Időnk...
URam! Életem ideje kezedben van... Kérlek, támogató kegyelmeddel erősíts meg ezen a mai napon is, hogy Neked élhessek, felebarátaim javát szolgálva, s Általad a magam boldogulását, harmóniáját eredményesen keresve! Ámen
Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak. Éppen azért: ne legyetek meggondolatlanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata.
Ef 5,15-17
Bizonyára nem élt a földön egyetlen ember sem, aki hosszú életében legalább egyszer ne nézett volna fel a csillagos égboltra... A régi korok emberének elérhetetlen magasságot jelentett a vándormadarak égi útja éppenúgy, mint az ezüstösen csillogó Hold, s bár a mai modern ember szívesen kihúzza magát: "Voltunk már a Holdon is!" - a néhány-évtizede felfedezett távoli csillagrendszerek, galaxisok százmilliárdjai nekünk is ugyanolyan mesés távolságban vannak, mint a régieknek...
A teremtett világ nagysága, a rendelkezésünkre álló néhány évtizednyi (nevetségesen kevés!) IDŐ eleve korlátozza megismerésünket, s hogy mennyire, azt többnyire életünk vége felé tudatosítjuk, amikor akaratlanul is számot vetünk: mit is csináltunk a kapott IDŐ-vel, hogyan éltünk a lehetőségekkel, mire jutottunk az élet nagy kavalkádjában? A véges IDŐ-nk bizony nagy tanítómester, suhogó halálpálcája mindenkit megfegyelmez...
A technika, az automatizáció következtében még soha ennyi szabadideje nem volt az embernek - legalábbis a világ jóléti felében -, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) az idő kihasználásának értelmetlensége most ropja diadal-táncát! Ha csak arra gondolunk, hány ember bámulja a tévét, görnyed a computere előtt, s rituálisan oltja napi információszomját hiábavalóságokkal - joggal elszomorodhatunk... Csetelés és fészbúkolás helyett persze számos értelmes programban is részt vehetnének fiataljaink, de "itt és most" nincs értéke a tartalomnak, ebben a megszédült világban a látvány, az élmény pillanata a mindent meghatározó erő!
"Krízisben van az oktatás" - mondogatják mostanság, amikor tömeges jelenséggé vált a félévi bukás az iskolákban. Nemkülönben az évvégiek is, de azok már csak az abszolút reménytelen esetek, melyek - köszönhetően a tanárok szociális érzékenységének, s a fiatalok jövőjéért érzett őszinte vizsgabizottsági aggodalmaknak -, a nyárvégi pótvizsgán 'korrekciót' nyernek... Ezekután még van valaki ebben az országban, aki tényleg el is hiszi, hogy amit két féléven át nem tanult meg a nebuló, azt majd nyáron(!) két hét alatt megtanul(hat)ja? Nem az oktatás, a társadalom van krízisben!!!
Nincs gyermekvállalási kedv? Öregszik Európa? Majd ha a munka adja biztosítékot a tisztességes előbbrejutáshoz, s nem a tisztességtelen ügyeskedés, majd akkor változás kezdődhet el, a krízis csak ezután oldódhat meg. Amíg a politikusok szemérmetlenül a saját zsebeiket töltik meg, s politikai támogatottságért cserébe a szociális ellátórendszeren élősködőknek szavaznak meg 'jogbiztonságot" a parlamentekben - hogy "támogatóik" hasonló szemérmetlenséggel továbbra is kiszolgálhassák magukat a "közösből" - eladdig nem lesz társadalmi megbékélés egyetlen országban sem...
Pál arra buzdítja az efezusiakat, hogy ne a fősodrású - anyagelvű - életfilozófiáknak hódoljanak (Efezus igen gazdag, szabad város volt, itt nem állomásoztak római katonák - enélkül is megfizették az adót), hanem használják ki az alkalmas időt! Az idő ugyanis gonosz, gonoszsága múlandóságában, a pillanat visszahozhatatlanságából táplálkozik. Ezért amíg van idő az Isten megismerésére, az evangélium befogadására, eladdig éljenek vele, mert a vég közeleg, a személyes mindig sokkal hamarabb, mintsem gondoljuk...
Lelkünk egyensúlya...
A mai nap imádsága:
Uram! Tartsd meg testemet lelkemet egészségben, hogy teljes erőmmel, egész életemmel dícsérhesselek Téged! Ámen
Újuljatok meg lelketekben és elmétekben, öltsétek fel az új embert, aki Isten tetszése szerint valóságos igazságban és szentségben teremtetett.
Ef 4,23-24
Ami manapság "húzóágaztnak" számít, s el sem képzelhető nélküle a modern vendéglátás/turisztika - az a wellness. Se szeri, se száma azoknak a hoteleknek, centrumoknak, beauty-farmoknak, s ki tudja még milyen divatos szavak mögé elbújt egészségmegőrzést segítő vállalkozásoknak, melyek mind egy cél szolgálatában - a pénzszerzésen kívül - állnak: ez pedig a megújulás. Ki-ki a maga módszerére esküszik, a lényeg, hogy minél távolibb tájakról származzon az ötlet, s minél ígértesebb legyen az ajánlattevés. A wellnes - szinte - a modern (jóléti) ember vallás-pótlékává is vált, hiszen valamit mégiscsak kezdeni kell a vasárnappal, ha már "kitalálták"... Félreértés ne essék! Hasznos dolog a testünkkel való törédés, sőt elengedhetetlen. Sajnos, többnyire csak akkor foglalkozunk vele igazán komolyan, amikor már meg-megtapasztaltuk, hogy testünk teljesítőképességge alábbhagyott, s ilyenkor hirtelen felerősödik bennünk a vágy: De jó lenne visszaszerezni a régi kondíciónkat! (Testünkkel való törődésben példaértékű lehetne északi evangélikus testvéreink szauna-kultúrája, mely egyszerűsége ellenére, nagyszerű eredményeket produkál, s akit már "megcsapott már a szauna gőze", az tudja mire gondolok... Magam is több szaunát "terveztem" építettem/építettünk barátainknak. Finnországi testvérgyülekezetünkben is többször megtapasztaltuk: bizony, nem is ház az északon, amelyikben nincs szauna!)
S ha testünk "feljavítását" ennyire fontosnak tartjuk, akkor miért nem törődünk lelkünk fiatalon tartásával? Mert, ahogyan sok bűnt elkövetünk testünk ellen - mértéktelen evés, ivás, cigaretta stb. - ugyanúgy vétkez(t)ünk eleget a lelkünkkel kapcsolatban is! Jóllehet lelkünk nem öregszik - ez az öregség egyik nagy-nagy kínja -, ezért csak azt mondhatjuk: életünk első felének lelki "élet-minősége" bizony meghatározza annak második felét! Óriási dolog az Isten megbocsájtása, de nem lehet pimaszul visszaélni a kegyelemmel, s azzal hitegetni magunkat: Majd az ÚRIsten úgyis mindent elrendez! "Bolond! Még ma éjjel elkérik lelkedet!" - ahogyan a Mester mondja, azaz: Mi lesz veled, ha már nem lesz időd, ha nem lesz alkalmad a számvetésre, mert hirtelen véget ért az életed?...
Isten igazsága a halál, melynek értelme egyedül akkor van/lesz, ha Isten tetszése szerinti valóságos igazságban és szentségben éltük le az életünket. Ezt nem lehet semmilyen módszerrel, kellemes "lelki wellnessel" elérni/kimunkálni, ez egyedül Isten ajándéka - a hit által! De akkor hogyan értsük az apostoli felszólítást "Újuljatok meg lelketekben és elmétekben!"? A válasz igen egyszerű: a megtérésről van szó... Az Újszövetség erre a (görög ľ???????, metanoia) szót használja, mely a szövegkörnyezettől függően más és más jelentésű: gondolati fordulat, korrekció, helyesbítés, véleményváltoztatás, megváltozás, megtérés, konverzió, életátgondolás, a gondolkodás megváltozása, a gondolkodásmód átalakítása, átfordulás, átalakulás. Nagyon egyszerűen: mindaz, ami az életet munkálja.
A napraforgónak nincs teológiai szakképesítése vagy keresztlevele, de mégis tudja, hogy a JóIsten napocskája felé kell fordulnia - addig, amíg teheti! Nekünk pedig megadatott az ismeret lehetősége, a gondolkodás készsége, s még a teremtettségre való rácsodálkozás naponkénti lehetősége is... Akkor miért nem fordulunk a Fény felé? Nem tudjuk elfogadni vagy nem akarjuk elhinni, hogy csak Nála van a megújúlás?...
Megelégedett szívért.
A mai nap imádsága:
Uram! Te ismered gyorsan pergő életem minden filmkockájának, minden egyes részletét. Te ismered küzdelmeimet, Te tudod, hogy milyen sok dologban engedetlen vagyok. Kérlek Téged, ajándékozz meg annyi bölcsességgel, hogy minden élethelyzetemben félni tudjalak, s ajándékaidat arra használjam, amire adtad nekem! Ámen
Jobb a kevés az ÚR félelmével, mint a sok kincs, ha nyugtalanság jár vele.
Példabeszédek 15,16
Testünkben osztódó, határukat nem ismerő sejtek kóros daganattá nőhetnek, veszélyhelyzetbe sodorva ezzel egész szervezetünket. "Mindennek van határa!" - szoktuk mondani, megerősítve a tételt: "Tessék tartani a rendet!" Ahogyan hierarchikus rend uralkodik a látható, megfigyelhető, a bennünket körülvevő természetben és a nemlátható univerzumban is, ugyanúgy rendje, határai vannak az emberléleknek is. Az ember, mint legfőbb teremtett lény, a legnagyobb csoda, de Isten nélkül - a Nagy Törvény része is - nem tudja az életet szolgálni, csak a pusztítás és romlás rideg eszközévé válik...
Ha az ember élete folyamán célokat szeretne elérni, ezek eléréséhez olykor határokat kell átlépnie, de minden "határátlépés" egyben figyelmeztető jel is, Arra vonatkozóan, Aki a határokat alkotta. Sokan vannak, akik életcélul az anyagi jólétet teszik meg. Miért lenne ez baj, hiszen Isten ezt a világot a mi kedvünkre teremtette, nemde? A kincsek (vagyis a világ) birtoklása azonban soha nem lehet cél, csakis eszköz. Ha cél lenne, akkor örökké birtokolhatnánk, de csak "kölcsönbe" kapjuk, ideig-óráig esetleg egy életen át... de végül vissza kell adnunk mindent, Annak az Erőnek, Akié minden.
A kincsek felejtetik velünk a határainkat. Akinek embermértékkel nézve sok van belőle nagyobb kísértés alatt áll, mint akinek kevesebb adatik. A gazdagság önmagában nem áldás, csapás is lehet, ha nem tudja valaki, hogy mire adatott. A kincsek (lehetőségeink) azért "szálltak onnan felülről alá", hogy egymásnak segítsünk, egymást építsük általa. Ha minden képességünket, erőnket csak önmagunkra fordítjuk, az még nem tesz boldoggá bennünket, mert Isten a boldogság titkát nem az "én"-be, hanem a "mi"-be, azaz a közösségbe plántálta bele.
Aki harácsol, annak kapzsisága teljesen átvette a kontrollt az élete, a lelke felett, s így nyugtalanságban telnek nappalai és éjszakái is... Augustinus is ezt írja: "Nyugtalan a lelkem Uram, míg Benned meg nem nyugszik." Békességet lelni csak az tud, aki féli az Istent, azaz be- és meglátja létének láthatatlan határait.
Jobb a kevés az ÚR félelmével, mint a sok kincs, ha nyugtalanság jár vele.
Példabeszédek 15,16
Testünkben osztódó, határukat nem ismerő sejtek kóros daganattá nőhetnek, veszélyhelyzetbe sodorva ezzel egész szervezetünket. "Mindennek van határa!" - szoktuk mondani, megerősítve a tételt: "Tessék tartani a rendet!" Ahogyan hierarchikus rend uralkodik a látható, megfigyelhető, a bennünket körülvevő természetben és a nemlátható univerzumban is, ugyanúgy rendje, határai vannak az emberléleknek is. Az ember, mint legfőbb teremtett lény, a legnagyobb csoda, de Isten nélkül - a Nagy Törvény része is - nem tudja az életet szolgálni, csak a pusztítás és romlás rideg eszközévé válik...
Ha az ember élete folyamán célokat szeretne elérni, ezek eléréséhez olykor határokat kell átlépnie, de minden "határátlépés" egyben figyelmeztető jel is, Arra vonatkozóan, Aki a határokat alkotta. Sokan vannak, akik életcélul az anyagi jólétet teszik meg. Miért lenne ez baj, hiszen Isten ezt a világot a mi kedvünkre teremtette, nemde? A kincsek (vagyis a világ) birtoklása azonban soha nem lehet cél, csakis eszköz. Ha cél lenne, akkor örökké birtokolhatnánk, de csak "kölcsönbe" kapjuk, ideig-óráig esetleg egy életen át... de végül vissza kell adnunk mindent, Annak az Erőnek, Akié minden.
A kincsek felejtetik velünk a határainkat. Akinek embermértékkel nézve sok van belőle nagyobb kísértés alatt áll, mint akinek kevesebb adatik. A gazdagság önmagában nem áldás, csapás is lehet, ha nem tudja valaki, hogy mire adatott. A kincsek (lehetőségeink) azért "szálltak onnan felülről alá", hogy egymásnak segítsünk, egymást építsük általa. Ha minden képességünket, erőnket csak önmagunkra fordítjuk, az még nem tesz boldoggá bennünket, mert Isten a boldogság titkát nem az "én"-be, hanem a "mi"-be, azaz a közösségbe plántálta bele.
Aki harácsol, annak kapzsisága teljesen átvette a kontrollt az élete, a lelke felett, s így nyugtalanságban telnek nappalai és éjszakái is... Augustinus is ezt írja: "Nyugtalan a lelkem Uram, míg Benned meg nem nyugszik." Békességet lelni csak az tud, aki féli az Istent, azaz be- és meglátja létének láthatatlan határait.
Nehézségek...
A mai nap imádsága:
Uram! Nehezen, néha alig bírom már a terheket! Nem értem a miérteket, s már a remény is szétfoszlott bennem, hogy választ találok. Kérlek, adj nekem válaszokat, s mindenek előtt szereteted megtapasztalását, hogy békességgel elfogadjam akaratodat, s önmagam! Ámen
Megvetem az életemet, nem kell tovább! Hagyj békén, mert időm csak egy lehelet! Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele? Minden reggel megvizsgálod, minden pillanatban próbára teszed. .
Jób 7,16-18
A hívő ember sem fakír, az ő tűrőképességének is van határa. Egyeseknek az Isten készséget adott a szenvedések alázatos elhordozására - belőlük szenteket csinált az egyház. Kétféleképpen lehet a szenvedésről beszélni: hitelesen, s hiteltelenül, de az iz bizonyos, hogy a személyes érintettség itt igen jelentős hitelesítő erő.
Jób eljut odáig, hogy megveti életét. A ma embere ezt úgy mondja: "Elegem van ebből az egészből!" Amíg az embert meg nem csapja a halál hűvös fuvallata, amíg nem dermeszti meg egy pillanatra az elmúlás, eladdig "nagy a szája", nincs híjával az élettagadó kijelentéseknek. Abban a pillanatban, ahogyan valóban reálissá válik, hogy itt van az ideje a "ne továbbnak" - akkor egészen más állapotba kerül a lélek, s ajakra rögvest alázat költözik.
Nyilvánvalóan válaszokat keresünk szenvedéseink okára, s arra is, amit már Salamon király bölcsességeiben is megfogalmazott: "Miért van az, hogy az istentelen gonoszok jól élnek, s víg napokat látnak, s az istenesek pedig nem?" A boldogság és boldogtalanság az "csak" egy múló állapot, de a hit folyamatos kifejezése az Istenben való létünknek. Attól függetlenül, hogy mi pillanatnyilag hogyan látjuk és érezzük, Mennyei Atyánknak folyamatosan gyermekei vagyunk, Hozzá tartozunk, "kezében" élünk, mozgunk, s vagyunk. Ez ad erőt gondjaink leküzdésére, s teremt bennünk kitartást a válaszok keresésére.
Azáltal, hogy Isten életre hívott minket, folyamatosan ütköztet minket a tényekkel... Amit mi próbáknak, keresztnek, néha csapásnak ítélünk meg, nem más mint alkalom, lehetőség, idő a valóság megismerése. Ezek a nemegyszer keserű tapasztalatok elsegítenek minket abba a világba, ahová minden ember tart, akár elfogadja vándorlását, akár nem. Ez a világ, amely felé törekszünk, az Isten maga. Ha Vele vagyunk, az az üdvösség, ha Nélküle az a borzalmasan kínzó hiány, amit pokolnak is neveztek a régiek...
Megvetem az életemet, nem kell tovább! Hagyj békén, mert időm csak egy lehelet! Micsoda az ember, hogy ily nagyra tartod, és hogy így törődsz vele? Minden reggel megvizsgálod, minden pillanatban próbára teszed. .
Jób 7,16-18
A hívő ember sem fakír, az ő tűrőképességének is van határa. Egyeseknek az Isten készséget adott a szenvedések alázatos elhordozására - belőlük szenteket csinált az egyház. Kétféleképpen lehet a szenvedésről beszélni: hitelesen, s hiteltelenül, de az iz bizonyos, hogy a személyes érintettség itt igen jelentős hitelesítő erő.
Jób eljut odáig, hogy megveti életét. A ma embere ezt úgy mondja: "Elegem van ebből az egészből!" Amíg az embert meg nem csapja a halál hűvös fuvallata, amíg nem dermeszti meg egy pillanatra az elmúlás, eladdig "nagy a szája", nincs híjával az élettagadó kijelentéseknek. Abban a pillanatban, ahogyan valóban reálissá válik, hogy itt van az ideje a "ne továbbnak" - akkor egészen más állapotba kerül a lélek, s ajakra rögvest alázat költözik.
Nyilvánvalóan válaszokat keresünk szenvedéseink okára, s arra is, amit már Salamon király bölcsességeiben is megfogalmazott: "Miért van az, hogy az istentelen gonoszok jól élnek, s víg napokat látnak, s az istenesek pedig nem?" A boldogság és boldogtalanság az "csak" egy múló állapot, de a hit folyamatos kifejezése az Istenben való létünknek. Attól függetlenül, hogy mi pillanatnyilag hogyan látjuk és érezzük, Mennyei Atyánknak folyamatosan gyermekei vagyunk, Hozzá tartozunk, "kezében" élünk, mozgunk, s vagyunk. Ez ad erőt gondjaink leküzdésére, s teremt bennünk kitartást a válaszok keresésére.
Azáltal, hogy Isten életre hívott minket, folyamatosan ütköztet minket a tényekkel... Amit mi próbáknak, keresztnek, néha csapásnak ítélünk meg, nem más mint alkalom, lehetőség, idő a valóság megismerése. Ezek a nemegyszer keserű tapasztalatok elsegítenek minket abba a világba, ahová minden ember tart, akár elfogadja vándorlását, akár nem. Ez a világ, amely felé törekszünk, az Isten maga. Ha Vele vagyunk, az az üdvösség, ha Nélküle az a borzalmasan kínzó hiány, amit pokolnak is neveztek a régiek...
Törvény...
A mai nap imádsága:
Uram! Segíts meg ezen a mai napon is, hogy életem összhangba kerüljön megtartó törvényeiddel! Ámen
Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.
Mikeás 6,8
A JóIsten már a kezdetek kezdetén elég világosan kinyilvánította akaratát, hogy mit kíván az embertől, de az emberlét örök nagy kérdése marad, miért nem tudtunk, tudunk úgy élni, ahogyan Teremtőnk törvényeit szívünkbe helyezte... Két ember, a legkisebb közösség élete igazán jól példázza, hogy nincs kapcsolat konfliktus nélkül. Csak idő kérdése - ahogyan a régiek mondták -, mikor bújik ki a szög a zsákból, s kerül napvilágra, senki nem mentes az önző gondolatoktól, kívánságoktól. Bármennyire is szeretnénk jók lenni, betölteni önmagunkkal szembeni elvárásainkat is, sajnos a bűn aprócska homokszeme valahogyan mindig belekerül az élet nagy óraművébe, s bizony egy jelentéktelennek ítélt vétek is iszonyatos káoszt tud okozni. Önzésünk cseppjeivel egyszercsak megtelik az a bizonyos pohár, vagy - hogy aktuális hasonlatot említsünk - , önigazságaink hógolyója szinte a semmiből, pusztító lavinát képes elindítani... Ilyenek vagyunk. Mit tudunk tenni?
"Csinálta volna meg jobban a világot az ÚRIsten!" - mondja nyomatékosan tinédzserkorú vitapartnerem, amikor a bűn természetéről beszélgetünk. Tényleg nem mi vagyunk az okai annak, hogy ilyen a világ, amilyen? Végsősoron az Isten az oka százmilliók nyomorának, mert belekódolta az emberbe a bírhatnámság gátlastalanságát? Az Isten az oka annak, hogy nyakkendős spekulánsok zátonyra irányították a világ pénzügyi hajóját? Csakis az Isten tehető felelőssé a a közösséget szakadékba-szalajtó bizalmatlanságért? Isten az oka a hűtlenségnek, a szeretetlenségnek, a hitetlen gondolatoknak?
Ha a JóIsten robotokat teremtett volna, akkor igen. De ő nem futószalag mellett, a nap huszonnégy órájában, háromműszakban mindig százszázalékot teljesítő ember-gépeket akart látni teremtettségében, akik előre programozottan termelnek, hanem olyan szabad-akarattal megáldott "istenképű lényeket" akart magának, akik az életben - a maguk emberi vonatkoztatási rendszerében -, alkotnak, teremtenek... S ha az ember elhiteti magával, hogy az élet lényege a minél több fröccsentett "dolog" előállítása a mindig nagyobb haszon (profit) érdékben, akkor istenképűségét elveszített hitvány, rozsdásodó masinává, nyikorgó verklivé silányítja az emberlétet...
Aki Istenre figyel, az a konfliktushelyzetben sem felejti el, hogy mire hívatott el ebben a világban. Az ilyen ember akkor is képes megőrizni józanságát, amikor a többség pánikba esik. Az Isten törvényét szem előtt tartó ember ugyanis nem csak a horizontig lát, hanem azon túl is, s kegyelemből megért olyan dolgokat is, amit szem nem láthat, s fül nem hallhat, de az Isten megtapasztalhatóvá teszi mindezt az ember szívében...
Ember, megmondta neked, hogy mi a jó, és hogy mit kíván tőled az ÚR! Csak azt, hogy élj törvény szerint, törekedj szeretetre, és légy alázatos Isteneddel szemben.
Mikeás 6,8
A JóIsten már a kezdetek kezdetén elég világosan kinyilvánította akaratát, hogy mit kíván az embertől, de az emberlét örök nagy kérdése marad, miért nem tudtunk, tudunk úgy élni, ahogyan Teremtőnk törvényeit szívünkbe helyezte... Két ember, a legkisebb közösség élete igazán jól példázza, hogy nincs kapcsolat konfliktus nélkül. Csak idő kérdése - ahogyan a régiek mondták -, mikor bújik ki a szög a zsákból, s kerül napvilágra, senki nem mentes az önző gondolatoktól, kívánságoktól. Bármennyire is szeretnénk jók lenni, betölteni önmagunkkal szembeni elvárásainkat is, sajnos a bűn aprócska homokszeme valahogyan mindig belekerül az élet nagy óraművébe, s bizony egy jelentéktelennek ítélt vétek is iszonyatos káoszt tud okozni. Önzésünk cseppjeivel egyszercsak megtelik az a bizonyos pohár, vagy - hogy aktuális hasonlatot említsünk - , önigazságaink hógolyója szinte a semmiből, pusztító lavinát képes elindítani... Ilyenek vagyunk. Mit tudunk tenni?
"Csinálta volna meg jobban a világot az ÚRIsten!" - mondja nyomatékosan tinédzserkorú vitapartnerem, amikor a bűn természetéről beszélgetünk. Tényleg nem mi vagyunk az okai annak, hogy ilyen a világ, amilyen? Végsősoron az Isten az oka százmilliók nyomorának, mert belekódolta az emberbe a bírhatnámság gátlastalanságát? Az Isten az oka annak, hogy nyakkendős spekulánsok zátonyra irányították a világ pénzügyi hajóját? Csakis az Isten tehető felelőssé a a közösséget szakadékba-szalajtó bizalmatlanságért? Isten az oka a hűtlenségnek, a szeretetlenségnek, a hitetlen gondolatoknak?
Ha a JóIsten robotokat teremtett volna, akkor igen. De ő nem futószalag mellett, a nap huszonnégy órájában, háromműszakban mindig százszázalékot teljesítő ember-gépeket akart látni teremtettségében, akik előre programozottan termelnek, hanem olyan szabad-akarattal megáldott "istenképű lényeket" akart magának, akik az életben - a maguk emberi vonatkoztatási rendszerében -, alkotnak, teremtenek... S ha az ember elhiteti magával, hogy az élet lényege a minél több fröccsentett "dolog" előállítása a mindig nagyobb haszon (profit) érdékben, akkor istenképűségét elveszített hitvány, rozsdásodó masinává, nyikorgó verklivé silányítja az emberlétet...
Aki Istenre figyel, az a konfliktushelyzetben sem felejti el, hogy mire hívatott el ebben a világban. Az ilyen ember akkor is képes megőrizni józanságát, amikor a többség pánikba esik. Az Isten törvényét szem előtt tartó ember ugyanis nem csak a horizontig lát, hanem azon túl is, s kegyelemből megért olyan dolgokat is, amit szem nem láthat, s fül nem hallhat, de az Isten megtapasztalhatóvá teszi mindezt az ember szívében...
