hasonlóan következtetéseit magasabb elvekből vonja le. A teológia a következtetéseit az Isten által kinyilatkozatott igazságokból vonja le, ahogy azok a Szentírásban és a szenthagyományban megtalálhatók, és ahogy azokat a katolikus Egyház a híveknek hinni előír. Vannak igazságok, melyeket ugyan Isten nem nyilatkoztatott ki egyértelműen, de amelyek biztosan és ésszerűen az Isten által kinyilatkoztatott igazságokból származnak.
     Számos teológiai következtetés létezik, amelyek annyira biztosak és mérvadóak, hogy aki tagadja őket, magától értetődően magát a hitet is tagadja, bár az Egyház még nem jelentette ki őket dogmának, és a rendes Tanítóhivatal sem tanította őket. Ezek a teológiai következtetések, melyek szorosan kapcsolódnak a Kinyilatkoztatáshoz.

A probléma tehát onnan adódik, hogy sokan a zsinat utáni „pápák” valódiságának az eldöntését a „teológiai vélemény” kategóriájába sorolják. Azzal érvelnek, hogy „mivel az Egyház nem jelentette ki róluk, hogy ők »nem pápák«, jogos mindenkinek úgy vélekedni, ahogy neki tetszik: például az egyik hívő úgy véli, hogy Bergoglio pápa, a másik hívő meg úgy, hogy nem pápa, és e vélemények közül egyik sem ellenkezik a hittel.”

Ez az állítás azonban téves.

Az első tévedés az, hogy a római pontifex identitását, nevezetesen, hogy a zsinati pápák Krisztus helytartói-e vagy sem, a „teológiai vélemény” kategóriába sorolja. A második tévedés, hogy lefokozza a római pápa identitásának kérdését egy egyszerű teológiai véleménnyé, mintha ez a teológusok közötti sima vita tárgyát képezhetné, úgy, mint annak eldöntése, hogy hány angyal fér el egy gombostűfejen? A harmadik tévedés az, hogy összekeveri a „teológiai következtetést” a „teológiai véleménnyel”. A negyedik tévedés, hogy bárkinek szabadságában áll, hogy a zsinatutáni pápákat legitimeknek tartsa vagy sem azon egyetlen okból, hogy az Egyház még nem mondott erről semmit. Az ötödik tévedés az, hogy egyik álláspont sem ellenkezik a hittel.

A továbbiakban részletesen megvizsgálom mind az öt tévedést:

1. tévedés: A „véleményizmus” a római pápák identitásának kérdését, nevezetesen, hogy a zsinatutáni pápák Krisztus helytartói-e vagy sem, a „teológiai vélemény” kategóriába sorolja.

Már maga a „vélemény” kifejezés arra utal, hogy nem biztos, hogy Bergoglio pápa vagy sem. Lehetetlen azonban úgy vélekedni, hogy egy katolikus számára a bizonyosság ebben a kérdésben hiányozhat. [Pontosan ez a legmegdöbbentőbb a volt FSSPX-es papok tanácsaiban: Az ú. n. FSSPX-ellenálláshoz tartozó papok azt tanácsolják a híveknek, hogy ne foglalkozzanak ezzel a kérdéssel, amikor valójában ezen áll vagy bukik az üdvösségük!]
     Azok, akit azt állítják, hogy Bergoglio pápa, teljesen biztos jelekre hivatkoznak: (1) egyetemesen elfogadott, törvényes megválasztás, (2) Bergoglio maga elfogadta a megválasztását, (3) Bergoglio úgy működik, mint egy pápa, (4) Bergoglio-nak, mint legitim pápának az egyetemes elfogadása.
     Ezen tények közül egyik sem kétséges. Ha valaki ezen érveket hozza fel „pápa” valódiságának a bizonyítékául, akkor jogos a kérdés, hogy hol van hely mégis a kételkedés számára?
     Azok, akik a pápasága ellen érvelnek, olyan érveket használnak, amelyek magukban állva is biztosak és kétségbevonhatatlanok. A zsinati pápák (1) téves tanokat, téves erkölcsi tanításokat és rossz fegyelmi intézkedéseket hirdettek ki az egyetemes egyház számára, (2) sok-sok alkalommal eretnekségeket mondtak, és úgy viselkedtek, mint az eretnekek, mint a hitehagyottak, (3) eretnekeket és/vagy aposztatákat neveztek ki a római kúria tagjainak és püspökké tették őket, megtartva őket hatalmukban, és közösségben vannak velük.
     Ezen tények közül egyik sem vitatható vagy kétséges. Ezek elegendőek ahhoz, különösen az 1. pont, hogy lehetetlenné tegyék, hogy a zsinatutáni pápák valódi pápák legyenek.

Tehát, ha valakinek az a véleménye, hogy Bergoglio az először felhozott okok miatt pápa, akkor hogyan állíthatja egyúttal azt is, hogy az is legitim vélemény, amelyik azt mondja, hogy ő nem pápa? Ha valaki a másodikként felsorolt indokok alapján úgy vélekedik, hogy Bergoglio nem pápa, hogyan mondhatja egyúttal, hogy az is legitim vélemény, amelyik azt mondja, hogy pápa? Hol van ezekben az érvekben az attól való félelem, hogy a másik oldal álláspontja is igaz lehet?

A tradicionalista mozgalom egyedüli teológiai támasztéka és erkölcsi igazolása az, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat és annak reformjai tévesek és rosszak, sőt a katolicizmus lényeges eltorzulásai. Miért alapítunk apostolátust a zsinati „pápák” és a helyi NOM-s püspökök ellenében, ha nem azért, mert az ú. n. II. Vatikáni Zsinat tanai, rítusai és fegyelmi előírásai ellentétben állnak a hittel és az erkölccsel? Ha nem állnak ellentétben a hittel és az erkölccsel, akkor minek a tradicionalista mozgalom? Akkor miért csináljuk ezt? Milyen mentségünk lenne erre különben Isten előtt?

Ha azonban bizonyos, hogy a zsinat határozatai és reformjai ellentétesek a hittel és az erkölccsel, akkor az is bizonyos, hogy azokat nem az Egyház hirdette ki. Ha viszont bizonyos, hogy az egyház hirdette ki őket, akkor az is bizonyos, hogy akik kihirdették, azok nem Krisztus Egyházát, az egy, szent, katolikus és apostoli Egyházat képviselik. És akkor az is biztos, hogy a zsinati pápák nem pápák.

Az a következtetés, hogy a zsinati „pápák” valóban pápák, szükségszerűen ezeket a következményeket vonja maga után: A tanok, a fegyelem és a rítusok, amelyeket ők egyetemesen előírtak, valóban katolikusok és nem bűnösek. Ha Bergoglio tényleg pápa, akkor – az Egyház tévedhetetlensége és romolhatatlansága miatt – a vallás, amit ő képvisel és terjeszt, maga a katolikus vallás. Ezért a katolikus hívő teljesen jó lelkiismerettel gyakorolhatja ezt, sőt ezt kell tennie.

Másrészről azonban az a következtetés, hogy az ú. n. II. Vatikáni Egyház tanai, fegyelmi előírásai és rítusai tévesek és rosszak, és ellentétesek a hittel, a vallással és a jó erkölcsökkel, ezeket a szükségszerű következményeket vonja maga után: Az a személy vagy azok a személyek, akik ezeket előírták, nem rendelkeznek Krisztus felhatalmazásával. Az Egyház tévedhetetlensége és sérthetetlensége, amely Krisztus segítségének ünnepélyes ígéretéből származik, nem engedheti meg, hogy ilyen dolog megtörténjen. Így azoknak, akik ezeket a következtetéseket vonják le az ú. n. II. Vatikáni Zsinatról, arra is következtetniük kell, hogy a zsinati „pápák” nem igazi pápák.
     Így aztán logikusan és teológiailag lehetetlen azt mondani, hogy „elfogadom a zsinati „pápákat” pápáknak, de elutasítom az ú. n. II. Vatikáni Zsinatot és annak reformjait” [ahogy tette ezt Lefebvre érsek, és teszik közösségének mostani és volt, ú. n. „ellenálló” tagjai].
     Más szavakkal kifejezve, a zsinati „pápák” pápa-léte szükségszerűen azt jelenti, hogy az általuk hirdetett vallás katolikus, illetve az ú. n. II. Vatikáni Zsinat és reformjainak „nem-katolicizmusa” szükségszerűen azt jelenti, hogy ennek „pápái” nem lehetnek pápák.

Az FSSPX vétkes az első következtetésben, vagyis abban, hogy legitimnek fogadja el a zsinati pápákat, miközben elutasítja ezek vallását, rendelkezéseit. Az általuk legitimnek mondott pápák ellenében világméretű párhuzamos egyházi szervezetet hoztak létre, amelybe megpróbálják e pápák és az ő hierarchiájuktól a lelkeket átcsábítani.
     A „véleményizmus” követői [akik tehát ellentétben az FSSPX-szel, nem biztosak a véleményükben] is elutasítják az ú. n. II. Vatikáni Zsinatot, de a zsinati „pápákat” teológiailag elfogadhatónak ismerik el. Ennek sincs semmi értelme.

Aki úgy döntött, hogy ellenáll az ú. n. II. Vatikáni Zsinatnak és reformjainak, az egyúttal nem mondhatja azt, hogy legitim vélemény a zsinati „pápákat” pápáknak tartani. Ezt mondani ugyanis értelemszerűen annak beismerése, hogy nem biztos benne, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat és annak reformjai valóban ellentétesek a hittel és az erkölccsel. A „véleményizmus” követőjének lenni a zsinati „pápákat” illetően pedig azt jelenti, hogy az illető bizonytalan az ú. n. II. Vatikáni Zsinattal való ellenállás alapvető okaiban. Ugyanis, ha az lehetséges, hogy Bergoglio pápa, akkor az is lehetséges, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat, az új mise, az új szentségek, az új kánonjog és az ökumenizmus is katolikusak. Ha lehetséges, hogy Bergoglio pápa, akkor az is lehetséges, hogy egyáltalán nincs igazunk abban, amit az ú. n. II. Vatikáni Zsinatról tartunk [ami egy katolikus számára elképzelhetetlen feltételezés].

2. tévedés: A „véleményizmus” egyszerű teológiai véleménnyé fokozza le a római pápa identitásának kérdését, mintha ez egy teológusok közötti sima vita tárgyát képezhetné, úgy, mint annak eldöntése, hogy hány angyal fér el egy gombostűfejen?

Ez azt jelentené, mintha nem lenne dogmatikus vagy morális kihatása annak, hogy a római pápa legitim pápa-e vagy sem.
     Valójában nem képezheti vita tárgyát, hogy a római pápa identitásának hatalmas dogmatikus és morális kihatása van. Először is a hitünk az ő tanítására támaszkodik. Kötelesek vagyunk a beleegyezésünket adni az Egyház tanításához. Azonban e tanítás tekintélye egyetlen forrásból származik, mégpedig Szent Péter tekintélyéből. E tekintély nélkül nincs kötelező érvényű tan. Semmiféle tanítóhivatal (= magisztérium) nem veheti át a helyét, sem az ünnepélyes, sem a rendes.
     Továbbá, üdvösségünk a római pápának való alárendelésünktől függ. A pokolba jutunk, ha fontos dologban engedetlenek vagyunk neki, vagy ami rosszabb, ha nem vetjük alá magunkat neki.
     Hogyan lehet tehát valaki annyira közömbös a római pápa identitásának kérdésével kapcsolatban, hogy azt mondja, nem igazán számít, hogy gyakorlatilag mit gondol valaki erről a kérdésről? Ez olyan mintha a római pápa a katolikus Egyháznak csupán dekorációja lenne, valami olyan, amit az Egyház egészen nélkülözhet, egy tisztán mellékes kiegészítő, egy semmiség. Ez olyan, mintha bárki is a római pontifex nélkül irányíthatná a saját véleményét a római katolicizmusról.

A „véleményizmus” hívei nagyszerűen értenek hozzá, hogy azzal érveljenek, hogy a zsinati pápák legitimitásának kérdése nem kellene megosztania az ú. n. tradicionalisták sorait [minden volt, ú. n. „ellenálló” FSSPX-es pap így érvel]. Ezek úgy gondolják, hogy minden tradicionalistának ki kéne jönnie egymással, mindegy, hogy mit gondolnak a kérdésről.
     Az ilyen magatartás azonban nem katolikus. A katolikus Egyház identitása és egysége közvetlenül és lényegesen hozzá van kötve a római pápához, akinek az identitása pedig nem lehet csupán „vélemény” dolga. Hasonlóképpen az üdvösségünk – a menny vagy a pokol kérdése – a római pápához kötődik, és ezt a kérdést a személyes vélekedés körébe utalni, annyit jelent, mint közömbösnek lenni azzal kapcsolatban, hogy melyik egyház az igazi Egyház [azaz hogy üdvözül-e az illető vagy sem].

3. tévedés: A „véleményizmus” összekeveri a „teológiai következtetést” a „teológiai véleménnyel”.

Még egyszer: a teológiai „következtetés” teljesen bizonyos, és olykor egészen hozzákapcsolódik a hitigazságokhoz, olyannyira, hogy aki tagadja őket, az magát a hitet is tagadja. A teológiai „vélemény” azonban egy nézet csupán, amelynek hibái és elégtelen bizonyítékai vannak, így a véleményalkotó nem lenne meglepve, ha rájönne, hogy véleményének az ellenkezője az igaz.
     Ahogy már fönt mondtam, a bizonyítékok Bergoglio pápaságát vagy nem-pápaságát illetően bizonyosságokon alapulnak. Semelyik oldal nem tagadja azokat a tényeket, amelyeket a következtetéseik érdekében felsorolnak. Ennélfogva erről a kérdésről a logika szerint minden oldalnak nem egy „véleményt” [ami talán igaz, talán nem], hanem egy biztos teológiai „következtetést” kell alkotnia. Ez azért igaz, mert a következtetés pont olyan erős lesz, mint amennyire erősek az alapelvei. Ha nincs kétség az alapelvekben, akkor nincs kétség a konklúziókban sem, feltéve persze, hogy a logikai levezetés hiba nélküli.
     Eszerint, ha egy hívő számára elég egy pápa legitimitásához, hogy érvényesen legyen megválasztva, hogy ez a pápa úgy tegyen, mintha pápa lenne, és hogy általánosan pápaként fogadják el azok, akiket katolikusoknak szokás nevezni a világon, akkor bizonyos, hogy a zsinati „pápák” valódi pápák, hiszen – ahogy fentebb már megállapítottuk – ezen dolgok mindegyike igaz és megvizsgált.
     Másfelől, ha valakinek elég érv egy pápa illegitimitása mellett, ha az szándékosan tévtanokat és rossz fegyelmi előírásokat hirdet ki, annak ellenére, hogy a pápa-létnek mennyi látszatát vagy tárgyi elemét viseli, akkor az biztos abban, hogy a zsinati „pápák” nem igazi pápák, mert ezek szándéka, hogy a modernizmust hirdessék és ahhoz ragaszkodjanak, a napnál világosabb [maguk is ezt mondják]. [Ezért nem alkothat puszta véleményt, ami vagy igaz, vagy nem, hanem határozott döntést kell hoznia.]

4. tévedés: Bárkinek szabadságában áll, hogy a zsinatutáni pápákat legitimeknek tartsa vagy sem azon egyetlen okból, hogy az Egyház nem mondott erről semmit.

A zsinati „pápák” pápáságának vagy nem-pápaságának okai elsődlegesen teológiaiak, és nem pusztán jogi jellegűek. Más szavakkal élve, ha a zsinati „pápák” nem pápák, akkor ez nem azért van így, mert az Egyház kinyilvánította róluk, hogy nem pápák. Inkább az ellenkezője igaz: az Egyház azért nyilvánítaná ki, hogy ők nem pápák, mert igazán és valóban nem pápák. Az Egyház nyilatkozata ebben az ügyben csupán megadná egy már létező ténynek a jogi bizonyosságát. De az Egyház sosem nyilváníthatna ki semmit jogilag biztosnak, hacsak akkor nem, ha az valóban és igazán biztos.
     [Lásd Bellarmin Szent Róbert és Liguori Szent Alfonz, és IV. Pál pápa tanítását: Egy eretnek pápa nem lehet pápa, de nem azért, mert van olyan hatalom, melynek joga lenne ezt róla kijelenteni, hanem azért, mert eretneksége maga teszi lehetetlenné, hogy pápa legyen. A pápa felett nem ítélkezhet senki, csak Isten.]
     Az Egyház például egy házasságot érvénytelennek (azaz semmisnek) nyilvánít. De nem a deklaráció az, ami az érvénytelenséget okozza, hanem az érvénytelenség az, ami a deklarációt előidézi. A deklaráció csupán az érvénytelenség már meglévő tényét foglalja írásba. Az érvénytelenségnek nincs jogi hatása addig, amíg nem deklarálják, de az érvénytelenség már létezik, mielőtt deklarálnák. Hosszú idővel az érvénytelenség kinyilvánítása előtt a férfi és a nő nem volt férj és feleség. Attól kezdve lennének rájuk kötelezőek a „nem-házasságuk” erkölcsi következményei, amint tudatába kerülnek annak semmisségének (érvénytelenségének), akkor is, ha a jogi nyilatkozat csak évekkel ezután születik meg.
     Így kötelezve vagyunk a zsinati „pápák” „nem-pápaságáról” biztos következtetést levonni, amely biztos, létező bizonyítékon alapszik, és ez jóval előbb van, mint számos jövőbeli deklaráció ezek „nem pápaságáról”.
     Egy pár, akinek házassága biztosan érvénytelen, nem élhet úgy, mint férj és feleség, azzal a kifogással, hogy „oh, rendben van, nincs nyilatkozat arról, hogy érvénytelen a házasságunk, így bármit megtehetünk, amit akarunk”. Ugyanígy azoknak, akik azon előfeltételezés alapján élnek, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinat és annak reformjai ellentétesek a hittel és az erkölccsel, nem ismerhetik el a zsinati „pápák” pápaságát azzal az ürüggyel, hogy „oh, jól van, nincs deklaráció, így azt hihetünk, amit csak akarunk”.

5. tévedés: Egyik álláspont sem ellenkezik a hittel.

Ez nem igaz. Sérti a hitet azt állítani, hogy valaki pápa, Krisztus földi Helytartója, és ugyanakkor ellenszegülve neki egy világméretű apostolátust vezetni [ezt teszik az elismerni és ellenállni elv képviselői, elsősorban Lefebvre érsek és követői]. Ellenkezik a hittel azt állítani, hogy a tan, a fegyelem, és a liturgikus rítusok, amelyeket egy legitim római pápa hirdetett ki, tévesek, eretnekek, hamisak, rosszak és/vagy bűnösek. Sérti a hitet, ha az ú. n. II. Vatikáni Zsinat előírásaival, annak reformjaival és az egész világon elterjedt hitével azonosítjuk a római katolikus Egyházat, illetve a katolikus vallást.
     Az ú. n. II. Vatikáni Zsinat tévedéseinek és reformjainak Krisztus tanításaként való elfogadása teljesen elpusztítja a hívőben azt a hitet, tudást, amit az Egyház természetéről alkotott, amely isteni intézmény, amely Krisztus állandó segítségét élvezi a Szentlélek által. Ha az Egyház képes olyan „baklövést” elkövetni, mint az ú. n. II. Vatikáni Zsinat és annak hatásai, olyan tévedést, hogy lelkünk megmentése érdekében kitartóan ellen kell állnunk neki, akkor jogos a kérdés, hogy hol van Krisztus segítsége? A szedesvakantista úgy oldja meg ezt a problémát, hogy azt mondja, hogy „ezek a reformok nem az Egyház tekintélyétől származnak.” De az FSSPX-nek, és az ú. n. tradicionalista mozgalom legtöbb tagjának nincs válasza azon kívül, hogy az ú. n. II. Vatikáni Zsinatnak és annak reformjainak elvetéséhez folyamodik, miközben a zsinati pápákat legitimnek ismeri el. Ez protestáns viselkedés. Ez katolikus szemszögből nézve teljesen elfogadhatatlan álláspont.

Ellenvetés: Mi van, ha valaki bizonytalan Bergoglio pápa-létével kapcsolatban?

Először is, tudni kell, hogy ez a kétség csak a fejünkben létezhet, a valós világban nem. A valóságban Bergoglio vagy tényleg pápa, vagy tényleg nem az [olyan nincs, hogy talán pápa]. Ezek után az a kérdés, hogy erkölcsileg megengedhető-e ebben a kérdésben bizonytalannak maradnunk?

Nem. Ahogy már fönt elmagyaráztam, a római pápa identitása alapvetően a római katolikus Egyház identitását képezi, ez egységének az alapja. Mivel kötelesek vagyunk az igaz hitet gyakorolni és az igaz Egyházhoz tartozni, és nem maradhatunk közömbösek ebben a kérdésben, ezért kötelesek vagyunk feloldani kétségeinket a római pápa identitása felől. Kétségben maradni ezt illetően nem más, mint kétségben maradni az Egyház identitása felől. Továbbá kötelesek vagyunk bűn terhe mellett engedelmeskedni a legitim pápának. Ennek következtében nem lehetünk kétségben egy pápa legitimitását illetően.
     Ezért a morálteológia azt követeli tőlünk, hogy gondos nyomozással oldjuk fel a kételyeinket. A legtöbb esetben az ilyen nyomozás orvosolni fogja kételyeinket Bergoglioval kapcsolatban a szedesvakantizmus javára [ezért írtam a bevezetésben, hogy az Úristen talán azért engedte meg Bergoglio „pápaságát”, mert vele kapcsolatban a legkönnyebb feloldani ezeket a kételyeket, és ha ő nem legitim, ezzel már az is együtt jár, hogy az összes többi zsinati pápa sem volt legitim], és a kétség helyét átveszi a bizonyosság.

Megítélésem szerint a „véleményizmus” a római pápa [és ezzel együtt az üdvösségünk] iránt való közömbösségen [és a katolikus vallás nem-ismeretén] alapul.
     A „véleményizmus” követői a hagyományos mise és szentségek világában akarnak élni a római pápával való kapcsolat nélkül. Nekik gyakorlatilag nem számít, hogy a zsinati „pápák” valóban pápák-e vagy sem. Részt vesznek bármilyen pap miséjén, feltéve hogy a hagyományos misét mondja, nem törődve azzal, hogy a celebráló papnak mi a véleménye a római pápáról.
     Az ilyen magatartás rendkívül veszélyes. Eltünteti a pápaságot a katolicizmusból és csökkenti a katolikus hithez való hűséget, így aki így tesz és gondolkodik, lassan, de biztosan megszűnik katolikus lenni, és a protestáns „válogatás és választás” elv követőjévé válik.

http://katolikus-honlap.hu/1402/sanborn.htm