Tát 5405 lakosú (2010. január 1.) város a 10-es és 11-es főközlekedési utak találkozásánál, valamint a 4-es/Komárom-Esztergom/ vasútvonal mentén, Esztergomtól 8 kilométerre, nyugatra fekszik a Gerecse lábánál. Római hadvezérek, középkori királyok lovagoltak erre. Szentföldre vonuló hadak, tatár hordák, török janicsárok, kuruc generálisok és Széchenyiék útja is volt ez. Sajnos a legújabb kor lánctalpas tankjai is masíroztak erre. A természeti-földrajzi adottságoknak köszönhetően e vidéken már az őskorban is élt ember. A község területén kőeszközök, kőbalta, fenőkő kerültek elő. Rézkori edények és cserepek töredékei, a későbronzkori urnasíros kultúrához tartozó edénytöredékek egyaránt a felszínre kerültek. Az ókori, római és Árpád - kori leletek is bővebben mesélnek a település történetéről. Az Aquncumba (Óbudára) vezető út is itt vált ketté határunkban, Esztergom és Dorog irányába. Bár a mindig újabb kutatások korábbi időre teszik Tát nevének első említését - lásd legújabban az 1146. évet, midőn Fulkó hospes a pannonhalmi apátságnak adja táton lévő birtokát - azonban a tátiak a “születési évet” 1181-re teszik. Ekkor adja III. Béla, Árpádházi királyunk “Taath” falut a Szent Jánosról nevezett lovagrendnek, kiknek utódai a johannita és a máltai lovagok. A mai templom helyén álló akkori istentiszteleti hely, már ispotályként is volt jelezve egyes históriákban. A mai utódok is példásan és hathatósan támogatják ősi közös földünket. A veszprémi püspök szeretné megszerezni később a területet a lovagoktól. VIII. Bonifác pápa még bíráskodik is ez ügyben. 1356-ban Miklós érsek körülírja a határokat. Zsigmond király alatt a lovagrend birtokát világi papok kapják meg, majd az esztergomi káptalan lesz a tulajdonos. Bár az 1500-as évektől a falu pusztulóban, az 1570-es török adóösszeírásban mégis 10 házzal szerepel. Tát történetének egyik legdicsőségesebb napja, az utolsó “Esztergom - megyei” ütközet, a híres táti csata a törökökkel 1685-ben volt. Lotharingiai károly herceg és Sajtán Ibrahim százezres serege ütközött itt meg. A fényes keresztény győzelem után, a század végére már 17 jobbágy család élt itt. Az 1710 - 1740 közötti időben - több hullámban - szorgalmas és ügyes német telepesekkel, svábokkal és osztrákokkal növelik a kipusztult lakosságot. 1851-ben 560 főben jelentik a lélekszámot. Az első Világháborúban majd negyvenfős a katonaveszteségünk. 1936-ban 344 házban 1499-en laknak. 165 lóval, 253 szarvasmarhával és 10 szatócsüzlettel büszkélkedhetünk. A dunamentiek sorában minden szempontból előkelő helyen állunk. A második Világháború végén - 1944/45 fordulóján - falunk frontövezet. Rengeteget szenvedünk, a frontokon több mint 60-an elvesznek. Az újjáépítés lendületét a szocializmus torzulásai megtörik. Az 1956-os forradalmat követően pedig a diktatórikus szocializmus lassú enyhülését az eladósodás miatti gazdasági tényleges összeomlás és a politikai látszatösszeomlás zárja le. A XIX-XX. századforduló estéjén és az ezredforduló hajnalán még mindig az örökölt nagy gazdasági és társadalmi válságok - változások közepette, nemzeti megbékéléssel igyekszünk jobbra fordítani országunk sorsát a végre többpártrendszerű demokráciában. Az utolsó 10 évben az utak kivételével kiépült a teljes infrastruktúra.
A német nemzetiségi hagyományápolás mellett a német Buseck várossal és az ausztriai Mollnal partnerkapcsolatot ápolunk.
A német nemzetiségi hagyományápolás mellett a német Buseck várossal és az ausztriai Mollnal partnerkapcsolatot ápolunk.
http://kd.bloglog.hu/page/13/
