Mostanáig a tapasztalt nehézség ebben a témakörben az volt, hogy a Szentírás kinyilatkoztatásán, vagyis a hit letéteményén, amely az egyedüli tárgya a teológiai hitnek, a keresztelési hitnek, kívül a többit a ’kiválasztott lelkek’ számára adott ’magánkinyilatkoztatás’ kategóriájába soroltuk. És ezeknek a magánkinyilatkoztatásoknak az esetében többé vagy kevésbé szabadok voltunk, hogy higgyünk bennük vagy nem, elfogadjuk vagy visszautasítjuk-e. A kiválasztott léleknek kötelessége lehet, hogy higgye azt, ami ki lett nyilatkoztatva neki, de bizonyos teológusok nem ragaszkodnak ehhez, megdöbbenve attól, amit láthatnak. És eddig mehetnek el a teológusok. A Pápák tanítása XV. Benedektől X. Piuszig az volt, hogy az Egyház „megengedi”, hogy higgyünk, de csak emberi hittel, ezeknek a kinyilatkoztatásoknak, melyeket magán-kinyilatkoztatásként kapott valaki.

De bizonyos idő óta azonban, hála Istennek, olyan teológusok, mint Balic atya, aki a római Nemzetközi Mária Akadémia elnöke, valamint püspökök és bíborosok, mint Cerejeira bíboros, aki Lisszabon patriarchája (és így felelős Fatimáért) – aki már halott, akik azt mondják: ’De ez nem elég; mert ha Isten szól ezen a módon, akkor valamivel részletesebb válasz szükséges, mint az emberi hit és a választás szabadsága.’ Hogy hogyan kell megfogalmazni teológiailag, hogy „valamivel több”, ez nehéz probléma. Ez lehet „magánkinyilatkoztatás”, amely közli az egyénnel az ő személyes javát. Azonban lehet „nyilvános prófécia” is, mely az Egyházat érinti, befolyásolva az életvitelét és a tagjai vezetését.

A Pápa és a püspökök kötelessége.

Ha most az Apostolok Cselekedeteire és Szent Pál leveleire fordítjuk a figyelmünket, meglepő szavakat talá­lunk, mint például a következőket az Efezusi levélben (2,20), ahol az Egyház a következőre hivatkozik: „Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus.” Nos, a szöveg azt jelzi, hogy az Újszövetség prófétájáról van szó. És ha a Cselekedeteket összességében vesszük, és újra olvassuk az Egyház történetét, észrevesszük az Apostoli Charismata (vagyis a hierarchikus papi szolgálat) egész történetében, hogy mindig volt prófétai charismata, amely támogatta, vezette és irányította az apostoli szolgálatot a küldetésében.

Ez a lényegi igazság. Tegyük azt hozzá, hogy a hierarchia és a próféta mindketten alá vannak rendelve Isten szavának, de különbözőképpen és kiegészítő módon. Az az igazság, hogy a legfelsőbb tekintély a hierarchiához tartozik, a püspökhöz, a Pápához. Azonban a Pápának oda kell figyelni a prófétára. Szent Pál mondja (1 Thess 5,19-21): „Ne oltsátok ki a Lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg. Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg.”

Ezek az Újszövetség szavai. Ez az Isten akarata azon az alapon, amely meg tudja és meg kell tudnia erősíteni, hogy a prófécia az üdvrend szerves része az Újszövetség népének a vezetésére, és hogy a prófécia lényeges az Egyház életében. Ez igaz a következők szerint: a pap, a Pápa meg kell, hogy különböztesse – hiszen ez a feladata –, vajon a próféta hangja Isten hangja-e. De ha egyszer megítélte és felismerte, hogy az adott prófécia tényleg az Istentől való, akkor engedelmeskednie kell, nem a prófétának, hanem az Istennek, akinek az eszköze a próféta. Így, úgy gondolom, ez a helyes bemutatása a teológiai útnak, amely kimondja, hogy az ember nem szabad, amikor egy profetikus üzenettel áll szemben, de ellenkezőleg, miután felismerte az isteni eredetet, kötelessége elfogadni és alávetni magát annak. Ez az, amiért, nagytiszteletű Atyák és kedves barátaink, a Pápa és a püspökök kötelessége a Miasszonyunknak engedelmeskedni, és teljesíteni azt, amit Ő parancsolt Fatimában. Milyen egyéb kötelességük lehet, mint az, amelyik a pasztorális és apostoli kötelezettségeikhez szervesen hozzátartozik? Ezek a problémák, ahogy azt már mondtam, eddig kevéssé lettek tanulmányozva. A teológiai észrevételek ebben a témában még kutatás alatt vannak. Ez az, amiért ez a tétel, amelyet az írásomban közöltem, ami számomra nagyon fontos az általános burkolt célzások és az üzenetekre vonatkozásai miatt, hogy a Fatimai üzenetet nyilvános próféciának nyilvánítsuk. Ha ez az üzenet az Istentől származik, az Egyháznak el kell azt fogadni, és alá kell vetnie magát annak. Mivel az Egyház már jó ideje felismerte, hogy a Fatimai Üzenet az Istentől való, tehát teljesítenie kell a parancsokat, mivel sürgetőek azok.

Így tehát az első kérdést tisztáztuk. És a jó keresztények józan eszének az oldalán találjuk magunkat: ha valóban a Miasszonyunk szólt hozzánk, akkor komolyan engedelmeskedni tartozunk Neki. De ne felejtsük el a felelősség súlyát, mely az Egyházkormányzatot terheli, amely gondosan meg kell, hogy vizsgálja cselekedetei súlyát, és akkor kell cselekednie, amikor megbizonyosodott az Isten iránti engedelmesség kötelezettségéről. Alázatos, de nélkülözhetetlen feladata a teológusoknak, hogy megfontolt véleményüket közöljék a Hierarchiával, amelyről a Hierarchia is ítéletet tud mondani. A teológiai megfontolás abban segíti a Hierarchiát a munkájában, hogy elérjék az igazság bizonyosságát.

**{A szerkesztő megjegyzése: Ez így pontatlan. Két nagyon fontos ellenpélda: Guadalupe, 1531; Quito, XVI. század vége.}

*

{Az üzenetek soha nem adnak új kinyilatkoztatást, nem korrigálják, és nem egészítik ki a Szentírást, nem adnak felsőbb utasítást az Egyház vezetésének, legfeljebb kérnek ezt vagy azt. Nem új hitet, nem új erkölcsöt hirdetnek, de kivizsgálásuk mégis kötelező.}

„Vizsgáljatok felül mindent, a jót tartsátok meg” (1 Tessz 5,21).

{Ne legyen senkiben semmiféle benső ellenállás az eddig szokatlan, alig ismert isteni üzenetek hallatán, hanem nyitott elmével és Isten iránti alázattal olvassák és elmélkedjék át azokat. Ha az Úr – az Ő végtelen bölcsességével – jónak, sőt szükségesnek látta ezeket így és most közölni velünk, akkor mi is beszélhetünk, sőt beszélnünk kell ezekről, és nem kell féltenünk a hitünket attól, amit már régen meg kellett volna ismernünk, sőt aszerint cselekednünk.

Nem lett volna helyes az üzenetek saját szavas megfogalmazása, vagy éppen az átfogalmazása. Amit az Úr „szövegezett” meg, ahhoz ember ne nyúljon hozzá. Hagyjuk az Urat magáról és teremtményeiről beszélni, hiszen akár a Háromszemélyes Egyisten bármelyik Személye, akár a Szűzanya által adott üzeneteket olvassuk, ugyanaz a forrásuk: maga az Úr Isten.

A magánkinyilatkoztatás nem mondhat, de nem is mond ellent vagy eltérően mást, mint amit az Egyház a Szentírás és a szent Hagyomány alapján tanít, hiszen mindegyik ugyanattól az Istentől származik. Tudjuk, hogy léteznek hamis „üzenetek” is, de ezeket nem nevezzük magánkinyilatkoztatásnak, mert ezekkel a Gonosz akarja „lejáratni” Isten felvilágosító közléseit. A magánkinyilatkoztatások mindig Jézus tanításának megnemvalósulásáról, és az emberiség – sajnos nagyonis vészterhes – közeljövőjéről szólnak.

A félreértések, sőt félremagyarázások elkerülésére közölte velünk a Szűzanya, hogy az itt említett próféciákban nem a világ végéről, hanem csak a „Mária-korszak” végéről van szó. A „Mária-korszak” megnevezés az 1830-tól a napjainkig terjedő időszakot jelenti VI. Pál pápa szavai szerint.}

(Magyarázat: A jövendölések, amikor fenyegetéseket, vagy ígéreteket tartalmaznak, mindig feltételesek, és a bennük megjelölt évszámok is azok; tehát beteljesedésük halasztást szenvedhet, vagy teljesen el is maradhat. Azonkívül az ilyen kinyilatkoztatásokba könnyen tévedés is csúszhat bele, akár félreértés folytán, akár a helytelen fordítás következtében. Amikor biztos, hogy ilyen tévedésről van szó, elég a téves részt elvetnünk, a többi azonban emiatt még hiteles lehet. Lásd bővebben: Poulain, SJ: The Graces of Interior Prayer. 320-348. oldal.)