A hetvenes években a Szovjetunió területén, Szibériában egy nemzetközi geológusokból álló csoport, fúrásokat végzett a földkéregben. Mivel arrafelé már találtak olajmezőket, ezért céljuk egy felhasználható ásványkincs, olaj, vagy földgáz felfedezése volt.
Azokban az időkben az a szovjet elmélet uralkodott, miszerint minden területen le kell győzni a nyugatot. A kommunizmus erős, és ezt meg kell mutatni a világnak.
A Kola-félszigeten, ami ma is Oroszország része, sikerült egy tizenkét kilométernél is mélyebb fúrást végrehajtani. A dr. Dimitrij Azzakov és norvég kollégája, Barn J. Nummendahl által vezetett fúrócsoport célja, egy tizennégy kilométeres mélység elérése volt, ám a kilencedik kilométerénél a fúrófej erős kőzetrétegbe ütközött. A fúrófej órákon át küzdött a mélységben úgy, hogy közben a fúrószár, és az egész fúrótorony folyamatosan remegett. Aztán hirtelen abbamaradt a remegés és a fúrófej felgyorsult. Arra a következtetésre jutottak, hogy talán egy üregbe fúrtak bele.
Ilyenkor bevett eljárás, hogy kihúzzák a fúrófejet, lebocsátanak az üregbe egy speciális mikrofont, majd annak segítségével, lehallgatják a földalatti mozgásokat. Legnagyobb megdöbbenésükre nem a szokásos lassú, elnyújtott zajokat hallották, mely a földrétegek egymásra ható nyomásából fakad, hanem jól érzékelhetően emberi sikolyok hangjait, melyekről felvételeket is készítettek:
https://www.youtube.com/watch?v=8iPIXq_jGMQ
Jól kivehető az emberi fül számára is, hogy férfiak, és nők sokasága sikoltozik. A felvétel végig visszhangos, ami nem annak köszönhető, hogy az 1977-es technika ennyire torzított volna, hanem valószínűleg az üreg falairól visszaverődő valódi visszhangok miatt.
https://www.youtube.com/watch?v=R_wwLd9Rk3k&feature=related
Aki csak meghallgatta a geológusok közül, mind mély megdöbbenéssel és tanácstalansággal viszonyult a felvételhez. Izgalom uralkodott el a táboron. Mindenki hallhatta a hangokat, és sokan ki is mondták véleményüket, hogy szerintük olyan ez, mintha pokolban kínlódó emberek tömegének hangját hallanák a felvételen. Ám a döbbenet még csak ezután érte el a tetőfokát.
Azon az éjjelen a furatból, hirtelen támadt nagy nyomással, füst tört fel a magasba. Pár másodpercig tartott a jelenség, amikor a füstből egy denevérszárnnyal rendelkező, többméteres lény csapott a táborra. Körözött a megzavarodott emberek felett, és szemmel láthatóan élvezte, mennyire félnek tőle. Aztán elrepült az éjszakába.
Ezek után olyan pánik tört ki, és akkora volt a fejetlenség, hogy a közeli városból az összes mentőautónak ki kellett jönnie. Nagyon erős nyugtató-injekcióval tudtak csak egyeseket lecsillapítani. Néhány embert olyan sokkhatás ért, hogy be kellett szállítani őket a legközelebbi kórházba. A tábor környékét lezárta a hadsereg, és azóta sem lehet megközelíteni azt a helyet.
Dr. Azzakov a következőket mondta az esetről:
„Mint kommunista, nem hiszek a Mennyben vagy a Bibliában, de mint tudós, most már hiszek a Pokolban. Mondanom sem kell, mennyire meg voltunk döbbenve a felfedezéstől, de tudjuk mit láttunk, és hallottunk. Meg vagyunk győződve arról, hogy a Pokol kapuján fúrtunk át. A fúró hirtelen vadul forogni kezdett, jelezvén, hogy üregbe jutott. Az érzékelők szerint pedig drasztikusan megnőtt a hőmérséklet, meghaladta az ezer fokot.”
A társaság nagy része azonnal istenhívő lett, köztük dr. Azzakov is, akinek az esetről jó ideig hallgatnia kellett a Szovjetunión belül. A hazaküldött nemzetközi geológuscsoport azonban szabadon beszélhetett a szibériai élményről. Bár azóta nagyon sok év telt el, a mai napig történnek olyan események, melyek megerősítik a szibériai eset hitelességét.
Ilyen történet például Jacques Cousteau – világhírű francia felfedező, tengerbiológus, kutató – esetében is előfordult. Egy alkalommal, egyik embere meglepő élményben részesült búvárkodás közben. A Karib-tengeren voltak épp, és emberének az volt a feladata, hogy egy felderítetlen, tengerfenék alatti barlangrendszerbe merüljön le. A férfi ezt meg is tette, de röviddel azután, hogy alábukott, máris megrántotta a mentőzsinórt, hogy húzzák fel.
A fedélzetre jutva, olyan pánikhatás alá került, mely miatt sokáig alig tudott megszólalni. Amikor végre erőt vett magán, elmondta, hogy odalent a mélyben, tisztán kivehető emberi sikolyokat hallott, és olyan rettegés tört rá, hogy azonnal menekülni akart. Ez az eset ott és akkor történt, ahol Cousteau kapitány híres kijelentése elhangzott, vagyis az, hogy amit ő ott látott a mélységben, arra még nincs felkészülve a világ.
(A cikk blogra helyezése után, találtam még egy érdekes írást, ami a tárgyhoz fűződik. Részben megismétli a fentebb leírtakat, pirinyót másképp, részletesebben - Csiribusz)
A föld alatti világ mindig is az érdeklődés középpontjában állt, amióta az embernek szóbeli vagy írásos emlékezete van. Viszonylag újabbnak számít azonban Edmond Halley angol csillagász elmélkedése. Ő azt tanulmányozta – többek között –, hogy miért más a Föld délköre a földgolyó hosszúságához viszonyítva, vajon ez a jelenség bolygónk kiöblösödésének a következménye-e. Halley híres csillagász volt a maga idejében, fel is fedezett többek között egy üstököst, kiszámította pályáját, ezért ezt az égitestet róla nevezték el. A Föld körte alakú kialakulását azzal magyarázta, hogy két mágneses pólusa van. Azt feltételezte, hogy bolygónknak van egy külső burka, és emellett külön létezik egy magva is. Mind a két képződmény pólusa külön-külön mozog. Ezt az elméletét a Brit Királyi Csillagászati Társasággal is ismertette. Ezután kifejtette, hogy a belső magnak is szüksége van fényre, hogy kialakulhasson rajta élet, és ilyen fénnyel rendelkezik is. Az északi fény, vagy az aurora borealis nem más, mint a belső földmag fényének távozása a külső földburok vékony talajrétegén keresztül.
Az amerikai John C. Symmes még a XIX. században világszerte tartott előadásain is azt taglalta, hogy a Föld belsejében létezik egy lakott mag, amelynek lakói a 16. szélességi fok környékén található nyíláson keresztül kapcsolatban állnak a mi világunkkal. Annyi pénzt gyűjtött össze körútjain, hogy expedíció elindításával bízott meg egy Charles Wilkes nevű tengerészt, akivel mérnökök, geológusok és más tudósemberek utaztak el a Déli-sarkra, keresték is a föld alatti világba vezető nyílást, de nem találták meg. Ezzel szemben több ezer térképpel feltérképezték a sark szilárd földjének partjait, megállapították, hogy délen akkora területet fed be a jégmező, hogy akár kontinensnek is tekinthető.
A múlt század diktátora, Adolf Hitler szintén nagy érdeklődést mutatott a Föld belseje iránt, állítólag megszállottan hitt abban, hogy bolygónk belül üreges, és benne élőlények lakoznak. Sőt megszállottan hitt abban az elméletben is, hogy a Föld nem más, mint egy gömbben elhelyezkedő felület, a gömbön kívül pedig nem létezik semmi. A gömb középpontjában van a Nap, annak sugarait veri vissza a gömb homorú belseje. A Hold sem más, mint csak egy visszaverődés, és a csillagok is csak visszaverődnek a gömb belső felületéről. 1942 áprilisában, a háború tetőfokán dr. Heinz Fischer vezetésével elindult egy titkos expedíció a balti-tengeri Rugen szigetére. Fischer doktor szakértője volt a vörösön inneni sugárzásnak, és expedíciója keretében több napra egy érzékeny fényképezőgépet 45 fokos szögben állított fel, amelyben infravörös sugarakra érzékeny filmet helyezett el, hogy a Föld homorú égboltjának visszaverődésében észlelje az angol flotta mozgását.
A keresztény vallás hívői számára nem kérdéses a mennyország és a pokol létezése. A túlvilági paradicsom létezésének a bizonyítása lehetetlen, de a pokolról a hívő emberek úgy tartják, hogy az valahol „lent” van, tehát valahol a föld mélyében. Ezt igyekszik alátámasztani egy Dimitrij Azzakov nevű orosz, és egy Barn J. Nummendahl nevű norvég geológus. Felfedezésüket egy finn ismeretterjesztő magazin tette közzé. A cikk szerint az orosz és a norvég geológusok több mint 14 kilométer mély lyukat fúrtak Szibéria földjébe, és odalentről emberi kiáltásokat hallottak. A Föld legmélyebbre lenyúló üregéből fájdalom és őrület hangjai csaptak fel, és a két geológus megrettent, hogy kísérletükkel szabadjára engedték a gonosz erőit.
Dr. Azzakov, a fúrás vezetője az Ammenusastia című finn lapnak kijelentette, hogy a tények, amelyekre rábukkant, olyannyira megdöbbentőek, hogy el sem meri képzelni, mi lehet odalent. „Kezdetben minden rendben volt a fúrással – mondta az orosz geológus–, majd 14,4 kilométeres mélységben a fúrószár erősen remegni kezdett, amire az az egyetlen lehetséges magyarázat, hogy a fúró vége egy nagy kiterjedésű üregbe ért. Ebben a barlangban a hőmérséklet elképesztően magas lehetett, számításaik szerint elérte az 1000 fokot.”
Ez az adat semmiképpen sem egyezett azzal, amit feltételeztek. Odalent szó szerint a pokol lángjainak kellett égniük. A geológusok ekkor abbahagyták a fúrást, és a norvég társkutató, geológus szakember javaslatára másfajta vizsgálatok kezdődtek. Ezek egyike az volt, hogy egy mikrofont engedtek le, amellyel azt akarták kideríteni, milyen földmozgások és lemezaktivitás figyelhető meg a mélyben. A mikrofonok azonban valami különlegeset is észleltek, amit nem lehetett másképpen leírni, mint ezernyi ember fájdalomüvöltését.
”Ez a legutolsó felfedezésünk annyira megrázó volt – folytatta az orosz tudós –, hogy azonnal felfüggesztettünk minden további kutatást. Amikor érzékeny mikrofonjainkkal talajmozgásokat akartunk felvenni, egy különös, magas frekvenciájú hangot észleltünk. Először azt hittük, hogy műszereink hibás működéséből ered, de később a hanganalízis kimutatta, hogy egyáltalán nem erről van szó. A letisztított és a különféle zajoktól megszűrt felvételen emberek fájdalmas kiáltásai és sikolyai hallatszottak. Nem mondok számokat, hogy hányan lehettek, de több ezer, ha nem millió emberi hang keveredett egymással.”
Erről az eseményről egy norvég lap is beszámolt, itt dr. Barn Nummendahl közölte észrevételeit. Ő az Asker című lap munkatársának kijelentette, hogy őket – őt és orosz kollégáját – elhallgattatták. De ő még mindig retteg az életéért, mert megszegte a titoktartási parancsot. Nem is mer visszamenni Oroszországba, mert azonnal börtönbe vetnék. Szerinte a fúrást felső parancsra hagyták abba, és a külföldi szakembereket azonnal menesztették, két napon belül el kellett hagyniuk az ország területét. Meg is fenyegették őket, ha bárkinek elárulják a fúrás eredményét, végezni fognak velük.
Habár Oroszország a Szovjetunió szétesése után drámai változásokon ment keresztül, sok területen még megmaradtak a múlt felfogásai. Bár a norvég vagy az orosz szakember a mai napig sem érti, miért tiltották meg nekik a felfedezés közzétételét.
”Másnap felkeresett bennünket egy tisztviselő a minisztériumból, és megváltoztatva a korábbi fenyegetést jelentős pénzösszeget ajánlott fel a hallgatás fejében. Amint hazaértem Norvégiába, a teljes összeget – a norvég geológus nem árulta el, mekkora volt, de nem cáfolta meg az újságírót sem, akinek a feltételezése szerint hatszámjegyű dollárösszeg volt – jótékonysági célokra adományoztam.”
Dr. Nummendahl szerint az oroszokat igazából nem a föld mélyéből előtörő hangok izgatták, hanem valami ennél is sokkal rémisztőbb esemény, ami a következő éjszaka játszódott le.
„A felfedezés éjszakáján, amikor mindannyian azt találgattuk, mit is fedeztünk fel, egy hatalmas, fényes gázfelhő tört elő a lyukból, és felvette egy ember arcát. Ebben a gázfelhőben felbukkant egy szárnyas, izzó alak is, és az égen kirajzolódva a következő szó volt olvasható: <Győztem!>”
A táborban leírhatatlan lett a káosz. Egész hajnalban mentőautók szirénáztak, és az orvosok olyan nyugtatót adtak be a munkásoknak, amely állítólag törli a rövid távú emlékezetet, és a sokkos állapotú betegek kezelésére szokták használni.
Más újságírók megkíséreltek utánajárni a finn és a norvég lapok híradásainak. Sikerült is kapcsolatba lépniük a norvég geológussal, aki meghatározta, hol történt a fúrás. Az újságírók helyszíni vizsgálatai azonban nem jártak sikerrel, mert az a terület Szibériában a külföldi kutatók számára tiltott zóna, annyit azonban mégis sikerült kideríteni, hogy a megjelölt területen létezik egy elzárt katonai objektum, amelyen csak egy építmény van, egy vastag betonból épített platform.
