Jézus az Emberiséghez

Ne feledjétek, a sátán, a test vágyai által ellenőrzi az embert, mint az élelmiszer, ruházat, szex, ingatlanok, autó, szabadság, luxusélet, zene, alkohol s híres személyek istenítése által.

Balgaság.../Elhívás.../Közösség.../Szerelem../Türelem.../Világok...

2019. június 10. 03:58 - Andre Lowoa

Balgaság...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne tévesszem össze a lényegest a lényegtelennel, s mindig különbséget tudjak tenni cél és eszköz között! Ámen

Majd így szólt: Ezt teszem: lebontom a csűreimet, nagyobbakat építek, oda takarítom be minden gabonámat és javamat, és ezt mondom a lelkemnek: Én lelkem, sok javad van sok évre félretéve, pihenj, egyél, igyál, vigadozzál! Isten azonban azt mondta neki: Bolond, még ez éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit felhalmoztál?”
Lk 12,18-20
Egy bankárnak kitűnően sikerültek az üzletei. Tőkéje hihetetlen gyorsaságú felhalmozódásának könszönhetően el is határozta, hogy boldog-boldogtalannak felkínálja a pénzét, – jó kamat fejében. Kamatjai majd újra fiadzanak és további busás hasznot hoznak. Időközben vigyázott arra, hogy töménytelen menedzserdíjat fizessen ki saját magának, pénzre váltotta be összes bónuszait, sőt időnként még különböző „végkielégítésekkel“ is gyarapította egyre duzzadó vagyonát.. Szorgalmasan spekulált telkekkel, házakkal, trösztökbe szállt be, labdarugó egyesületeket vásárolt meg, vállalkozások függtek a kegyeitől, hiszen legtöbbje – már csak sok pénzére való tekintettel is! – kénytelen volt őt beválasztani felügyelő tanácsába. Viszonzásul ő is beszervezte a hivatalos szervek legbefolyásosabb embereit, nehogy esetleges vizsgálatoknál túl pontosan nézzenek utána az ügyleteinek. Impériuma nőttön-nőtt, s felépített határait ismételten kénytelen volt lebontani, hogy még jobban tágíthassa őket a következő ügyletekkel. Személyesen, maga dúskált a javakban, s hol a núbiai sivatagba repült saját gépén szabadságra, hol meg az űrbe repítette magát kibérelt rakétával.
Egyszer azonban – derült égből a villámcsapás! – rájött arra, hogy határt nem ismerő kapzsiságában mégis elkalkulálta magát. Nem volt kihez fordulnia – ehez különben sem szokott hozzá! –, mert egykori „barátai“ hirtelen hallani sem akartak róla. Támadón kapkodva fenyegette hát meg az államot, hogy ha nem segít neki, alkalmazottakat tesz ki az utcára, kivonja tőkéjét a piacról, a tőzsdét teszi tönkre és országos munkanélküliséget idéz elő. Az egykor tőle is függő és megfélemlített államapparátus egyszerre ugrott: elbocsátással fenyegetett meg néhány „bűnbaknak“ kikiáltottat, de – erre vonatkozó törvény híján! – azokat tulajdonképpen nem is vonhatta büntetőjogi felelősségre! Ott voltak viszont a kisemberek, akik évtizedeken át bizalommal bízták rá megtakarított pénzüket és tették vele gazdaggá a bankárt, s akikről ő már régesrég elfeledkezett. Ezeknek az adóiból – megkérdezésük nélkül! – gondolta menteni azt most az állam, aki éppen tönkretenni készült őket! Természetesen a gazdag megúszta a válságot ép bőrrel. Sem Istent, sem embert nem ismert, de magára is maradt. S kérdés, hogy egyáltalán képes lenne-e annak meghallására, hogy „Bolond, még ma éjjel elkérik a lelkedet!?“ Hát nem minden gazdag menedzser álma, hogy jóléte és gazdagsága teljében múljék ki ebből a világból? Hadd örököljenek fiai, unokái, s azok unokái is, időtlen időkig. Elégedetten....
Szorgalmas, törekvő, gondosan megőrző gazdagunk számításaiba azonban hiba csúszott be, s ez bizony szarvashiba! A példázatban ugyan nyoma sincs annak, hogy családja, gyermekei, házastársa, házanépe lenne. Én bontom le magtáraimat, én építek újakat, én takarítom oda be az én termésemet, én mondom magamnak: sok javad van, pihenj, egyél, igyál, szórakozz! Mondjam azt, hogy egocentrikus, önző emberrel van itt dolgunk? Ha modernkedni akarnék, legszívesebben úgy fogalmaznék, hogy a vagyonnak, a gyűjtésnek csak akkor van értelme, ha annak szociális vonzását nem felejtjük el. Ami Széchenyit, Robert Boscht vagy Alfred Nobelt összeköti, az ennek komolyan vétele: nagy vagyonából alapította az első a Magyar Tudományos Akadémiát. A második kórházakat épített és egyéb népjóléti intézményekre költött és költ ma is, s a harmadiknak – egyébként veszélyes – találmánya hozamával, 31 millió svéd korona kamataival ajándékozza meg 1901 óta azokat, akik az emberi tudást a köz javára bocsátják, vagy a népek közötti megértést mozdítják elő.
Micsoda nyomorult figurává lesz ilyen illusztris társaságban példázatunk felfújt gazdagja! Se fia, se borja, se Istene, se embertársa nem látja hasznát millióinak. A régi gazdagok legtöbbje még tudta, hogy a vagyon kötelez. Sőt az akkori idők emberei hittek is annak az ótestámentumi kijelentésnek, hogy nem az a gazdag, akinek van, hanem az, aki kész a meglevője szétosztására is!
Gazdagunk végül is hol követett el hibát? Hadd mondjam így: a produkció kapitalizációba ment át nála, s a busás profit logikája arra csábította, hogy kizárólag a maga élvezkedésére gondoljon. Hogy is szólt az antik világ elhíresült vicce? Hol kell a zsugori kapzsiság legfelső csúcsáról beszélnünk? – kérdezi a vicc. S a felelet: az a zsugori kapzsiság csúcsa, amikor valaki végrendeletet készít és egyedüli örökösének – saját magát teszi meg. Az ilyen ember nem csupán hedonista, azaz, akinek a saját fényűzése az egyetlen gondja, hanem, a modern lélektan nyelvén: nárcista is, azaz, aki tulajdonképpen nem is a vagyonába, hanem kizárólag saját magába szerelmesedett bele. Nincs érzéke többé az emberiességhez, légüres térben fuldoklik, hiszen se Istene, se embere. Kínjában önmagával folytat monológot, de ott is önmaga a legfontosabb!
A gazdasági élet mechanizmusának semmi köze a valláshoz, se az Istenhez! – halljuk ezt únos-untalan közgazdászaink szájából, fáradhatatlanul, ma is. Állítólag 5-6 éve tudták bennfentesek, hogy a ma kitört összeomlás elkerülhetetlen. Sőt az amerikai titkosszolgálat már egy évtizeddel ezelőtt figyelmeztette volna – eredménytelenül – a kormányát. Ami tehát nem jelent kevesebbet, mint hogy legalább 5-6 éve csüngtek beavatottak az istentelen mammonimádat emlőjén. És közben kínosan vigyáztak arra, nehogy a gazdasági öntörvényűség állítólagos függetlensége Istentől, és embermegvető galádsága kiderüljön. És húzták szorgalmasan egyre emelkedő „dotációikat“...
Gazdagunk is kínosan ügyelt arra, nehogy Isten és a vagyon kapcsolata valahogy napvilágra kerüljön. S az elbeszélő Jézus drasztikusan emlékezteti őt vétkes mulasztására. Ha ő nem szólította meg hálájával az Istent, akkor most mégis kénytelen lesz beszélni vele. Illetve meghallani határozott döntését: „Bolond, még az éjjel elkérik a lelkedet, s kié lesz akkor mindaz, amit fölhalmoztál?“ S ez a biblai szóhasználat szerint azt jelenti, hogy én, az Isten kérem el a lelkedet. Én, akivel te nem akartál szóba állni! Elvétetted az életedet. Mert, ha csak egyszer is komolyan vetted volna, akkor Fiam szavát is megszívlelted volna: „Egy valami hiányzik még belőled: menj, add el, amid van és oszd szét a szegények között.“ (Mk 10,21) – Ennek engedelmeskedett Wald Péter előreformátor, a lyoni piacon szétszórva minden kincsét. És Assziszi Szent Ferenc, amikor lemondott jogos, apai örökségéről. És minden mai, jó szívvel segítő, akit megindít mások nyomora és elesettsége.
A magam részéről nem gondolom, hogy Jézus itt a hirtelen bekövetkező halállal, mint valami mumussal akarna riogatni bennünket. S ezt a példázat bevezetésével szeretném igazolni: Ott két testvér ment Jézushoz, hogy tegyen köztük igazat vagyonuk dolgában. Erélyesen visszautasította a kérelmet, s ezt így indokolta meg: „Vigyázzatok, őrizkedjetek minden kapzsiságtól, mert, ha bőségben él is valaki, életét akkor sem a vagyona tartja meg.“ S ennek illusztrálására mondta el a bolond gazdag példázatát.
Ma reggeli lelki útravalónk Gémes István
http://hu.wikipedia.org/wiki/G%C3%A9mes_Istv%C3%A1n_(lelk%C3%A9sz)
lelkésztestvérem prédikáció-részletei.
A teljes prédikáció itt olvasható:

http://church.lutheran.hu/utitars/predikacio/GI-11-Jpeld.htm


Elhívás...

A mai nap imádsága:

Uram! Szereteted tüzét gyújtsd meg bennem, hogy úgy tudjak élni, s szolgálni teremtett világodban, ahogyan Te engem arra kezdetektől fogva rendeltél, s ahogyan szívem mélyén magam is mindig kívántam! Ámen


Jézus harmadszor is szólt hozzá: "Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem?" Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: "Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged." Jézus ezt mondta neki: "Legeltesd az én juhaimat! Bizony, bizony, mondom néked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod."
Jn 21,17-18

Primus inter pares... azaz: első az egyenlők között. A római püspöknek tulajdonított mondás a jól működő egyházi hierarchia alapjait tette le. Jóllehet komoly kérdések vetődnek fel azzal kapcsolatban, vajon Péter egyáltalán járt-e Rómában, de fogadjuk el azok jószándékú akarását, akik egy erősen megkérdőjelezhető "katakomba-grafitti" nyomán mégis Péter apostol sírjának vélik azt, ami fölé a középkorban a pápaság nagyságát hirdető, valóban lenyűgöző Szent Péter Bazilkát emelték.

Tény, hogy Pétert, az egyszerű halászembert a Mesterrel való találkozás teljesen átalakítja. Megváltozik a hite, a világlátása, az emberekhez való kapcsolata, sőt még "szakmát is vált" - halászemberből, juhász lesz... A szójátékon túl: mindezen változások azt jelzik, valami olyan elemi erejű történésben van része Simon-Péternek, amit csak egyféleképpen tudunk magyarázni: Péter átéli az Isten vonzását.

Vannak emberek, akik - ha érdekük úgy kívánja - mindennek és mindenkinek 'nekimennek', még az Istennek is. Sérelemből, vélt igazságtalanságból vagy egyszerűen csak szeretethiányból fakadóan... teljesen mindegy. Van azonban egy olyan erő, ami ellen egyetlen emberszív sem tud védekezni: ez pedig a szeretet. Ha titkolni is akarná bárki - hamis büszkeség, hatalmi pozíciók, titulusok, bársonyszékek mögé bújva -, végül is hasztalan a próbálkozás, idővel kiderül, csak egy valami hajtotta/űzte egész életében: a szeretet utáni kimondhatatlan sóvárgása. A lélek tudósai (jó pszichológusok, valóban lelki-pásztorok) tudják igazán gyöngysorba szedni egy-egy életút ok-okozati összefüggéseit, melyből aztán kiderül a legfőbb motíváció: a szeretet vagy éppen annak hiánya.

A Mester ezért kérdez rá háromszor is Péterre: "Szeretsz-e engem?" -, mert szívébe, lelkébe, elméjébe akarja vésni: küldetésének egyetlen biztosítéka az a Szeretet, amely elhívta, irányítja, s meg fogja őt tartani egészen az utolsó lehelletéig. Az eredmémy - amit Isten látni akar mindannyiunk életében -, nem a mobilis társadalomban való részvételünk intenzitásától függ, de nem is a szervezeti hatékonyságunkon, csakis egy valamin: Jelei voltunk-e Istennek vagy sem? Ha tudtunk szeretni, akkor betöltöttük hivatásunkat, amire küldettünk, azaz tükröztük Istent életünk minden dolgában...

 



Közösség...


A mai nap imádsága:

Uram! Közösségre vágyom! Te látod gátlásaimat, s életem minden gondját-baját... Kérlek légy velem, segíts meg döntéseimben, hogy felfedezhessem a közösségben megnyilvánuló gondviselő szeretetedet! Ámen.



Ezek tiltják a házasságot és bizonyos ételek élvezetét, amelyeket az Isten azért teremtett, hogy hálaadással éljenek velük a hívők és az igazság ismerői. Mert az Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele, mert megszentelődik az Isten igéje és a könyörgés által.
1 Tim 4,3-5

Enni jó... De miért is? Alapösztöneink egyike testazonos morfiátjainkkal jutalmaz meg minket - hiszen sejtjeink működéséhez táplálékra van szükségünk. Az evés "gyönyörűsége" igazából akkor bontakozik ki, ha nem egyedül eszünk. Az együttes étkezés ugyanis közösséget teremt, intim(ebb) közösséget.

A huszadik század tömegeket nevelt át a gyorsétkezésre, ennek egészségügyi, szociális következményei az utóbbi időkben váltak igazán nyilvánvalóvá. A "fastfood-generáció"-ra nem igazán jellemző a fehérabroszos táplálkozási kultúra, ahogyan a romantikus szerelem sem. Ahogyan étkezik valaki, olyan a szexuális kultúrája is... Egy hosszabb közös vacsora alatt többet tudhat meg az ifjú a kedveséről és viszont, mintha órákat beszélnek az irodalomról. Amikor eszünk - mindig magunkat "adjuk", mert nehezen tudunk mások lenni. Ezért fontos, hogy gyermekkortól kezdődően milyen élmények érnek minket az étkezéssel kapcsolatban. Közösségben eszünk vagy sem, imádkozunk-e előtte vagy sem...

Vallásos elképzelések meglehetősen színes kavalkádjával találkozhatunk az evéssel kapcsolatban. Az orthodox zsidó csak a kóser ételt eszi meg, a hithű muzulmán csak a halélt, van aki hitbéli megfontolásból vegetáriánus, megint mások dogmatikus vagy tradicionális okokból egy időre lemondanak a húsevésről. Kinek van igaza? A választ nem a "Mit?" hanem a "Hogyan?" környékén kell keresnünk... Pál megadja a választ: hálaadással. Mindegy mit eszel, ha hálaadással eszed, élsz általa. Ha pedig már áldást kérsz rá, akkor nézd meg, hogy valóban kérhetsz-e áldást rá... azaz: úgy készült-e el, az van-e benne, amit ha megeszel, akkor élsz, s épülsz általa?

Nemcsak az ételnél fontos a tisztaság, a szexualitásban is. Akinek tiszta a lelke, a gondolatai, annak a nemi élete is az. Aki gondolataiban nem "ember", azaz istenképű, az szexuális magatartásában állattá válhat. (Állatoktól kérjünk most elnézést...) Perverzitások mindig is voltak a társadalomban, de amikor az abberációt normalitásnak kívánták beállítani, akkor az mindig a közelgő véget, a társadalmi összeomlást jelezte. A szexualtást, mint Isten adományát nem lehet bűntetlenül elnyomni, kihasználni. Isten megadta a védelmet az életnek, a továbbörökítés méltóságát nem lehet megcsúfolni. (Lásd: epigenetika!) Isten rendelése, hogy férfi és nő szeretet/szerelem-közösségben éljen, s ezáltal biztosítsa a család egységét, a gyermekek egészséges testi-lelki fejlődését. Azért mert valami nagyon bonyolult, nem jogosítja fel az embert arra, hogy ne foglalkozzon vele.

Az élet csodája, hogy a nagyon bonyolult kérdésekre, nagyon egyszerű megoldások léteznek. Olykor annyira kézenfekvő, hogy el sem akarjuk hinni: Ott van az orrunk előtt vagy még közelebb - bent lapul a szívünkben...



Szerelem..

Imádkozzunk!

Istenem! Köszönöm, hogy szerethetek, hogy szeretnek, s hogy Te is szeretsz mindannyiónkat! Ámen



Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a hegyeken, szökdelve a halmokon. Mert olyan szerelmesem, mint a gazella, mint a fiatal szarvas... Ágyamon éjjelente kerestem őt, akit lelkemből szeretek, kerestem, de nem találtam.
Énekek Éneke 2,8-9; 3,1

Énekek Éneke (Sír Hasirim... felsőfok, szokásos héber kifejezés, tehát: a Legszebb Ének). Bár sok keresztény magyarázat próbálja úgy magyarázni, hogy ez költemény/dalgyűjtemény(?) is az ember és Isten kapcsolatáról szól - nem ok nélkül vélekednek így, hiszen úgy az Ószövetség, mint az Újszövetség előszeretettel hasonlítja a férfi és nő titokzatos kapcsolatát az Isten és ember kapcsolatához -, a könyv mondanivalója csak a szó szerinti értelem lehet. Nem kell és nem is lehet más értelmet keresni benne, hiszen ez kanonizált könyv kifejezetten sehol se utal túl önmagán, nem akar több lenni, mint ami: világi, szerelmi dalok gyűjteménye egy szakrális könyvben... A könyv egyetlen tartalma a férfi és nő közötti szerelem. Erről szólnak az egyes dalok, erről énekel az egész könyv: az egymás szépségében való gyönyörködés, az egymás után való vágyódás, a beteljesülésig jutó kapcsolat, s a közben adódó apró események alkotják az egyedüli tartalmat.
Mondhatnók, hogy a szerelem egy teljesen "világi" dolog - úgy is kezelik mostanság -, valójában a szerelem az Isten jelenvalóságának egyik legnagyobb "bizonyítéka". Ahogyan a szerelem valóságosan jelen van az emberi életben - elválaszthatatlan attól, megléte a Teremtő Isten akarata -, ugyanúgy a szerelem megéneklése éppen olyan természetes, és ennek a Bibliában éppen úgy helye van, mint az élet, az egészség, a békesség magasztalásának. Jóllehet ez a könyv, a "szerelem himnusza" mégsem evangélium, törvény sem, de mégis beletartozik az isteni kijelentés történetébe, hiszen a teljes Írás különböző módon és különféle vonatkozásban sok helyen beszél a szeretetről, a vőlegényről-menyasszonyról, a házasságról, s ezeknek a sorába tartozik az Énekek Éneke mondanivalója is a maga egészében. Csak éppen ez az egyetlen könyv a Szentírásban, amelynek egyetlen tárgya a szerelem. Erről a "csodáról" szólnak ezek az archaikus mondatok, melyek a mi modern, európai fülünkben gyakran szokatlanul csengenek, de egy egészen más kor, természetközeliségben élő ember számára ez teljesen hiteles, csillogó költői nyelv.
No, de mit indukál mindez bennünk(?), így a harmadik évezred elején, amikor nem az "ásó, kapa, nagyharang"-élethossziglani párkapcsolati modell a meghatározó, s már rég nem a házasság a 'szentség' - hanem az érdek:"Addig vagyok melletted, amíg azt nyújtod, amire szükségem van..." - ha nincs 'teljesítmény', akkor, az alapos ok az elválásra... s így silányul szerződéssé a szövetség.
Ahogyan az Énekek Éneke is a maga emelkedett stílusával is csak körbecsacsogni képes a szerelmet, ugyanúgy egy kiváló prédikáció is legfeljebb csak körbedadoghatja az isteni Valóságot. Mindkettő nehézsége és csodálatossága ugyanarról a tőről fakad: titok az egyik is, meg a másik is! Amit pedig a titokról elmondható, az mindig csak annyi, amennyit befogadhatunk belőle - lásd Jézus URunk Isten országáról szóló hasonlatait(!) -, jelesül: azt mond(hat)juk el, hogy "olyan, mint..."
S milyen a szerelem? Hát... olyan, mint az... amikor az egyiknek pillangók röpködnek a lelkében, a másikat pedig könnyűvé varázsolja, s szinte már a legkisebb szellő is az égbe röpítené... Mindez az Istentől jövő élet legnagyobb ajándéka, mert azokra dolgokra hívja fel figyelmünket, melyek a legfontosabbak.

 





Türelem...


A mai nap imádsága:

URam! Taníts türelemre és jóságra, hogy Benned élve, kegyelmed által, rajtam is meg-megcsillanhasson evangéliumod jó hírének utatmutató fénye! Ámen
    
Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig.
Mert nincs mellettem hozzá hasonló lelkületű, aki olyan őszintén törődne ügyeitekkel; mert mindenki a maga dolgával törődik, nem pedig a Krisztus Jézuséval.
Ha nem lenne idő, sok probléma megoldódna, no meg sok szép dolog el is tűnne belőle... Idő nélkül bizonnyal nem bosszantana minket a várakozás, de az is igaz, hogy szegényebbek lennénk a növekedés isteni csodájának megtapasztalásával is. Mivel az idő nemcsak hogy van, de egyik leglényegesebb tényező földi létünkben, ezért nem árt olykor-olykor az ilyetén jellegű apostoli "jótanácsokkal" is foglalkoznunk.
Tény, hogy a türelem életünk egyik, ha nem a legnagyobb próbája. Várni önmagunk kiteljesedését, munkánk eredményének megjelenését, betegség elmúlását vagy mások számunkra nagyon fontos döntését - meglehetősen embertpróbáló időszak. Valljuk be, nem is tudjuk az esetek jelentős részében jelesre letenni ezeket a "türelem-vizsgákat". Jakab apostol azt kéri, mindenki legyen türelemmel az Úr eljöveteléig - ez nyilvánvaló kellene hogy legyen mindenki számára -, mert onnantól kezdve változnak meg a dolgok. Eladdig nem lesz békesség a Földön, nemzet nemzetre ront, mert kell a másiknak a kenyere, bora, víze vagy éppen olaja... eladdig nem szűnik meg a gyülölködés, a kivagyiság, a mindenféle gonoszkodások, melyek az önzésből fakadnak. Kivárni, megvárni, kibírni ezt az időszakot egyedül nem is lehet, csakis az ÚRral szövetségben.
Aki Vele együtt él, az nemcsak a másik emberrel tud együttmunkálkodni, de él is: minőségi élete van, mert áldásban részesül! Manapság "mindenki a maga dolgával törődik" - nem pedig a Krisztus Jézuséval, aki ugye igazakért és nemigazakért egyaránt eljött ebbe a világba... A fogyasztói társadalom utolsó évtizedeiben sikerrel "kinevelték" az embereket a közösségi gondolkodás szépségéből! Különösebb gond nélkül utaznak az emberek hosszú kilométereket, hogy telivásárolják bevásárló-kocsijukat, de pár száz métert már nem képesek megtenni a templomig. De miért is? Talán a helyi pap nem az Életet, hanem kultuszt vagy dogmatikát prédikál, esetleg a hívek élete sem a legjobb reklámhordozó felülete a JóIstennek... (Mindezek persze nem adhatnak felmentést, miért ne keresse az ember kooperációt - Krisztus Egyházán belül is.)
Mindenki a maga dolgával törődik... "Földet vettem, kénytelen vagyok kimenni, hogy megnézzem. Kérlek, ments ki engem! A másik azt mondta: Öt iga ökröt vettem, megyek és kipróbálom. Kérlek, ments ki engem! Megint egy másik azt mondta: Most nősültem, azért nem mehetek." Ok mindig akad, hogy ne törődjünk az Isten dolgaival... Jó érvet mindig találunk, hogy igazunkat bizonyítsuk aktuális türelmetlenségünkben. Ha azonban Istennel nem számolunk, valójában magunkkal nem törődünk, s azt szalajsztjuk el, ami az Élet maga: a Teremtőnkkel való Nagy Találkozást...

 

Világok...


A mai nap imádsága:

Uram! Nyílj meg nekem is, hogy találkozhassam Veled! Ámen

   

Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, talál; és aki zörget, annak megnyittatik.
Lk 11,10

Az ajtó nem egyszerűen nyílászáró szerkezet - szakrális tárgy is egyben; világokat választ el: A hétköznapit az ünnepestől, a mozgó-szaladósat a nyugalmastól. Aki a "köpedékes-rágógumis-kutyaszaros" nagyvárosi utcákat járja, s belépve lakása ajtaján nem veszi le utcai cipőjét, sőt ágyán is bakancsában heverészik - annak otthona nincs, csak vacka és számára az ajtó nem jelent mást, csak egy primitív térhatároló elemet. Aki azonban tudja, hogy egy ajtó világokat választ el, annak az a néhány tíz négyzetméter - jobb eseteben -, az intimitás, a töltekezés, az erőgyűjtés helye. Akinek nincs otthona, az a világban sem találja meg a helyét - ezért is olyan sok a boldogtalan ember manapság. Találó a német IKEA-reklám-szlogen: "Wohnst du noch oder lebst du schon?" - azaz: "Még laksz vagy már élsz?" ...Persze az élet minőségét elsősorban nem a bútor, az épített környezet, hanem a szabadság, az emberi méltóság megélésének lehetősége adja.

Nekünk hívő embereknek a templomajtó nem egy átlagosnál nagyobb nyílászáró, hanem felkészítő pillanatos hely, ahol átfordul létünk, s egyszerre nagyobb hangsúlyt kap a lélek, mint a test. Aki (hittel) átlépi ezt az ajtót, az kilép a világból, s belép egy másik világba, amely a Teremtő és teremtmény találkozásának titokzatos helye. A templom szakrális terében elrejtve rádöbbenünk, hogy Isten átölel, nemcsak a templomban, de azon kívül is, akkor is, amikor mi azt nem tudatosítjuk.

Sokféle ajtón zörgetnek az emberek, olykor azt sem veszik észre, ha az ajtó nyitva van, olykor még a behívó hangot is elnyomja a önigazság dörömbölése. Csoda-e, hogy nagy a torlódás, a megnemértettség? A Mester keresésre, zörgetésre buzdít, mert Isten akarata az, hogy átjussunk "ebből" a világból "abba" a világba. Aki feladja a keresést, aki belefárad a kérésbe, az nem talál, s nem kapja meg azt, ami leginkább kell nekünk itt a földi életünkben: az Isten maga.

Belépve egy-egy ajtón sokszor ér minket meglepetés. Mást vártunk/gondultunk, s megint mást kaptunk/tapasztaltunk. Megértés helyett elutasítást, közösség helyett kirekesztő törvényeskedést. Van azonban egy ajtó (Krisztus) Akin keresztül be/átlépve helyünkre kerülünk, s életünk dolgai is helyükre kerülnek. Az ajtó küszöbén - igaz csak egy pillanatra -, de megragadható valóság a szakrális és profán élet egysége, s a Lélek ajándékaképpen munkálja bennünk azt a harmóniát, amire minden kereső vágyakozik...