Bölcsesség...
A mai nap imádsága:
URam! Józanságot adj nekem, hogy természetességgel élhessem az élet szeretet-normalitását! Ámen
Ne fedd meg a csúfolódót, mert meggyűlöl téged, de fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged! ...A bölcsesség kezdete az ÚRnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet.
Péld9,8 és 10
Magyarázatot mindig talál az ember, mindenre - politikai, gazdasági vagy éppen magánéleti visszásságokra -, az emberek mégsem szeretik hallgatni az efféle magyarázkodásokat. Mégis nagy divatja van a magyarázatoknak/kommunikációnak és sokan elhiszik, hogy van többféle igazság, s hogy az igazság mindig nézőpont kérdése... Nos, az igazság attól igazság, hogy mindig csak egy van belőle, az igazságértelmezésből pedig számos akad. Ha nem lenne egyetemes "egy igazság", akkor se Istennek sem pedig az emberi törvénynek nem lenne semmi értelme... Sajnos - a többség -, nem érti sem az Isten, sem pedig a megtartó (jó)törvény lényegét. Rájuk illik a közmondás: nem a kút mély, hanem a kötél rövid. Ők azok, akik a szabadság zászlaja alatt szabadosságot hirdetnek életükkel, s azt gondolják: "mindent lehet, ami nem tiltott".
Tényleg sok-sok mindent megtehetünk, csak hát nem minden használ! Építhetünk atombombát, belepiszkálhatunk a genetiká(nk)ba -, de mindezeknek következménye van/lesz... Ez nem büntetés, ez törvény: a teremtettség már csak ilyen, mindennek következménye van és semmi nincs benne ingyen, mindenért valahogyan, valakinek "fizetni" kell. A rendszerbe először bele kell tenni, hogy ki lehessen belőle venni. A leves magától nem fog felforrni soha, ami az egyik oldalon többlet, az a másik oldalon mindig hiány... A bölcs érti a dolgok természetét, ezért nem hadakozik ellenük, hanem elhordozza azokat, s ezért természetesen él. Aki pedig természetesen él, az harmóniában van önmagával, a világgal, s a JóIstennel. Aki azonban természet-ellenesen él, az konfliktusba kerül a felebarátjával, a világgal, önmagával, s legvégül az Istennel is...
Manapság, amikor a felületesség, a felszíni csillogás, a látszat a sikeres élet egyik meghatározó kellékévé vált - jó pénzért tanítják, hogyan lehet többnek látszódni, mint amik valójában vagyunk -, amikor a média "megmondó-embereinek" megkérdőjelezhetetlenül nagyobb a tekintélye, mint a józan paraszti észnek, akkor nehéz a bölcsességet "propagálni". A bölcsességre törekvők ugyanis jól tudják, hogy az adott közösség általános jóléte teremti meg az egyén biztonságát, s nem az egyéni érdek mindenáron való érvényesítése biztosítja az egyén nyugalmát... Ezért a bölcs szívesen hoz áldozatot a közösségért, hiszen tudja: akkor maga is kap. A köz terhét hordozni nem akaró "tudatlan" pedig csúfolódik, s mindközben csak (el)venni akar! Az eredmény jól látszik: közerkölcsök romlása, s a munka becsületének megkopása... Az a társadalom, ahol a mérnöknek, a tanárnak, az orvosnak nincs becsülete, ahol nem éri meg tanulni, mert az ügyeskedés mindig maga alá gyűri a a tisztességes hozzáállást, az az ország, ahol nem éri meg földművesnek lenni, ahol nyűg az "öreg" s teher a gyermek - az a társadalom beteg...
A betegnek gyógyulása azzal kezdődik, hogy gyógyulni akar, mert élni szép, mert élni csodálatos, mert dolgozni jó, mert látni a befektetett munka eredményét felemelő... Ha a lélek meggyógyul, akkor gyógyul a test is, s elhordozhatóvá, "kerekké" válik a világ. Ennek megvalósulásához azonban csak egyetlen "gyógyszer" létezik: Isten...
Értékeink...
A mai nap imádsága:
Istenem! Számtalan ajándékoddal halmozol el naponta, s ezt oly természetesnek veszem, hogy sokszor meg sem köszönöm. Bocsásd meg hálátlanságomat... tompítsd önzésemet! Segíts, hogy mindig a Tőled jövő Fényt keressem, s ne a hamis, múlandó csillogás kerítsen hatalmába! Add meg nekem, s enyéimnek azt, amire szükségünk van, hogy hálával dicsérhessünk Téged e megújult reggelen, s életünk minden napján! Ámen.
Áron ezt mondta nekik: Szedjétek ki az aranyfüggőket feleségeitek, fiaitok és leányaitok füléből, és hozzátok ide hozzám! És kiszedte az egész nép az aranyfüggőket a füléből, és odavitte Áronhoz. Ő átvette tőlük, vésővel mintát készített, és borjúszobrot öntött. Ekkor azt mondták: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről. Ezt látva Áron, oltárt épített elé, majd kihirdette Áron, hogy holnap az ÚR ünnepe lesz. Másnap tehát korán fölkeltek, égőáldozatokat áldoztak, és békeáldozatokat mutattak be. Azután leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek. Ekkor így szólt az ÚR Mózeshez: Indulj, menj le, mert elromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről.
2 Móz 32,2-8
Az aranyborjú(bika) vigyora sokszor hatalmába kerítette már az embert... Tény, hogy a hatalom, az erő birtoklásáért folytatott küzdelem adja az emberiség történelmének túlnyomó részét. Teljes kontrollal Irányítani a másikat, megmondani neki, hogy mi a jó és mi a rossz, az ember őseredeti bűnének lényegmagva. Újra és újra elfelejti az ember: Egyedül Isten az, Aki megmondhatja, mi a jó és a rossz, az ember csak hallgathat Isten tanácsára - bár ezt is kevesen teszik.
A zsidó nép biblikus történelmének tanulmányozásából igen sok érdekességre derülhet fény az ember természetét illetően - egyik ilyen szimbólumgazdag történet az aranyborjú történe. Ábrahámtól kezdődően a Gondviselő Isten az ember személyes életébe beleszóló irgalmáról olvashatunk, s arról hogy a megtapasztalt kegyelem ellenére sem képes az ember élni az Istentől kapott szabadságával. Az egyiptomi szolgaságból kiszabadító Isten helyére a mindenek fölött álló ész, a találékonyságnak álcázott ügyeskedés, a "megy ez nekem Isten nélkül is" hamis biztonság-tudata került. Életünket irányíthatjuk Isten nélkül, de nem kerülhetjük ki az Ő örök törvényeit. Amikor fájdalmasan ütközünk velük - ez mindig életünk krízise - rögtön kiderül, az ember lehetőségei nagyon is végesek, s az ember-adta/ígérte garancia a tollpihe súlyánál is kisebb. Ha bajba kerülünk, hiába a körülöttünk táncolók közössége, ez a fajta társulás nem ad segítséget. Az örömben fürdők ugyanis a maguk örömével vannak elfoglalva, s észre sem veszik azokat, akiket örömtelenség ért.
Alapvető igényünk van a fényre. Szó szerint, s átvitt értelemben is. A fény mindig felülről jön, s vannak akik közelebb kerülnek hozzá (Mózesek), de a földi arany csillogásának közvetített fénye is föntről kölcsönzött... Táncolni annak, ami földi, imádni azt, ami múlandó - a biblia szerint bűn, morálteológiai megközelítésből pedig: méltóságunkon aluli. Nem erre, magasabb dolgokra vagyunk teremtve! A földi, vakító reflektorok (birtoklás, karrier, gátlástalan szabadság) fényei hamar, gyorsan és hosszú időre képesek elvakítani, elhomályosítani látásunkat. Minél inkább magunk-teremtette dolgokkal, pl. technikai csodákkal - s talán az ókori ember számára egy számítógépvezérelt autó, amelyik önmaga képes beparkolni a szűk helyre, az is egy isten lenne - vesszük körbe magunkat, annál erősebb az illúzió: "olyanok lesztek, mint Isten".
Isten kőtáblába vésett gondviselő törvénye(rendje) már rögtön az eljén "eltörött", de Isten mindig ad megoldást a megújulásra. Ez az egyetlen reménysége a modern korunk emberének is, hogy ti. Isten soha nem hagy minket magunkra - mégha úgy is érezzük. "Meglovagolni a bikát", ahogyan a tőzsdei szakzsorgon mondja sokan szeretnék - nem csoda, a nyereség kísértése óriási! -, de nem árt azzal is számolni, hogy bika akár le is dobhat a hátáról...
A krisztusi ember nem tőzsdegörbéken tájékozódik, s a hamis fények sem kerítik hatalmába. A keresztény ember jól tudja, hogy életének rendjét, tartalmát, s erejét az Kereszt adja, amit Isten állított fel szeretete bizonyságául e világnak, hogy mindenki, aki feltekint rá, megláthassa az igazi Fényt, s benne az Életet.
Áron ezt mondta nekik: Szedjétek ki az aranyfüggőket feleségeitek, fiaitok és leányaitok füléből, és hozzátok ide hozzám! És kiszedte az egész nép az aranyfüggőket a füléből, és odavitte Áronhoz. Ő átvette tőlük, vésővel mintát készített, és borjúszobrot öntött. Ekkor azt mondták: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről. Ezt látva Áron, oltárt épített elé, majd kihirdette Áron, hogy holnap az ÚR ünnepe lesz. Másnap tehát korán fölkeltek, égőáldozatokat áldoztak, és békeáldozatokat mutattak be. Azután leült a nép enni és inni, majd mulatozni kezdtek. Ekkor így szólt az ÚR Mózeshez: Indulj, menj le, mert elromlott a néped, amelyet kihoztál Egyiptomból. Hamar letértek arról az útról, amelyet megparancsoltam nekik. Borjúszobrot készítettek maguknak, az előtt borulnak le, annak áldoznak, és ezt mondják: Ez a te istened, Izráel, aki kihozott Egyiptom földjéről.
2 Móz 32,2-8
Az aranyborjú(bika) vigyora sokszor hatalmába kerítette már az embert... Tény, hogy a hatalom, az erő birtoklásáért folytatott küzdelem adja az emberiség történelmének túlnyomó részét. Teljes kontrollal Irányítani a másikat, megmondani neki, hogy mi a jó és mi a rossz, az ember őseredeti bűnének lényegmagva. Újra és újra elfelejti az ember: Egyedül Isten az, Aki megmondhatja, mi a jó és a rossz, az ember csak hallgathat Isten tanácsára - bár ezt is kevesen teszik.
A zsidó nép biblikus történelmének tanulmányozásából igen sok érdekességre derülhet fény az ember természetét illetően - egyik ilyen szimbólumgazdag történet az aranyborjú történe. Ábrahámtól kezdődően a Gondviselő Isten az ember személyes életébe beleszóló irgalmáról olvashatunk, s arról hogy a megtapasztalt kegyelem ellenére sem képes az ember élni az Istentől kapott szabadságával. Az egyiptomi szolgaságból kiszabadító Isten helyére a mindenek fölött álló ész, a találékonyságnak álcázott ügyeskedés, a "megy ez nekem Isten nélkül is" hamis biztonság-tudata került. Életünket irányíthatjuk Isten nélkül, de nem kerülhetjük ki az Ő örök törvényeit. Amikor fájdalmasan ütközünk velük - ez mindig életünk krízise - rögtön kiderül, az ember lehetőségei nagyon is végesek, s az ember-adta/ígérte garancia a tollpihe súlyánál is kisebb. Ha bajba kerülünk, hiába a körülöttünk táncolók közössége, ez a fajta társulás nem ad segítséget. Az örömben fürdők ugyanis a maguk örömével vannak elfoglalva, s észre sem veszik azokat, akiket örömtelenség ért.
Alapvető igényünk van a fényre. Szó szerint, s átvitt értelemben is. A fény mindig felülről jön, s vannak akik közelebb kerülnek hozzá (Mózesek), de a földi arany csillogásának közvetített fénye is föntről kölcsönzött... Táncolni annak, ami földi, imádni azt, ami múlandó - a biblia szerint bűn, morálteológiai megközelítésből pedig: méltóságunkon aluli. Nem erre, magasabb dolgokra vagyunk teremtve! A földi, vakító reflektorok (birtoklás, karrier, gátlástalan szabadság) fényei hamar, gyorsan és hosszú időre képesek elvakítani, elhomályosítani látásunkat. Minél inkább magunk-teremtette dolgokkal, pl. technikai csodákkal - s talán az ókori ember számára egy számítógépvezérelt autó, amelyik önmaga képes beparkolni a szűk helyre, az is egy isten lenne - vesszük körbe magunkat, annál erősebb az illúzió: "olyanok lesztek, mint Isten".
Isten kőtáblába vésett gondviselő törvénye(rendje) már rögtön az eljén "eltörött", de Isten mindig ad megoldást a megújulásra. Ez az egyetlen reménysége a modern korunk emberének is, hogy ti. Isten soha nem hagy minket magunkra - mégha úgy is érezzük. "Meglovagolni a bikát", ahogyan a tőzsdei szakzsorgon mondja sokan szeretnék - nem csoda, a nyereség kísértése óriási! -, de nem árt azzal is számolni, hogy bika akár le is dobhat a hátáról...
A krisztusi ember nem tőzsdegörbéken tájékozódik, s a hamis fények sem kerítik hatalmába. A keresztény ember jól tudja, hogy életének rendjét, tartalmát, s erejét az Kereszt adja, amit Isten állított fel szeretete bizonyságául e világnak, hogy mindenki, aki feltekint rá, megláthassa az igazi Fényt, s benne az Életet.
Imádság ereje...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy átérezzem Erődet, s imádságaimban mások életére is kérni tudjam gondviselő jóságodat! Ámen
Jézus Krisztus mondja: higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok, és meg is adatik nektek. És amikor megálltok imádkozni, bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket. (Ha pedig ti nem bocsátotok meg, mennyei Atyátok sem bocsátja meg vétkeiteket.)"
Nagy ereje van az imádságnak, sokan mégis a gyengék vigaszának tartják... Az igazi gyengeség jele mégsem ez, hanem az a kétségbeesés, ami az erőszak alkalmazását tarja egyetlen megoldásnak. Isten előtt azok a szuperhatalmak, melyeknek atomtengeralattjáróikról indítható rakétáikkal országokat képesek megsemmisíteni - semmik. Porszemek, akik porból vétettek, s porrá lesznek. Magukat világuraknak képzelő semmicske férgecskék, akikből néhány évtized múlva semmi sem marad, hiszen már azok a férgek is elpusztultak, melyek egykoron jóllaktak a Nagy Diktátor földi maradványaival...
Aki hisz az imádság hegyeket mozgatni képes erejében, az magában az Istenben hisz. Az imádság ereje ugyanis Isten Végtelen erejében rejlik. Aki "behívja" életébe Teremtő URát, aki Őbenne akarja élni az életét, az megtapasztalhatja, hogy amit kér, az teljesül... Sokan megharagudnak Istenre, mert nem teljesülnek kívánságaik, melyek testből, indulatból táplálkoznak, jóllehet Isten nem automata, Aki gondolkodás nélkül kiadja azt, aminek ellenértékét beléimádkozták. A gyakorlati materialista ember - s az emberek túlnyomó része az, még ha vallásos köntössel el is takarja valódi énjét -, csak a horizontig lát, a Teremtő Isten azonban más távlatokban gondolkodik! Ő nem az "itt és most jól éljünk"-filozófiánkat akarja kiszolgálni, hanem fel akar készítni arra a nagy utazásra, amire egész életünkben várunk... Mert egyszer ki kell lépnünk ebből az anyagi testből, s át kell lépnünk ebből a világból "abba a világba", amit Isten országának hívunk!
Ha nem vesszük komolyan embertársunkat - akinek minden egyes atomját Isten ugyanabból a csillagporból teremtette, mint a mienket -, ha kizárjuk felebarátunkat a világunkból - jóllehet ő ugyanúgy az Isten-adta élet elrendelt részese, mint mi -, akkor semmit nem értettünk meg az Istenből... Hányszor emelt már kezet ember emberre Káin óta? Mennyi vér áztatta már szegény Földünket? Egyedül Isten a megmondhatója, Aki már rég kimondhatta volna: Elég! Véget csak azért nem vet ennek a világnak, mert igazságánál a szeretete és irgalma nagyobb. Ezért tart még a "kegyelmi idő" - kár, hogy ezt alig vagy egyáltalán nem fogjuk fel!
Amennyire komolyan vesszük Istent - amikor rólunk van szó -, ugyanolyan komolyan kellene vennünk embertestvérünket is! Ha ez csak egyetlen pillanatra, de sikerülne a Földön minden embernek, akkor bizony szavunkra megemelkednének még a hegyek is, s bizony a tengerbe vetnék magukat...
Ítéletvárás...
A mai nap imádsága:
URam! URam, add hogy ne ítéledetre várjak egész életemben, hanem a Veled való örömteli találkozásra készüljek, s engedd, hogy életem véges napjait a Neked való szolgálatra szánjam! Ámen
URam! URam, add hogy ne ítéledetre várjak egész életemben, hanem a Veled való örömteli találkozásra készüljek, s engedd, hogy életem véges napjait a Neked való szolgálatra szánjam! Ámen
A kereszténység elmúlt kétezer évében nem volt kérdés: a bűn következményeitől nincs menekvés! A huszadik század második felében is fókuszpontban áll az isteni számonkérés problematikája - csak most a másik oldalról: "Mi van akkor, ha Isten mindenkinek megbocsát? Elvégre Isten maga a Szeretet..." Érdemes megjegyezni, hogy a judaista gondolkodásban eléggé szerteágazóan értelmezik a halál utáni jutalmazást és büntetést, de a "klasszikus" keresztény kultúrában ismeretes pokol-elképzeléssel vagy hasonlóval nem találkozunk.
Mivel az ember "emberből van", ezért emberi módon gondolkodik az isteni dolgokról is: ennek jeles gyűjteménye a farizeusok-írta Talmud. Minden vallás mennyország-elképzelése mélységesen átitatott emberi vágyakkal, emberi szükségletekkel, mindenféle hiány-érzettel! Egyik vallás képviselője megmosolyoghatja a másik hívő embert vallásos elképzelései miatt, jóllehet emberi próbálkozás egyik is, másik is, az isteni remélt valóság jobb megértésére.
Mivel térbe és időbe vagyunk beleteremtve, ezért igen nehéz kilépnünk - gyakorlatilag szinte lehetetlen - a téridős elképzeléseinkből, melyek telve vannak a lét fájdalmaival: betegség és halál, veszteségek, igazságtalanság, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Ha maga az elkövetett bűn nem is fáj nekünk - mert nem tudatos vagy mulasztásból fakad, esetleg még örömünket is leljük benne -, a nagyon is megfogható, érezhető következmény, amit el kell hordoznunk itt a földi életben vétkeink miatt, az bizony fáj! A büntetés - s ez lehet egyszerűen a jó hiánya is -, szenvedéssel jár együtt, éppen ezért büntetés a büntetés! Békességben élhettem volna, de vétkes magatartásom miatti következmények mindennapos terhei miatt békétlen az életem... egy a sok közül, de a példák a "büntetések" sora igen hosszú. "Hja, kérem... Isten nem bottal ver!"
Sajnos a vallásos embernek is vannak félelmei, ezért képez magának tabukat, azaz tudatosan nem beszél róluk. A hit dinamikájához hozzátartozik a kételkedés is, ami az Isten jobb megértését szolgálja. Ezt nevezzük a "hit nemes harcának", mert nemtelen eszközökkel csak elbukni lehet ezt a küzdelmet! Akinek hite kicsit sem változik, az nem csak merev-hitű, de az élet egyéb területein is ugyanez a viszonyulása. A hitben statikus ember sajnálatraméltóan szenvedélymentes, s ezért minden jó neki úgy, ahogyan van, istenelképzeléseiben is megelégszik az évszázados, mára megkopott szó-panelekkel. Az ilyen ember az ún. szomorú/savanyú-keresztény, s élete nem éppen a legjobb "reklámfelülete" a JóIsten evangéliumának.
Az evangélium azt jelenti: Isten velünk van! Itt és most, bennünk és általunk. Nem majd valamikor megvigasztal, hanem ő a mai napunkban is a Vigasztaló! Aki hinni tudja, hogy mindenben, még a jó hiányában is munkálkodni tud az ÚRIsten, azt nem rettegéssel tölti el "ama végső nap", hanem a boldog, beteljesítő találkozás lehetőségét látja abban, amikor megszűnik az idő...
Testiség...
A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm Neked a testemet! Add, hogy vigyázni tudjak rá, s ne károsítsam önzésemmel! Köszönöm, hogy kegyelmeddel sokszor megóvtál a káros következményektől... Kérlek butaságaim miatt ne büntess, hanem ölelj át irgalmaddal naponta! Ámen
Mert akik test szerint élnek, a test dolgaival törődnek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaival. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség, minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.
Róm 8,5-8
A lélek kész, de a test erőtelen... Ki ne ismerné ezt a jézusi mondást vagy ehhez hasonló népi bölcsesség valamelyikét. Mindegyik ugyanazt deklarálja: testben vagyunk, s ez nem csak összetett dolog, de olykor fájdalommal is jár. Minél idősebbek vagyunk, annál világosabban látjuk, mennyire meghatározza testiségünk egész életünket! Amíg fiatalok vagyunk a testünk engedelmeskedik, szinte mindent "végrehajt", amit a lélek parancsol. Csak amikor közelítünk életünk deléhez - ez ugye a 35-40 év -, akkor derül ki, hogy nem hajlandó minden parancsnak engedelmeskedni vagy ha végre is hajtja, annak bizony következményei vannak...
Ha nem lennénk testben, akkor talán nem is fordulnánk életünk második felében a lélek dolgai, s végül Isten felé. Márpedig negyven fölött mindenki felteszi a kérdést: Mi az élet értelme, vajon meddig fogok élni, s a nagy egzisztenciális kérdések közepette egyszercsak megfogalmazódik a kérdések kérdése is: Van-e Isten, s kicsoda Ő?
Aki élete első felét - s milyen jó hogy nem tudjuk Isten hol húzza meg számunkra a határvonalat, ahonnan kezdve megindul a visszaszámlálás - Istennel együtt tölti, annak az élete másik fele sem okoz nagy "meglepetést". Aki azonban eszelősen Isten nélkül akar élni, mert élvezni akarja az életet, azt bizony komoly csalódások fogják érni élete másik felében... Kiderül ugyanis, hogy hosszútávon nem jó dolog emberekben reménykedni, s a lelki stabilitáshoz Isten szeretete nélkülözhetetlen... s aki ezt nem veszi komolyan az még beteggé is válhat - lásd pszichoszomatikus betegségek.
Testben vagyunk, s ennek szükségszerű velejárója, hogy szeretni akarunk, de azt is kívánjunk, hogy minket szeressenek; úgy általában "felebarátilag" is, meg személyesen "családilag" és természetszerűleg intimitásban is átélhessük a szeretetet: a nekünk rendelt Társsal.
Csak test szerint élni nem lehet, mert egy idő után a lélek "fellázad", s követeli mindazt, amit nem kapott meg... De nem lehet csak lélekben megélni az embervoltunkat, mert annak a következménye mindig a szélsőségesség, ami természetellenes, s éppen ezért nem Istentől való. Amikor Pál a testiségről szól, akkor nem a test ellen szól - ahogyan azt sokan és sokszor félreértelmezték, s félremagyarázzák ma is -, hanem az elvadult, a természetellenes (Isten-ellenes), az Ő teremtői akarata ellenében megélt testiségről. Ezért teszi fel a kérdést Pál: Hát nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma? ...Aki ezt tudja, annak az életében valóság lesz a test és a lélek méltósága, amire mindannyiunkat elhívott az Isten...
Mert akik test szerint élnek, a test dolgaival törődnek, akik pedig Lélek szerint, a Lélek dolgaival. A test törekvése halál, a Lélek törekvése pedig élet és békesség, minthogy a test törekvése ellenségeskedés Istennel, mert az Isten törvényének nem veti alá magát, és nem is tudja magát alávetni. Akik pedig test szerint élnek, nem lehetnek kedvesek Isten előtt.
Róm 8,5-8
A lélek kész, de a test erőtelen... Ki ne ismerné ezt a jézusi mondást vagy ehhez hasonló népi bölcsesség valamelyikét. Mindegyik ugyanazt deklarálja: testben vagyunk, s ez nem csak összetett dolog, de olykor fájdalommal is jár. Minél idősebbek vagyunk, annál világosabban látjuk, mennyire meghatározza testiségünk egész életünket! Amíg fiatalok vagyunk a testünk engedelmeskedik, szinte mindent "végrehajt", amit a lélek parancsol. Csak amikor közelítünk életünk deléhez - ez ugye a 35-40 év -, akkor derül ki, hogy nem hajlandó minden parancsnak engedelmeskedni vagy ha végre is hajtja, annak bizony következményei vannak...
Ha nem lennénk testben, akkor talán nem is fordulnánk életünk második felében a lélek dolgai, s végül Isten felé. Márpedig negyven fölött mindenki felteszi a kérdést: Mi az élet értelme, vajon meddig fogok élni, s a nagy egzisztenciális kérdések közepette egyszercsak megfogalmazódik a kérdések kérdése is: Van-e Isten, s kicsoda Ő?
Aki élete első felét - s milyen jó hogy nem tudjuk Isten hol húzza meg számunkra a határvonalat, ahonnan kezdve megindul a visszaszámlálás - Istennel együtt tölti, annak az élete másik fele sem okoz nagy "meglepetést". Aki azonban eszelősen Isten nélkül akar élni, mert élvezni akarja az életet, azt bizony komoly csalódások fogják érni élete másik felében... Kiderül ugyanis, hogy hosszútávon nem jó dolog emberekben reménykedni, s a lelki stabilitáshoz Isten szeretete nélkülözhetetlen... s aki ezt nem veszi komolyan az még beteggé is válhat - lásd pszichoszomatikus betegségek.
Testben vagyunk, s ennek szükségszerű velejárója, hogy szeretni akarunk, de azt is kívánjunk, hogy minket szeressenek; úgy általában "felebarátilag" is, meg személyesen "családilag" és természetszerűleg intimitásban is átélhessük a szeretetet: a nekünk rendelt Társsal.
Csak test szerint élni nem lehet, mert egy idő után a lélek "fellázad", s követeli mindazt, amit nem kapott meg... De nem lehet csak lélekben megélni az embervoltunkat, mert annak a következménye mindig a szélsőségesség, ami természetellenes, s éppen ezért nem Istentől való. Amikor Pál a testiségről szól, akkor nem a test ellen szól - ahogyan azt sokan és sokszor félreértelmezték, s félremagyarázzák ma is -, hanem az elvadult, a természetellenes (Isten-ellenes), az Ő teremtői akarata ellenében megélt testiségről. Ezért teszi fel a kérdést Pál: Hát nem tudjátok, hogy testetek a Szentlélek temploma? ...Aki ezt tudja, annak az életében valóság lesz a test és a lélek méltósága, amire mindannyiunkat elhívott az Isten...
Töredelmes szívért...
A mai nap imádsága:
Uram! Istenem! Szívemből söpörj ki minden kacatot, önző gondolatot, s bűneim fájdalmát, hogy otthonra lelhess benne, s nekem pedig békességem legyen! Ámen
Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
Mt 5,4
Vannak élethelyzetek, amikor segítene a sírás - mégsem tudunk sírni... Torkunkban láthatatlan gombóccal küszködünk, de lelkünk szenvedése testünket is átjárja, nyilvánvaló mindenki számára a boldogtalanságunk. Ilyen helyzeteinkben semmi se segít, mert szomorúságunk oka általában az, hogy nem tudunk változtatni mindazon, ami megtörtént... A bűn perfekciójának lényege, hogy nem látszik bűnnek (vagy nem akkorának), s az, hogy abban a pillanatban ahogyan elkövettük, múlttá válik, megváltoztathatatlanná. Vannak élethelyzetek, amikor a jóvátétel vagy annak szándéka nem sokat segít, a legjobb az lenne, ha visszagombolyítanánk az idő fonalát, de a múltban soha nincs "ha..."
Akár örömtől, akár bánattól, a sírás életünk legőszintébb cselekedete. A sírást lehet megjátszani, lehet "hisztizni" is, de akkor sírni, amikor senki nem látja nem sok értelme van, s lám ezek legkeserűbb pillanataink. Akár azért, mert nincs aki megvigasztaljon, akár azért, mert nincs, akivel megoszthatnánk örömünket, a legőszintébb cselekedetünkben társra van szükségünk. Ha nincs simogató kéz, akkor nincs vigasztalás, ha nincs ránkfigyelő, hallgató fül, akkor magányosak vagyunk, s a magány nagyon fájdalmas... Ilyenek vagyunk, ilyennek teremtett minket az Isten, kell a másik, aki részesedik az életünkből, aki velünk van. Nem baj, ha nincs megoldás, csak válasz legyen, de azt mondja ki velem együtt a társ, a mellém rendelt másik ember.
Akik Istent keresik, s Benne hiszik/tudják létezésük minden percét, azok az élet legnagyobb lehetőségével élnek. Abból részesednek, ami mindannyiunknak kell, a közösség. Legyen gyermek, aki csak játszani akar, közösségben tud igazán elfelejtkezni valóságról, s részese lenni a játék világának; legyen az fiatal, aki meg akarja osztani őszinte gondolatait világról, önmagáról, a közösséget keresi, mégha nem is "neki való társaság" az; legyen az felnőtt, aki küzdelmeit és örömömeit kívánja megosztani, közösség kell hozzá...
Boldog az, akinek van hol "kisírnia" bánatát vagy örömét. Vannak/lesznek életszakaszaink, amikor már nincs, nem lehet senki, aki részesedne életünkből, mert vannak nagyon fontos dolgok, amiket mindenkinek egyedül kell megélni, akár tetszik, akár nem, ez életünk törvénye... Boldogok azok, akik őszintén sírnak, mert ők Istenre hagyatkoznak, Akiben nemcsak a megoldást találják meg, de rácsodálkozhatnak a végsőt, az egész lét legnagyobb titkárat: az Örrökkévaló, Mindenható Egy Istenre...
Boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
Mt 5,4
Vannak élethelyzetek, amikor segítene a sírás - mégsem tudunk sírni... Torkunkban láthatatlan gombóccal küszködünk, de lelkünk szenvedése testünket is átjárja, nyilvánvaló mindenki számára a boldogtalanságunk. Ilyen helyzeteinkben semmi se segít, mert szomorúságunk oka általában az, hogy nem tudunk változtatni mindazon, ami megtörtént... A bűn perfekciójának lényege, hogy nem látszik bűnnek (vagy nem akkorának), s az, hogy abban a pillanatban ahogyan elkövettük, múlttá válik, megváltoztathatatlanná. Vannak élethelyzetek, amikor a jóvátétel vagy annak szándéka nem sokat segít, a legjobb az lenne, ha visszagombolyítanánk az idő fonalát, de a múltban soha nincs "ha..."
Akár örömtől, akár bánattól, a sírás életünk legőszintébb cselekedete. A sírást lehet megjátszani, lehet "hisztizni" is, de akkor sírni, amikor senki nem látja nem sok értelme van, s lám ezek legkeserűbb pillanataink. Akár azért, mert nincs aki megvigasztaljon, akár azért, mert nincs, akivel megoszthatnánk örömünket, a legőszintébb cselekedetünkben társra van szükségünk. Ha nincs simogató kéz, akkor nincs vigasztalás, ha nincs ránkfigyelő, hallgató fül, akkor magányosak vagyunk, s a magány nagyon fájdalmas... Ilyenek vagyunk, ilyennek teremtett minket az Isten, kell a másik, aki részesedik az életünkből, aki velünk van. Nem baj, ha nincs megoldás, csak válasz legyen, de azt mondja ki velem együtt a társ, a mellém rendelt másik ember.
Akik Istent keresik, s Benne hiszik/tudják létezésük minden percét, azok az élet legnagyobb lehetőségével élnek. Abból részesednek, ami mindannyiunknak kell, a közösség. Legyen gyermek, aki csak játszani akar, közösségben tud igazán elfelejtkezni valóságról, s részese lenni a játék világának; legyen az fiatal, aki meg akarja osztani őszinte gondolatait világról, önmagáról, a közösséget keresi, mégha nem is "neki való társaság" az; legyen az felnőtt, aki küzdelmeit és örömömeit kívánja megosztani, közösség kell hozzá...
Boldog az, akinek van hol "kisírnia" bánatát vagy örömét. Vannak/lesznek életszakaszaink, amikor már nincs, nem lehet senki, aki részesedne életünkből, mert vannak nagyon fontos dolgok, amiket mindenkinek egyedül kell megélni, akár tetszik, akár nem, ez életünk törvénye... Boldogok azok, akik őszintén sírnak, mert ők Istenre hagyatkoznak, Akiben nemcsak a megoldást találják meg, de rácsodálkozhatnak a végsőt, az egész lét legnagyobb titkárat: az Örrökkévaló, Mindenható Egy Istenre...
