A belső alázatosság
Azt óhajtod, ó Filótea, hogy az alázatosság útján tovább is kalauzoljalak. Ezért megdicsérlek s kívánságodat megteszem. Mert abban, mit az imént mondottam, inkább az okosság, mint az alázatosság szelleme nyilatkozik meg.
Sokan az Istentől vett különös kegyelmekre nem akarnak gondolni, mert attól tartanak, hogy hiú dicsvágy és tetszelgés száll majd szívükbe. Ami valóban nagy tévedés. Szent Tamás szerint ugyanis Isten jótéteményeinek megfontolása erősen serkent bennünket az ő szeretetére, s így minél jobban megismerjük, annál inkább szeretjük is őt. Mivel pedig a különös malasztok jobban megilletik lelkünket, mint az általános jótétemények, főleg az elsőkkel kell behatóan foglalkoznunk.
Isten irgalmassága és igazságossága előtt mi sem alázhat meg bennünket jobban, mint kegyelmének sokasága és számtalan bűneinknek tudata. Fontoljuk meg tehát jól, mit tett ő érettünk és mi mit vétettünk ő ellene; s midőn bűneinket egyenkint számba vesszük, vegyük egyúttal számba az összes nekünk nyújtott kegyelmeket is. Ekkor aztán nem kell tartanunk, hogy mindezek láttára kevélységünk öregbedjék; főleg ha még azt is meggondoljuk, hogy még az a jó sincs magunktól, ami esetleg bennünk van. Vajon nem marad-e az öszvér továbbra is oktalan, nehézkes állat, ha fejedelmi drága szerszámot hord is magán? Ugyan van-e bennünk valami jó, amit ne úgy kaptunk volna? Ha pedig úgy kaptuk, van-e okunk vele dicsekedni? (1 Kor 4,7)
Ó, valóban mi sem nyújt több okot a megalázkodásra, mint Isten malasztjainak megfontolása; mert a jótétemény elismerése természetszerűleg háladatosságot kelt szívünkben. Ha pedig az Istentől vett malasztok tudata hiú érzelmeket keltene bennünk, kezünknél van annak ellenszere: hálátlanságunk, tökéletlenségünk és nyomorúságunk tudata. Igen, ha megfontoljuk, mit tettünk, midőn Isten nem volt velünk, csakhamar belátjuk, hogy az, amit az ő segedelmével teszünk, sem nem sajátunk, sem nem a magunk akaratának gyümölcse. Mindenesetre élvezni fogjuk a jót, amit ő bennünk létrehozott; de sőt örvendezni is fogunk, hogy az most saját tulajdonunk; de egyedül majd csak Istent áldjuk s magasztaljuk, mint aki mindannak egyedüli szerzője.
A boldogságos szent Szűz fennen hirdeti, hogy Isten nagy dolgokat mívelt ő benne; hirdeti, de egyúttal megalázkodva Isten magasztalására nyílik meg ajka, mondván: Magasztalja az én lelkem az Urat és örvendez lelkem az én Üdvözítő Istenemben. Mert nagy dolgokat cselekedett nekem a Hatalmas! (Luk 1)
Sokszor beismerjük semmiségünket, nyomorúságunkat, sőt szent Pállal azt is mondjuk, hogy a világ söpredéke vagyunk, azonban vajmi rossz néven vennők, ha valaki szavunkon fogna, s olyan nevekkel illetne bennünket. Igen, sokszor tettetjük magunkat, mintha menekülnénk s rejtőznénk az emberek elől, de csak azért, hogy annál jobban fussanak utánunk s annál jobban keressenek bennünket. Úgy teszünk, mintha az utolsó helyre akarnánk ülni, de csak azért, hogy annál biztosabban az elsőre kerüljünk.
Az igazán alázatos lélek nem alakoskodik s magáról lehetőleg keveset beszél. Mert az alázatosság nemcsak a többi erényt, hanem főleg magamagát törekszik elrejteni. S ha szabad volna a tettetés, hazugság és rossz példaadás, kevélynek és büszkének mutatná magát s a kevélység színét venné magára, hogy annál biztosabban rejtőzhessék az emberek szemei előtt.
Amiért is, Filótea, ezt tanácsolom neked: magunkról még alázatos szókkal se beszéljünk; vagy ha szólunk, beszédünk legyen mindig összhangban bensőnkkel, szívünknek igaz alázatossága által. Sohase süssük le szemeinket anélkül, hogy szívünk is meg ne alázkodnék; sohase válasszuk az utolsó helyet, hacsak igazán s őszintén nem akarunk oda ülni. Ezen általános szabály alól nincs is kivétel; de mégis hozzáteszem, hogy néha udvariasságból bizonyos tiszteletadással tartozunk mások iránt, bár jól tudjuk, hogy azt nem fogadják el. És ez sem nem tettetés, sem nem hamis megalázkodás; hanem bizonyos neme az előzékenységnek, melyet mások iránt gyakorolni akarunk.
Ugyanez áll bizonyos udvarias szólásokról, melyek nem felelnek meg ugyan mindenben az igazságnak, de vele egészen mégsem ellenkeznek, ha tudniillik igaz szándékunk van megtisztelni azon személyt, akivel beszélünk. Mert bár ilyen szólásmódokban némi túlhajtás van, mégsem tilos azoknak használata, mert csak az általános szokáshoz alkalmazkodunk, melyet mindenki megért.
Egyébként pedig kívánatos, hogy ki-ki szavát szándékával összhangba hozza, hogy a szívnek egyszerűségétől s a szigorú őszinteségtől sohase távolodjunk el. Az igazán alázatos ember azt szereti, ha nem ő maga, hanem mások mondják őt haszontalannak, semmirevalónak; az ilyen szókat békével elviseli s nem támad föl ellenük, mert meg van győződve, hogy igaz az, amit róla mondanak.
Sokan az elmélkedést a tökéletesekre hagyják, mert ők nem méltók arra; mások azt hangoztatják, hogy nem mernek gyakran áldozni, mert szívük nem elég tiszta. Mások ismét attól tartanak, hogy nagy gyarlóságuk miatt tiszteletlenséggel illetnék a jámborságot, ha vele foglalkoznának. Az ilyenek nem akarják talentumaikat Isten dicsőségére s a felebarát lelki üdvére értékesíteni; mert – így szólnak – gyarlóságuk tudatában attól tartanak, hogy csak a kevélység növekedik bennük, ha valami jót tesznek és másoknak világítván – miként a gyertya – magukat emésztenék föl. Mindez csak egyszerű kifogás; nemcsak hamis, hanem gonosz alázatosság. És csak arra szolgál, hogy az illető tetszetős külszín alatt Isten szolgálatát elhanyagolja, vagy hogy az alázatosság örve alá rejtse önzését, szeszélyeit és a lelkiekben való restséget.
«Kérj magadnak jelt a te Uradtól Istenedtől a mélységben alant, vagy fönn a magasságban» – így szólott Izaiás próféta az istentelen Ákáz királyhoz. És ez így válaszolt: «Nem kérek és nem kísértem az Urat.» (Iz 7,11-12.) Ó a gonosz ember! Szent félelmet színlel Isten iránt s az alázatosság ürügye alatt elutasítja magától azt a malasztot, melyet az örök jóság kínál neki. Nem tudta-e, hogy csak a kevélység utasítja el magától Isten adományait, melyeket már csak azért is kötelességünk elfogadni, mert Istentől valók. Nem tudta-e, hogy az alázatosság abban nyilvánul meg, hogy mindenben, amennyire csak lehet, Isten akaratához alkalmazkodjunk?
Íme, Isten mit sem óhajt jobban, mint hogy tökéletesek legyünk és szentségét utánozván, vele egyesüljünk. A kevélynek, ki magában bizakodik, elég oka van, hogy mire se vállalkozzék; az alázatos ellenben annál bátrabb, minél inkább ismeri saját gyengeségét. És elhatározottsága alázatosságának mértéke szerint növekedik; mert minden bizodalmát Istenbe helyezi, ki hatalmát gyengeségünkben, irgalmát szegénységünkben dicsőíti meg. Éppen azért szent alázatossággal mindenre kell vállalkoznunk, amit lelki vezérünk előhaladásunkra szükségesnek tart.
Azt képzelni, hogy olyasmit tudunk, amit valóban nem tudunk, nagy ostobaság; a tudós szerepét játszani olyanokban, amikhez nem értünk, elviselhetlen hiúság. Én részemről sem tudósnak, sem tudatlannak nem akarok látszani.
Ha a szeretet úgy kívánja, felebarátunkat jóindulattal gyámolítanunk kell, főleg azokban, mik okulására és vigasztalására szolgálnak. Mert az alázatosság elrejti ugyan az erényeket, hogy megőrizze azokat, de ha a szeretet úgy hozza magával, napfényre juttatja őket, hogy működjenek s tökéletesedjenek. Az alázatosság tehát méltán hasonlítható Tilosz szigetének egyik fájához, melynek élénk hússzínű és éjjel csukott virágai csak napkeletkor nyílnak szét, amiért is a bennszülöttek e virágokról azt mondják, hogy éjjel alusznak. Valóban az alázatosság elrejti erényeinket s csak akkor láttatja őket, ha azt a szeretet követeli, ez a nem csupán emberi és erkölcsi, hanem mennyei erény, mely napként uralkodik az összes erények fölött, úgy hogy kétségkívül hamis az az alázatosság, mely a szeretetnek bármiben hátrányára van.
Én sohasem vállalkoznám akár a bölcsnek, akár a balgának szerepére. Mert ha az alázat visszatart attól, hogy a bölcsnek szerepét játsszam, az egyszerűség és őszinteség a balgaság szerepétől tilt el; s ha a hiúság ellenkezik az alázatossággal, éppúgy ellenére van a ravaszság és tettetés az egyszerű egyeneslelkűségnek. Ha Istennek némely szentje a balgaság szerepét vette magára, hogy annál jelentéktelenebbnek tartassék, ebben meg kell őket csodálnunk, de nem utánoznunk. Mert az okok, melyek az ily rendkívüli cselekedetekre bírták őket, annyira szokatlanok s oly sajátságosak voltak, hogy azokból senki sem vonhat önmagára nézve következtetést.
Dávid a frigyszekrény előtt táncolt ugyan, ami nem volt egészen illendő, de ezt nem azért tette, hogy balgának tartsák. Hanem egyszerűen és fesztelenül átengedte magát az öröm azon kitörésének, mellyel Isten lelke szívét betölté. S midőn ezt felesége, mint oktalan cselekedetet szemére hányta, nem törődött vele; sőt örvendező szívvel kijelentette, hogy Isten dicsőségéért ezt a gyalázatot szívesen elviseli.
