Jézus az Emberiséghez

Ne feledjétek, a sátán, a test vágyai által ellenőrzi az embert, mint az élelmiszer, ruházat, szex, ingatlanok, autó, szabadság, luxusélet, zene, alkohol s híres személyek istenítése által.

Elmélkedő gondolatok a mai napra

2020. április 17. 05:32 - Andre Lowoa

A keresztény életnek vannak borús és esős napjai. Ennek azonban így kell lennie, mert ott, ahol állandóan süt a nap, elsorvad az élet.


A keresztény ember Istennek drága gyermeke, aki a Krisztus igazságába öltözve, szentséges félelemmel és készséges engedelmességgel jár az Ő Atyja előtt. (Luther Márton)


A nagyhét mely története a legnagyobb kihívás számomra?


A szeretet: történés - ott láthatóvá válik az Isten. Mert az Isten - szeretet! Körülöttünk meddig látszik az Isten?... (Gyökössy Endre)


Alapvető tévedés az, hogy úgy tekintünk a szabadságra, mint a körülményektől függő külső valóságra, nem pedig úgy, mint ami elsősorban belső valóság. Az ember szívében lakozó szabadságvágy ily módon gyakorta kétségbeesett kísérletbe torkollik, amely arra irányul, hogy lerombolja az őt állítólag fogva tartó korlátokat. Mindig messzebbre igyekszünk, egyre gyorsabban, s egyre nagyobb hatalmat szeretnénk, hogy átformálhassuk a valóságot. Ez a lét valamennyi tartományában megfigyelhető. Azt hisszük nagyobb lesz a szabadságunk, ha egyre inkább túllépünk jelenlegi lehetőségeinken, ha több lehetőségünk lesz válogatni a világ szemfényvesztő csábításai között. De ezen a téren elkerülhetetlenül csalódni fogunk, mert a szabadság titka a SZERETET. A szeretet mindent átformál, és a legköznapibb dolgokra is a végtelen jelét rajzolja. „A szeretet misztériuma gyönyörűvé és Istennek tetszővé formál mindent, amit csak megérint. Isten szeretete szabaddá teszi a lelket. Olyan, mint egy királynő, aki nem ismeri a szolgaság béklyóit.” - kiált fel Faustina nővér lelki naplójában.

Gyakran megesik, hogy szűkösnek érezzük helyzetünket, családunkat, környezetünket, ám a valódi baj nem is ott van: szívünkben rejlenek a tényleges korlátok. Ha nagyobb lenne a szeretetünk, végtelen távlatokat nyitna az életünk előtt, s többé nem éreznénk ezt a bezártságot. Nem azt akarom mondani, hogy néha ne fordulhatnának elő megváltoztatandó helyzetek, nyomasztó vagy fullasztó körülmények, amelyeket orvosolnunk kell, hogy szívünk valódi belső szabadságra juthasson, de azt hiszem, gyakran csak illúziókba ringatjuk magunkat. Környezetünket, embertársainkat vádoljuk, pedig szabadságunk hiánya szeretetünk hiányosságából fakad: a kedvezőtlen körülmények áldozatainak hisszük magunkat, noha a valódi probléma (De a megoldás is!) bennünk van. Szívünk van bezárva az önzés és a félelmek börtönébe, neki kell megváltoznia, megtanulnia szeretni, engedve, hogy Isten lassan átalakítsa. Ez az egyetlen mód, hogy kilépjünk a szívünket hatalmába kerítő bezártság érzéséből. Aki nem tud szeretni, mindig mellőzöttnek fogja érezni magát, és mindenütt korlátokba fog ütközni; aki viszont tud szeretni, az sehol sem érzi szűkösnek az őt körülvevő teret.

A másik nagy tévedés, hogy az ember (különösen a ma embere) számára a szabadság gyakran annak a képességét jelenti, hogy lerázza magáról a kényszer és a tekintély igáját: „Nincs sem Istenem, sem uram.” A keresztények épp ellenkezőleg gondolják: a szabadságot csakis az Istennek való alávetettségben találhatjuk meg, mert a valódi szabadság nem az ember szerzeménye, sokkal inkább Isten ingyenes adománya, amelyből olyan mértékben részesülünk, amennyire elfogadjuk a szeretetteljes függőségi kapcsolatot Teremtőnktől. Itt is az evangéliumi ellentmondásra ismerhetünk rá: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.” Azaz: Aki meg akarja óvni és védeni szabadságát, az elveszíti, aki viszont elfogadja annak „elvesztését”, és bizalommal Isten kezébe helyezi, megtalálja azt. Visszakapott szabadsága pedig összehasonlíthatatlanul szebb és mélységesebb lesz, mert az az isteni gyöngédség csodálatos ajándéka.
Szabadságunk egyenes arányban áll szeretetünkkel és gyermeki bizalmunkkal, amely mennyei Atyánkhoz köt bennünket. A szentek élő tapasztalata bátorságot önt belénk: ők fenntartás nélkül Istennek adták magukat, csakis az Ő akaratát követték, s cserébe fokozatosan érezni kezdték a végtelen szabadság birtoklásának örömét, amelyet a világon semmi el nem ragadhat tőlük, s amelyből kimondhatatlan boldogság fakad.

A szabadságról alkotott téves felfogások mélyreható következményekkel járnak többek között a mai fiatalok magatartására nézve is. A házassággal, illetve egyéb elköteleződési formákkal szembeni hozzáállásuk egyértelmű: egyre halogatják a végérvényes választásokat, mert utána már leszűkül a választási lehetőségük számossága, ezért úgy tekintenek rájuk, mint szabadságuk elvesztésére. Az eredmény: nem mernek dönteni, így élni sem! Ezért aztán az élet fog választani helyettük, mert az idő múlik, megállíthatatlanul…

Kétségkívül megvan a jelentősége a szabadság gyakorlásának a különböző lehetőségek közötti választás értelmében, de be kell látnunk, hogy létezik a szabadság gyakorlásának egy másik módja is, amely első látásra kevésbé lelkesítő, sokkal szegényebb, alázatosabb, végeredményben azonban jóval gyakoribb, ugyanakkor emberi és lelki értelemben véve hihetetlenül termékeny: nem csupán választunk, el kell fogadnunk azt is, amit nem választottunk.
Az ember szabadságának legmagasabbrendű és legtermékenyebb megnyilvánulása inkább az elfogadásban áll, nem pedig az uralkodásban. Az ember kifejezésre juttatja a szabadság erejét akkor is, amikor megváltoztatja a valóságot, de még inkább akkor, amikor bizalommal elfogadja mindazt, ami nap nap után megadatik neki. Természetesen könnyű elfogadni az olyan helyzeteket, amelyek kellemes és tetszetős megvilágításban jelentkeznek. Gondot nyilván az okoz, ami nem tetszik, ami bosszant, ami szenvedést hoz. Márpedig valódi szabadságunk érdekében gyakran arra kapunk meghívást, hogy „válasszuk” azt, amit nem akartunk, sőt akár azt is, amit a világ kincséért sem akarnánk. Ebben rejlik a lét egyik ellentmondásos törvénye: csak akkor válhatunk igazán szabaddá, ha elfogadjuk, hogy nem lehetünk mindig azok!

Aki el akar jutni a belső szabadságra, annak békésen, és saját akaratából kell gyakorolnia az elfogadást azokban a dolgokban is, amelyek szabadságával ellentétesnek látszanak. El kell fogadnia személyes korlátjait, törékenységét, képtelenségét, szegénységét, tehetetlenségét, az életben adódó ilyen-olyan helyzeteket stb. Nem könnyen tesszük meg ezt, mert ösztönösen irtózunk az olyan helyzetektől, amelyeket nem tudunk az ellenőrzésünk alá vonni. Az igazság azonban az, hogy épp azok a helyzetek szolgálják valóban a növekedésünket, amelyeket nem tudunk az uralmunk alá vonni. Az elfogadás az a magatartás, amire törekednünk kell a negatív (inkább csak negatívnak tűnő) helyzetekkel szemben. Egészen másfajta belső hozzáállást eredményez, mint a beletörődés, nem beszélve a lázadás romboló hatásairól. Az elfogadás igent mondat velem az első pillantásra negatívnak tűnő tényre, azt sugallva, hogy még valami jó is kisülhet belőle. Ott van benne a reménység távlata. Például gyöngeségem és hiányosságaim ellenére igent tudok mondani arra, ami vagyok, mert tudom, hogy Isten szeret és bízom abban, hogy az Úr a szegénységemből is képes ragyogó dolgokat kihozni. A beletörődés és az elfogadás közötti különbség a szív hozzáállásában van: A hit, a remény, a szeretet erényei laknak benne. Lelki szegénységünk, önmagunk és ezáltal embertársaink elfogadása az Istenben való bizalmunkból fakad. Az elfogadás cselekedetében benne rejlik tehát az Istenbe vetett hitünk, a beléje vetett reményünk, valamint szeretetünk is, hiszen ha valakiben megbízunk, akkor már szeretjük is őt. A hit, a remény és a szeretet jelenléte révén az elfogadás hatalmas értékre, jelentőségre és termékenységre tesz szert.

A hitben, a reményben és a szeretetben való növekedés az egyetlen út, amely a szabadsághoz vezet; mert egyedül a szeretet képes legyőzni jóval a rosszat, s jót hozni ki a rosszból.

A belső szabadság (P. Jacques Philippe) című könyv alapján.


Amit átadunk az Istennek azt Ő megáldja...


„Az előtte és utána menő sokaság ezt kiáltotta: „Hozsánna a Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban.”” (Mt 21,9)

Jézus győztes Király! Nem földi értelemben, mint e világ királyai, akiket dicsőség övez, uralmuk mégis ideig való. Ő Király, aki pompás külsőségek között is a szelídség királyaként indul az alázat fája, a golgotai kereszt felé: a halálba az emberért. Érted, hogy bűneidet megbocsássa, és életednek új irányt adjon. Ilyen Királyod ő, aki nem tud másként uralkodni, csak szelíden és alázatosan, de mindennél nagyobb erővel és hatalommal.
(Tamásy Tamás)


„Az Úr ezt mondta Abrámnak: Megáldalak, és áldás leszel.” (1Móz 12,2)

Isten áldása nem jókívánság, hanem teremtő ige! Olyan ige, amely – ha hittel hallgatjuk – azzá tesz, amit hordoz: mi magunk válunk áldássá általa. Jusson ez eszünkbe, valahányszor a lelkész közvetítésével Isten áldását fogadjuk.
(Véghelyi Antal)


„Egymás terhét hordozzátok: és így töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Gal 6,2)

Miért van az, hogy amíg más gondjával-bajával vagyok elfoglalva, addig elfeledkezem a sajátomról? Amikor pedig nem várt helyzetekben egyszer csak valaki felvállalja az ügyemet, és segít: az alkalom ajándékszerűsége újra felbátorít, és erőt ad a mindennapokhoz. Ő egymásnak adott bennünket, hogy könnyebbé tegyük egymás útját. Nem magányosan, egyedül kell a szeretet útján járni, hanem az útitárs kezét fogva. Adj, Uram, útitársakat, akiknek segíthetek!
(Balogh Éva)

„Gondom van rá, hogy igémet beteljesítsem.” (Jer 1,12)

Ez az Isten gondossága. Nem beszél a levegőbe, minden ígéretét beteljesíti, minden szavának van súlya, és egy sem hullik falra hányt borsóként a földre. Ezért jó az Isten ígéreteire építeni és az ő igéjére figyelni. Ha azt mondja: szeretlek, akkor szeret. Ha azt mondja: hű maradok, akkor hű marad hozzánk. Ha azt mondja: megbocsátok, akkor valóban tiszta lappal indulhatunk tovább.
(Bence Imre)


Jézus olyan út, amelyen célhoz jutunk.


Nagy emberek kísértései a legnagyobbak. Tájfun nem tombolhat vizespohárban.


TEMPLOM CSÖNDES MÉLYÉN


Templom csöndes mélyén, oltár-rejtekén,
Hófehéren Jézus titkon ott pihen.
Körülötte éj van, egyedül virraszt:
Mint az égi harmat, hull a szent malaszt.

Fénye általjárja a hideg falat,
Szürke utca mentén titkosan halad.
Pillantása áthat minden zárakon:
Fennvirrasztva jár az alvó falvakon.

Látja dúsak házát, kunyhóban szegényt,
Szétsugároz vigaszt, enyhülést, reményt.
Tekintete balzsam, ha a szív sebes:
A magános éjben szíveket keres.

Látja aki árva, aki elhagyott,
Börtönében látja a szegény rabot.
S ha a fáradt ember kínban elmerül,
Azt susogja néki: "Nem vagy egyedül!"
komment
süti beállítások módosítása