Szigetbecse 1360 lakosú (2010. január 1.) község, a Csepel-sziget déli részén, a Ráckevei-Duna holtága mellett fekszik, a fővárostól mindössze 48 kilométerre. Története során többször pusztította árvíz, török, tűz, de ennek ellenére mindig újraépült. A településre az egy főutcás, halmazos forma a jellemző. A közelben húzódó Duna-ág mindig fontos szerepet játszott a község életében. A halászat és a vadászat lehetőségét folyamatosan biztosította az itt élők számára. A határ talajviszonyai heterogének, hisz a réti csernozjom (magas aranykorona értékével a legjobb) mellett a homokos vályog, az erősen kötött agyagkolloidokban gazdag talaj, és a szél hordta, gyenge homok is előfordul. A környéket a vízparti nádas, nyárfás, tölgyes részek teszik hangulatossá. A mai település nem közvetlenül a Dunaparton, hanem az egykori árvizek miatt a folyótól 600-1000 méterre épült. Királyréten található a környék nevezetessége, a védelem alatt álló ritka feketenyárfa, amely több mint száz éves. Átmérője 6,5 méter, magassága megközelíti a negyven métert. A vidék kedvező természeti adottságait már részben felfedezték. Szigetbecse a sziget többi településétől eltérően nem tartozott a fejedelmi majd királyi birtokhoz, hanem a Becse-Gergely nemzetség tulajdonát képezte. Először oklevélben 1297-ben fordult elő a neve. Az Árpádházi királyok alatt idegen kézbe került, majd a jogos birtokviták eredményeként III. András visszaszármaztatta a családnak. Nagy Lajos király 1347-ben Becse és Pereg falvakat birtokcserével a királyi birtokhoz csatolta. Buda elfoglalását követően, a XVI. századból fennmaradt defterek szerint, a családfők száma 1546-ban 41, 1559-ben 61, 1562-ben 62, 1580-ban 57, 1590-ben 49.A szultán hász-birtokaként fizettek a falu lakói adót. Az 1580-as évek után a gazdasági fellendülést az adóterhek miatti visszaesés követte. Csak a megélhetéshez szükséges termelésre összpontosítottak. Az 1633/34. évi török adólajstromban mindössze három adóköteles házzal szerepelt a falu, 1686-ban pedig elnéptelenedett. A korábbi századokról 1864-ben Pesty Frigyes felhívására a következőket írták a község elöljárói: “A történelem és hagyomány, nem különben az itt levéltárunkban létező feljegyzett iratok szerint tétetik említés hogy hajdan 1681-dik évek előtt többféle nemzetek községünkben laktak, és pedig először magyarok, kik részint az évenkénti árvíz, részint pedig az akkoron uralkodott török háború által háborgatatván, a szomszédos és határos Makád faluba költöztek - ott hagyván földjeiket és lakásaikat. A magyarok után szerbek telepedtek meg Becse községben; ezek mintegy 50 esztendeig itt lakván, a kurucz háborúskodás miatt szinte itt hagyták mind földjeiket, mind lakásaikat és hihetőleg Lóre községbe menekültek.” A török ellen folytatott felszabadító háború után Ausztriából és a stájer és bajor fejedelemségekből 1696 körül katolikus németek érkeztek, és az 1715. évi összeírás szerint 12 család lakott Becsén, 1720-ban már 5 magyar és 16 német családfő nevét jegyezték fel. Bél Mátyás néhány évvel később megjelent “Notitia”-jában a határról így írt: “A talaj homokos, de eléggé termékeny, megköveteli viszont a trágyázást és a háromszori szántást. A szántóföldek közepén egy kis erdő van keletkezőben sűrű tölggyel, de még a vágás tilos az erdők hiánya miatt. Itt van a földesúr majorja, tágas, szilárdan épített, azon a helyen, amely a liget és a falu között terül el. Ezen túl nyugatra Ráckeve városa felé terméketlen homokbuckák domborodnak, de ezeken borókafenyőbokrok virulnak.” A XVIII. század elején a falu földesura, Savoyai ) Jenő herceg segítette a telepeseket. Az ő halála után a szigeti uradalomban Mária Terézia lánya, majd később annak férje a birtokos. A község mindennapjaira jellemzőek a hagyományos gazdálkodási szokások. A II. József-féle népszámlálás adatai szerint Becsén a birtokos Krisztina főhercegnő, és 65 család él 51 házban. A népesség száma ekkor 359 fő. Közel egy évszázad múltán 635-en éltek a faluban, mind római katolikus vallásúak. A településen a tűzesetek miatt igyekeztek a előírásokat megtartani, hogy a “vörös kakas” elkerülje a falu házait. A határban a gazdálkodás 2694 kataszteri holdon folyt. Az elaprózódott parcellák tagosítását 1863-ban végrehajtották. Ekkor a közlegelő egy részét is kiosztották, míg a másik felét továbbra is közös legelőként használták. A gabonafélék termesztése kedvező terméseredményeket mutatott. A munkaigényesebb zöldség- és gyümölcstermesztésre Becsén a községi faiskola és egyéb ismeretterjesztések révén hangsúlyt fektettek. Hatására a századfordulón már fontos termelési ág a kertészet. Az állattenyésztésen belül a legtöbb szerep a lótartásnak jutott. A falu népessége 1869-ben 639, 1900-ban 809, 1930-ban 1044 fő volt. A településen a XX. század első felében is hagyományos paraszti gazdálkodás jellemző. Szigetbecse viszonylagos elzártsága megmaradt. A XIX-XX: századelő fővárosi iparfejlesztésének hatása ezt a vidéket elkerülte. A nincstelenebb réteg elszegődött helyben vagy másutt cselédnek. A falu népessége 1941-ben 1045 fő, és ebből felsőfokú végzettséggel 4 ember rendelkezett. A megkérdezettek közül 238 magyar, 807 pedig német anyanyelvűnek tartotta magát, de nemzetiségi hovatartozását meghatározva már 1026-an mondták magukat magyarnak és csak 19-en németnek. A II. Világháború harcai a község lakóit emberségből próbára tették. A harcok befejezte után 1944-1945 telén a mindennapi élethez szükséges feltételek biztosítása volt a legfontosabb feladat. 1946-1948 között a német nemzetiségű lakosság jelentős részét Németországba telepítették, vagy úgy nevezett “málenkij robotra hurcolták. A kitelepítettek száma 402 fő volt. A községben a háborút követően az uradalmi birtok egy részét a kevés földdel rendelkezőknek vagy nincsteleneknek a földreform során kiosztották. A gazdálkodás egyénileg indult, majd a szövetkezetesítés hatására megalakult a helyi termelőszövetkezet. A kezdeti buktatók után folyamatosan működött, és átalakult formában működik napjainkban is. A XX. század második felében aránylag kevesen jártak el ipari üzemekbe dolgozni, a faluban továbbra is a mezőgazdaság maradt a megélhetés legfontosabb forrása. Szigetbecse az 1990-es években Ráckevéhez sok szállal kötődve éli mindennapjait. A rendszerváltozást követő időszakban a szövetkezeti földek egy része ismételten magánkézbe került. Ezeken családi gazdálkodást folytatnak vagy a szövetkezetnek adják bérbe. Szigetbecsén egyéni vállalkozások a szolgáltatásban, kereskedelemben és az iparban működnek. A bejegyzett társasági formát 5-10 esetben választották. Az Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezet által művelt területek nagysága 852 hektár, amelynek 24 az átlagos aranykorona értéke. A szántóterület 70%-án csatornarendszer segítségével biztosított az öntözés. A szántóföld kertészeti művelésre is alkalmas, ezt kihasználva a művelt föld 5 %-án termesztenek öntözéssel gyökérzöldséget, káposztafélét, hagymát, burgonyát. Feladat a következő években az igényesebb szántóföldi növénytermesztés bővítése, az állattartásnál pedig a tejhasznosítású szarvasmarha-állomány számának gyarapítása. Szigetbecsén a holt Duna-ág partján található Nepomuki Szent János szobra. Szent János védi a községet a természeti katasztrófától, árvizektől.
A Petőfi Sándor utcában kereszt és korpusz jelzi, hogy itt állt a falu első temploma.
A legelő közelében Szent Vendel szobra vigyáz az állatokra.
A copf stílusú római katolikus templomot a hívek 1800-1803 között építették Albert főherceg támogatásával. Szent Mihály tiszteletére szentelték fel. A templomkertben lévő kőfeszület talapzatán olvashatjuk a falu I. világháborúban elesetteinek névsorát. A II. világháború halottainak nevét a temetőben felállított emlékművön örökítették meg.
Szigetbecse 1985 óta a XX. század kiemelkedő fotóművészének emlékmúzeumával, az (New York 1939) André Kertész munkásságának bemutatására létrehozott gyűjteménnyel büszkélkedhet. A művész gyermek- és ifjú-korában sokat nyaralt Becsei rokonainál. Egy időskori interjújában a következőket mondta e tájról és az itt élőkről: “Becse sem a rokonok miatt lett meghatározó, hanem mert olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem… “Később akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képen.” A művész 120 szignált képét küldte el a múzeumnak, és ide került halála után new yorki lakásából néhány bútor és személyes használati tárgy is.
A húsvét vasárnapi tojásfutás ma is élő hagyomány Szigetbecsén. A legények a házakat végigjárva kosárba tojást gyűjtenek, majd délután a falu egyik utcáján kétlépésnyire kirakják a tojásokat. A sor végén egy asztal mellett fúvószenekar helyezkedik el. A legények közül kiválasztanak kettő tojásfutót, akik hagyományos viseletbe öltöznek (fehér nadrág és ing, sötét színű kendő a derekukon, fejükön fekete kalap nemzeti színű szalaggal, és vállukon keresztbe piros szalagot tesznek). A két futó feláll az asztalra, hogy megmutassa magát az egybegyűlteknek. Először nemzeti színű zászlóval futnak végig a tojássoron, köszöntik a vendégeket, majd zászló nélkül futva a feladatuk, hogy minél több tojást felszedjenek és a vendégek közé dobjanak. A verseny addig tart, míg van a sorban tojás. Ezt követően kezdődik a húsvéti bál. Évenként visszatérő hagyomány a szeptember végén a falu temploma védőszentjének tiszteletére, Mihály napján vagy az azt követő vasárnapon a búcsú megrendezése. Szigetbecse nyugdíjasai klubjukban minden hónap második hétfőjén találkoznak.
A községi sportegyesület labdarúgó szakosztállyal működik. A dunaparti rész a vízi sportokra kiválóan alkalmas.
A Petőfi Sándor utcában kereszt és korpusz jelzi, hogy itt állt a falu első temploma.
A legelő közelében Szent Vendel szobra vigyáz az állatokra.
A copf stílusú római katolikus templomot a hívek 1800-1803 között építették Albert főherceg támogatásával. Szent Mihály tiszteletére szentelték fel. A templomkertben lévő kőfeszület talapzatán olvashatjuk a falu I. világháborúban elesetteinek névsorát. A II. világháború halottainak nevét a temetőben felállított emlékművön örökítették meg.
Szigetbecse 1985 óta a XX. század kiemelkedő fotóművészének emlékmúzeumával, az (New York 1939) André Kertész munkásságának bemutatására létrehozott gyűjteménnyel büszkélkedhet. A művész gyermek- és ifjú-korában sokat nyaralt Becsei rokonainál. Egy időskori interjújában a következőket mondta e tájról és az itt élőkről: “Becse sem a rokonok miatt lett meghatározó, hanem mert olyan közel kerülhettem a természethez és azokhoz, akik közt ez történt velem… “Később akár Franciaországban vagy New Yorkban fényképeztem tájat vagy embert, a becsei táj és a becsei emberek születtek újjá minden képen.” A művész 120 szignált képét küldte el a múzeumnak, és ide került halála után new yorki lakásából néhány bútor és személyes használati tárgy is.
A húsvét vasárnapi tojásfutás ma is élő hagyomány Szigetbecsén. A legények a házakat végigjárva kosárba tojást gyűjtenek, majd délután a falu egyik utcáján kétlépésnyire kirakják a tojásokat. A sor végén egy asztal mellett fúvószenekar helyezkedik el. A legények közül kiválasztanak kettő tojásfutót, akik hagyományos viseletbe öltöznek (fehér nadrág és ing, sötét színű kendő a derekukon, fejükön fekete kalap nemzeti színű szalaggal, és vállukon keresztbe piros szalagot tesznek). A két futó feláll az asztalra, hogy megmutassa magát az egybegyűlteknek. Először nemzeti színű zászlóval futnak végig a tojássoron, köszöntik a vendégeket, majd zászló nélkül futva a feladatuk, hogy minél több tojást felszedjenek és a vendégek közé dobjanak. A verseny addig tart, míg van a sorban tojás. Ezt követően kezdődik a húsvéti bál. Évenként visszatérő hagyomány a szeptember végén a falu temploma védőszentjének tiszteletére, Mihály napján vagy az azt követő vasárnapon a búcsú megrendezése. Szigetbecse nyugdíjasai klubjukban minden hónap második hétfőjén találkoznak.
A községi sportegyesület labdarúgó szakosztállyal működik. A dunaparti rész a vízi sportokra kiválóan alkalmas.
http://km.bloglog.hu/page/11/
Szent Mihály-templomA templom 1803-ban épült copf stílusban.
Anyakönyvek: 1939-től
Historia Domus: 1941-től
