Salgótarján a 21-es és 22-es főútvonalak és a 81-es/Somoskőújfalu- Hatvan – Budapest/ vasútvonal valamint a valamikor megépülő S8-as gyorsforgalmi út mentén helyezkedik el. A 44968 lakosú megyei jogú város, Nógrád megye legnagyobb települése és egyben megyeszékhelye is. A Tarján patak és a Salgó patak partján északi irányban szűkülő völgyében helyezkedik el, a Karancs - Medves hegység és a Cserhát észak-keleti nyúlványai között, kétszázötven méter tengerszintfeletti magasságban. Neve a honfoglalás korába nyúlik vissza: a “salgó” régi magyar szó (jelentése: fényes) a “Tarján” pedig az ötödik honfoglaló törzs neve. Azt mindenki tudja, hogy Salgótarján számottevő múltja mintegy 150 évre nyúlik vissza. Ha mint várost vizsgáljuk, akkor viszont csak 70 esztendő távlatáig lehet visszanézni. Ha arra gondolunk, hogy a város, mint organizmus, mint épített környezet, mint normák és eredendő igények ötvözete mióta létezik: nos akkor csak három évtizedig kell az idő naplójának lapjait visszapörgetni. Ez a számolgatás természetesen csak akkor szükséges, ha Salgótarjánt olyan történetiségében kialakult és fejlődött városokkal kívánjuk összevetni, mint Székesfehérvár, Veszprém vagy Győr. Erre azonban nincs szükség, hiszen a város sajátosságai, adottságai teljesen egyedivé, önmagában vizsgálandóvá teszik Salgótarjánt. Ha a Salgói Vár vagy a Karancs, esetleg a Pécskő csúcsáról körülnézünk, azonnal egyértelművé válik az eredendő szépségen túl milyen változatos táji környezet alakult ki, milyen földrajzi adottságok határozták meg a település hajdani létrejöttét. Ami azonnal feltűnik: a sok hegy, a változatos térszíni formák, a hegyek és fennsíkok váltakozása. Ez utóbbiak közül legnagyobb a Medves fennsík, amely északról és keletről határolja a várost. Rendkívül hiányosak az ismeretek a középkori faluról. Valójában a szórványos birtoklástörténeti adatokon kívül semmi mással nem rendelkezünk, így legfeljebb a magyar történettudomány által feltárt általános helyzetképet tudnánk felidézni. Minden bizonnyal semmi olyan más dolog nem volt itt, amely egy átlagos jobbágyfalutól eltérő képet, életmódot alakított volna ki. A XVII. század közepétől kezdődően gyarapodik a számuk, de messzemenő következtetésekre nemigen juthatunk. 1647-ben malom és kovácsműhely volt a faluban, de a falu létszámáról nincs ismeretünk. Csaknem három évtized után, 1674-ben készült az első fennmaradt Canonica Visitátó, amelyből kiderül, hogy Salgótarjánnak 247 lakosa volt. A falu közepén állt a nagy, tágas plébániatemplom. A templom, illetve annak elődje már a XIII. század óta ezen a helyen állt, s mint ilyen, korokon átívelő közösségszervező szimbólum is volt. A plébánia épületét jó állapotúnak írták le, amihez istálló, pince is tartozott és sövénykerítése volt. A török háború utolsó szakasza, főleg az 1682. évi füleki ostrom ezt a kis lélekszámú falut sem kímélte, elhagyatottá vált a település. Egy évtized múltán kezdődött meg az újjáépítés és a benépesítés. A XVIII. század elején gróf Wolkra Ottó, majd a Szluha család lett a falu birtokosa. Tőlük vette meg 1748-ban Jankovich Miklós septemvir a salgói uradalmat (faluval együtt), s a Jankovich család lett csaknem egy évszázadig a település fejlődésének, életének a meghatározója. Az újratelepítés után csak lassan nőtt a falu lélekszáma. 1755-ben is mindössze 268-an éltek itt. A falu lakosai jobbágyok és zsellérek voltak, és mellettük megjelent az ipari foglalkozási réteg képviseletében a molnár, a kovács, majd a zsidó kereskedő is. Ebben az időben írta le a településről a vármegye tudós jegyzője, Radványi Ferenc a “kenyeretlen Tarján” elnevezést, amely évszázadok alatt igencsak kedvelt minősítés lett. A XVIII. század közepi Salgótarjánról, a faluról már több ismeretünk van. A jobbágyfalu még semmivel sem tűnik ki a környék települései közül. Sőt 808 lakosával az aránylag kisebbek, jelentéktelenebbek közé tartozott. Területének csaknem 95%-a a Jankovich család birtokában volt. A falu képe ekkorra alapjaiban a máig érvényes elhelyezkedési rendet mutatja. A hosszú ipszilon alakú völgyben húzódtak meg a házak, helyenként teljesen feltelepülve a domboldalakra, illetve az oldalvölgyekre. Ekkor még gyakorlatilag két részre oszlott a település. Az egyik a Tarján patak völgyében húzódott meg a mai Rákóczi út vonalán, a másik a mai nyugati városrészben a Meszes lábánál, a Karancsaljai út környékén. Kialakult a Pécskő út elődje is 20-30 lakóházzal. A Pécskő utcától az Arany János útig terjedő területen kezdett formálódni a főutca képe. Salgótarján mai története a múlt század közepén a barnaszén felfedezésével kezdődik, ekkor emelkedik ki a település a jelentéktelen jobbágyfalvak sorából. A barnaszénbányászat 1850 körül indult meg a leendő várostól mintegy 10 km-re lévő Inászó pusztán, így a szénbányászat és az erre épülő ipar központja szinte természetszerűen Salgótarján lett. Ez a város jelentette 1867-tôl 1871-ig a Budapestről az északi bányavárosok felé futó vasútvonal végállomását - a vasutat később Losoncig, illetve Rutkáig építették ki. A város 1950-től a megye székhelye lett, ekkor indult meg a városépítés, melynek máig is tartó legjelentősebb szakasza az 1960-as évek elején kezdődött az elavult városközpont újjáépítésével. Az 1990-es évek elején megkapta a Megyei Jogú Város rangját, mivel egy határozat szerint minden megyének legyen egy ilyen címet elnyert települése.
http://em.bloglog.hu/page/7/
