Egy szép napos reggelen az idősebbik testvérhez bekopogott egy idegen férfi, aki munkát keresett egy-két napra. Először el akarta hajtani, de amikor meghallotta, hogy ácsmester, és jól bánik a fával, megmozgatta a fantáziáját. Azt a feladatot adta neki, hogy a testvére és az ő telke határába építsen egy kerítést. Olyat kért, amin még átlátni sem lehet, mert annyira haragudott a testvérére. Miután kiadta a feladatot és minden faanyagot, szerszámot, szeget a rendelkezésére bocsátott a mesternek, elment a városba. Az ács neki is látott a munkának. Estefelé, amikor visszajött az idősebb testvér megdöbbenve látta, hogy a telek határában, a kis völgyben nem egy kerítés, hanem ellenkezőleg egy híd áll, mely összeköti az ő és testvére telkét.

Pont akkor jött ki a fiatalabbik testvér, aki szintén megdöbbenve nézte a hidat, ezt mondta: „Drága testvérem! Te képes voltál egy hidat építtetni, azok után ami köztünk történt? Azok után, amiket tettem és mondtam?” Erre mindketten elszégyellték magukat, és a híd közepén egymásba borulva kibékültek. Ennek örömére kérték az ácsmestert, hogy maradjon még pár napig, találnak még neki valami munkát. Erre a mester így felelt: „Nagyon szívesen maradnék, de még sok olyan hely van, ahol hidat kell építenem!”

Visszavonhatatlan. Mennyire lesújtó ez a jelző, ha valami megmásíthatatlan történésre: balesetre, betegségre vagy éppenséggel egy nagy összegű gyorshajtási bírságra értjük. Azonban mennyire csodálatos, ha valami szép és kellemes dologra gondolunk: jól sikerült nyelvvizsgára, kitüntetésre, házastársi hűségesküre. Isten szeretete nem változékony, hanem örökké tartó, állandó, megbízható szeretet. Bízzál benne, testvérem, hogy veled is terve van, amelyet csak veled valósíthat meg! (Bogdányi Mária)

Hat-hét nap. Ennyi az ember élete víz nélkül. Szervezetünk jelzi, hogy folyadékra van szükségünk: izomgörcs, anyagcserezavar, bágyadtság, szédülés… De vajon csak a testünk nem bírja víz nélkül? Jézus azt mondja: a léleknek is víz kell a túléléshez, de nem mindegy, milyen. Sokféle lelki vizet reklámoznak, de csak az a víz igazi szomjoltó, amelyet ő ad. Amelyet ha megiszunk, már nem vágyunk másra, mert tökéletesen kielégíti lelkünk igényét: örök életet ad. (Hokker Zsolt)

Kapcsolatom saját magammal, kapcsolatom Istennel és kapcsolatom a környezetemmel, ez a három soha semmilyen körülmények között nem választható el egymástól. Ha rosszban vagyok magammal, nem lehetek jóban Istennel és a környezetemmel; ha békétlen az Istennel való kapcsolatom, nem lehet békés a kapcsolatom magammal vagy a környezetemmel. Ezért a kiengesztelődés sem egyirányú, hanem mindig háromfelé mutat. Hogy vagyok magammal? Hogy vagyok Istennel? Hogy vagyok a körülöttem élő emberekkel?

Kiengesztelődés magammal: Megbocsátani magamnak néha nagyon nehéz. Elfogadni korlátaimat és szegénységemet, elfogadni, hogy valamit nagyon elrontottam, elmulasztottam – néha a legnehezebb dolog. Ha érzékeny a lelkiismeretem, akkor kirajzolódnak azok a területek, ahol magammal gondom van, amit nem tudok magamban elfogadni és magamnak megbocsátani.
Isten legnagyobb ajándékainak egyike, ha ki tudok engesztelődni és békében tudok élni magammal.

Kiengesztelődés Istennel: Isten bocsánatát kérni és megbocsátani Istennek. Hogyan, megbocsátani Istennek? Az természetes, hogy bűnbánatunk során Isten bocsánatát kérem az elkövetett bűnökért és mulasztásokért, de hányszor és hányszor kellene nekem is megbocsátanom neki! Nem árt megvizsgálni: mennyi harag gyűlt össze bennem Istennel szemben – még ha ezt talán nem is gondolom így. Hányszor és hányszor volt elképzelésem vagy elvárásom arról, hogy Istennek mit és hogyan kellett volna végrehajtania, és nem úgy hajtotta végre… Hány szerencsétlenséget nem szabadott volna Istennek megengednie, és mégis megengedte… Hány nehéz helyzeten kellett volna átsegítenie, és nem tette… Legalábbis szerintem nem tette. Szerintem!
És akkor egyszer csak észreveszem, hogy Isten bölcsessége végtelenül nagyobb sajátoménál, ezért nem értettem az Ő útját. A múltba visszatekintve látom, hogy Ő mindig ott volt velem, ott a szenvedésben, a magányban, a kitaszítottságban is, és szenvedéseimet javamra és embertársaim javára fordította. A szenvedésben ahhoz kiáltottam, akit távol képzeltem magamtól, ezért kiáltottam és nem suttogtam, pedig mindig is velem szenvedett Ő, aki magára vette keresztemet.
És akkor elgondolkodom… Miért lenne ez a jelen és a jövő sötétségében, szenvedésében másképp? Talán most elhagyott? Talán a jövőben nem lesz már velem? Nem, biztosan mindig itt lesz és gyengeségemben erősít engem, hisz Önmagáért szeret engem, nem semmi voltomért. Önmagáért, a Szeretet végtelen Egységéért, s ezzel leveszi vállamról a terhem.
Itt az ideje hát megbocsátanom mindent, hisz minden csak áldás, amit adtál nékem Istenem; aki szenvedéseimben velem és értem szenvedtél és szenvedsz ma is! Segíts megbocsátani mindent, segíts kiengesztelődni Fiadban Jézusban, különben nem tudom befogadni megbocsátó végtelen szereteted.

Kiengesztelődés embertársaimmal: Mindazokkal, akik a közelemben élnek minél előbb tisztázni kell a tisztázatlant, elvarrni az elvarratlan szálakat. Ha szükséges, bocsánatot kérni; ha szükséges, megbocsátani.
Nem tudhatom, ki min ment keresztül az életében, milyen sebek érték őt. Én nem látok tisztán, ne ítélkezzek hát, az nem az én feladatom; inkább arra törekedjem, hogy elfogadjam társamat, és ha nem is értek mindenben egyet vele, ha másként is gondolkozunk néha, próbáljak meg rá figyelni, megérteni őt, feltétel nélkül szeretni.

„A megbocsátás azt jelenti, hogy elmegyünk a szeretet végső határáig.”

Mózesnek nem először kellett könyörögnie népéért, amely újra és újra elfordult Istenétől a pusztai vándorlás során. Az új kőtáblák kézhezvételét követően most is a földre borulva kéri az Úr jóindulatát. Pedig néhány perccel előtte hangzott el, hogy az Úr irgalmas és kegyelmes Isten. Máris megingott volna Mózes hite? Szó sincs erről! Csupán tudja, hogy a szent Isten kegyelmével és szeretetével nem élhet vissza az ember. Az Úr jóindulata irgalom. Ahogyan a mai nap újszövetségi igeversében az apostol írja: „A mi üdvözítő Istenünk nem az általunk véghezvitt cselekedetekért, hanem az ő irgalmából üdvözített minket.” (B. Pintér Márta)