A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy mindenben a Veled való közösséget keressem, s ne magamnak és másoknak akarjak tetszeni! Ámen
Ők pedig ezt mondták neki: "János tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, ugyanígy a farizeusok tanítványai is; a tieid pedig esznek és isznak."
Lk 5,33
Böjt... a ma embere számára ez a "nem-evés", vagyis a diéta, azaz a fogyókúra, de ha böjt vallásos indíttatású, akkor a többség számára ez valami ódon szokást jelent. A protestáns egyházak többségében sem az elmélete, sem a gyakorlata nincs megszabva a böjtnek, ezért nem is olyan egyszerű megválaszolni: Mi itt akkor a helyes magatartás? Szükséges-e egyáltalán a böjt vagy nem?
Jézus szavaiból az derül ki, hogy igenis szükség van a böjtre. Ezért beszél róla Jézus és tanítja az övéit a böjt helyes formájára. A böjtnek kétféle formája lehetséges. Lehet önként vállalt a böjt vagy lehet kényszerű. Van olyan böjtölés, amikor valaki önként mond le valamiről, esetleg valamilyen ételnek vagy italnak az élvezetéről, önként vállal a megszokott életrendjében bizonyos korlátozásokat, takarékosságot, megszorítást, böjtöt.
És van olyan böjtölés, amit azért vállal valaki, mert muszáj. Nem önként vállalja a lemondást, hanem azért, mert kénytelen, olyan helyzetbe került. Ez az, amit Jézus így fejez ki: "De jönnek napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölni fognak."
Tehát, amikor elvétetik az embertől valaki, vagy valami, aki, ami kedves volt, jó volt, drága volt a számára. Például, a halál által elvétetik egy asszonynak a férje, és akkor bizony egy hosszú, keserves böjti időszak kezdődik a hátra maradt özvegy számára. Amikor egy betegség miatt elvétetik az édesanya egészsége, s bizony ilyenkor a kényszerű böjt fájó terhét vele együtt az egész család hordozza. Vagy amikor anyagilag rendül meg valakinek a létalapja, és kénytelen sok mindenről lemondva az egész élete körül szorosabbra húzni a derékszíjat. Ez is kényszerű böjt. A böjt mindenképen egy bizonyos lemondás, akár önkéntesen vállalja valaki, akár kényszerűségből. De mind a kétféle böjtölésre érvényes, amit Jézus mond: "Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket."
A böjt tehát a kegyességünknek olyan része, ami magánéletünkhöz tartozik. Nem "mutatvány", amit életünk kirakatába kellene állítani, hogy lássák, megcsodálják és megdicsérjenek érte az emberek. Aki saját fájdalmát, kényszerű böjtjét komor ábrázattal úton útfélen panaszolja és így sajnáltatja magát, azt senki sem sajnálja igazán. Legfeljebb lesajnálja. Aki a maga lelki sebeivel sebzi állandóan az embereket, annak a sebeit senki sem igyekszik bekötözni. Aki folyton a maga problémáival foglalkoztatja az embereket, annak problémáival senki sem foglalkozik szívesen. Aki a maga fájdalmas hangulatával rátelepszik a családjára, a barátaira, az elől menekülnek a családtagok, barátok és kollégák.
A böjtölésnek a legnagyobb veszedelme a képmutatás, ami abban áll, hogy az ember bizonyos formaságoknak, szabályoknak a megtartásával vallásosabbnak, hívőbbnek, kegyesebbnek látszik az emberek előtt, vagy akár önmaga előtt, mint amilyen valójában. Vagyis az ember szemlélője lesz a saját kegyességének, és úgy érzi, hogy így majd jobban tetszik az Istennek.
Mi tetszik abban az Istennek, ha valaki pénteken nem eszik húst, vagy nagypénteken nem szív egyetlen cigarettát sem? Mi ebben az Istennek tetsző dolog? Isten - aki soha nem éhes és szomjas - tényleg kedvét lelné abban, ha valaki éhezéssel gyötöri a testét? Vajon jobb keresztyén-e az, aki a böjt idején lemond a húsételről, de közben beszédével, ármánykodásaival, rágalmaival sokat árt embertársainak? Az ilyen embernek nem a gyomra kell, hogy böjtöljön, hanem a nyelve...
Jézus szerint a farizeusok böjtölésének egy nagy baja volt, az hogy mindig a régi ruhára akartak új foltot varrni. Ahol már nagyon szakadozott a régi életünk, oda egy kis keresztyén mázat kenünk, azt valami kegyességi formaságnak a foltjával takargatjuk. Isten pedig azt mondja: nem az áldozatod, nem a lemondásod kell nekem, hanem a szíved. Azzal, hogy bizonyos formaságok, szabályok, megkötözöttségek közé szorítod az életedet, az életed tartalma még nem változik meg. A kegyességi formák megtartása, magunkra erőszakolása nem tesz bennünket jobb keresztyénekké. Isten már az Ószövetségben megmondta: "Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!" (Ézs 58, 6-7).
Jó dolog tehát a böjt, de azt nem lehet senki számára szabályban előírni, mert akkor csak képmutatás lesz belőle. A böjt lényege nem a lemondás, hanem a felszabadulás valamilyen megkötöttség alól. Az igazi hit abban mutatkozik meg, hogy képessé teszi az embert arra, hogy vágyait megfékezze, magát ne szolgáltassa ki szabad prédául. Mindenféle testi és lelki vágy ellen, ami azzal fenyeget, hogy szenvedéllyé válik, eluralkodik felettünk. Mindenféle böjtnek akkor van igazán értelme, ha valamilyen céllal történik. A böjt célja, hogy a lélek jobban oda tudjon fordulni Istenhez, s ami ebben akadályozza, az legyen a böjtölésnek a tárgya. Sosem a lemondás az önsanyargatás a cél, hanem a megújulás az Istennel való közösségben, Jézus által...
URam! Add, hogy mindenben a Veled való közösséget keressem, s ne magamnak és másoknak akarjak tetszeni! Ámen
Ők pedig ezt mondták neki: "János tanítványai gyakran böjtölnek és imádkoznak, ugyanígy a farizeusok tanítványai is; a tieid pedig esznek és isznak."
Lk 5,33
Böjt... a ma embere számára ez a "nem-evés", vagyis a diéta, azaz a fogyókúra, de ha böjt vallásos indíttatású, akkor a többség számára ez valami ódon szokást jelent. A protestáns egyházak többségében sem az elmélete, sem a gyakorlata nincs megszabva a böjtnek, ezért nem is olyan egyszerű megválaszolni: Mi itt akkor a helyes magatartás? Szükséges-e egyáltalán a böjt vagy nem?
Jézus szavaiból az derül ki, hogy igenis szükség van a böjtre. Ezért beszél róla Jézus és tanítja az övéit a böjt helyes formájára. A böjtnek kétféle formája lehetséges. Lehet önként vállalt a böjt vagy lehet kényszerű. Van olyan böjtölés, amikor valaki önként mond le valamiről, esetleg valamilyen ételnek vagy italnak az élvezetéről, önként vállal a megszokott életrendjében bizonyos korlátozásokat, takarékosságot, megszorítást, böjtöt.
És van olyan böjtölés, amit azért vállal valaki, mert muszáj. Nem önként vállalja a lemondást, hanem azért, mert kénytelen, olyan helyzetbe került. Ez az, amit Jézus így fejez ki: "De jönnek napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor azokban a napokban böjtölni fognak."
Tehát, amikor elvétetik az embertől valaki, vagy valami, aki, ami kedves volt, jó volt, drága volt a számára. Például, a halál által elvétetik egy asszonynak a férje, és akkor bizony egy hosszú, keserves böjti időszak kezdődik a hátra maradt özvegy számára. Amikor egy betegség miatt elvétetik az édesanya egészsége, s bizony ilyenkor a kényszerű böjt fájó terhét vele együtt az egész család hordozza. Vagy amikor anyagilag rendül meg valakinek a létalapja, és kénytelen sok mindenről lemondva az egész élete körül szorosabbra húzni a derékszíjat. Ez is kényszerű böjt. A böjt mindenképen egy bizonyos lemondás, akár önkéntesen vállalja valaki, akár kényszerűségből. De mind a kétféle böjtölésre érvényes, amit Jézus mond: "Amikor pedig böjtöltök, ne nézzetek komoran, mint a képmutatók, akik eltorzítják arcukat, hogy lássák az emberek böjtölésüket."
A böjt tehát a kegyességünknek olyan része, ami magánéletünkhöz tartozik. Nem "mutatvány", amit életünk kirakatába kellene állítani, hogy lássák, megcsodálják és megdicsérjenek érte az emberek. Aki saját fájdalmát, kényszerű böjtjét komor ábrázattal úton útfélen panaszolja és így sajnáltatja magát, azt senki sem sajnálja igazán. Legfeljebb lesajnálja. Aki a maga lelki sebeivel sebzi állandóan az embereket, annak a sebeit senki sem igyekszik bekötözni. Aki folyton a maga problémáival foglalkoztatja az embereket, annak problémáival senki sem foglalkozik szívesen. Aki a maga fájdalmas hangulatával rátelepszik a családjára, a barátaira, az elől menekülnek a családtagok, barátok és kollégák.
A böjtölésnek a legnagyobb veszedelme a képmutatás, ami abban áll, hogy az ember bizonyos formaságoknak, szabályoknak a megtartásával vallásosabbnak, hívőbbnek, kegyesebbnek látszik az emberek előtt, vagy akár önmaga előtt, mint amilyen valójában. Vagyis az ember szemlélője lesz a saját kegyességének, és úgy érzi, hogy így majd jobban tetszik az Istennek.
Mi tetszik abban az Istennek, ha valaki pénteken nem eszik húst, vagy nagypénteken nem szív egyetlen cigarettát sem? Mi ebben az Istennek tetsző dolog? Isten - aki soha nem éhes és szomjas - tényleg kedvét lelné abban, ha valaki éhezéssel gyötöri a testét? Vajon jobb keresztyén-e az, aki a böjt idején lemond a húsételről, de közben beszédével, ármánykodásaival, rágalmaival sokat árt embertársainak? Az ilyen embernek nem a gyomra kell, hogy böjtöljön, hanem a nyelve...
Jézus szerint a farizeusok böjtölésének egy nagy baja volt, az hogy mindig a régi ruhára akartak új foltot varrni. Ahol már nagyon szakadozott a régi életünk, oda egy kis keresztyén mázat kenünk, azt valami kegyességi formaságnak a foltjával takargatjuk. Isten pedig azt mondja: nem az áldozatod, nem a lemondásod kell nekem, hanem a szíved. Azzal, hogy bizonyos formaságok, szabályok, megkötözöttségek közé szorítod az életedet, az életed tartalma még nem változik meg. A kegyességi formák megtartása, magunkra erőszakolása nem tesz bennünket jobb keresztyénekké. Isten már az Ószövetségben megmondta: "Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a bűnösen fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény bujdosókat, ha mezítelent látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől!" (Ézs 58, 6-7).
Jó dolog tehát a böjt, de azt nem lehet senki számára szabályban előírni, mert akkor csak képmutatás lesz belőle. A böjt lényege nem a lemondás, hanem a felszabadulás valamilyen megkötöttség alól. Az igazi hit abban mutatkozik meg, hogy képessé teszi az embert arra, hogy vágyait megfékezze, magát ne szolgáltassa ki szabad prédául. Mindenféle testi és lelki vágy ellen, ami azzal fenyeget, hogy szenvedéllyé válik, eluralkodik felettünk. Mindenféle böjtnek akkor van igazán értelme, ha valamilyen céllal történik. A böjt célja, hogy a lélek jobban oda tudjon fordulni Istenhez, s ami ebben akadályozza, az legyen a böjtölésnek a tárgya. Sosem a lemondás az önsanyargatás a cél, hanem a megújulás az Istennel való közösségben, Jézus által...
A mai nap imádsága:
Uram! Tedd teljessé életemet, hogy kikerekedjék bennem a világ, s Általad egésznek érezhessem magamat! ÁmenA farizeusok és a közülük való írástudók pedig zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: "Miért esztek és isztok a vámszedőkkel és bűnösökkel együtt?" Jézus így válaszolt nekik: "Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek.
Lk 5,30-31
Gyönyörű ősi nyelvünk jól mutatja, mi a legdrágább kincsünk itt a Földön: az EGÉSZ-ség... Minden pótolható, de ha valaki az egészségében szenved maradandó károsodást, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Az egész-ség elvesztése azt jelenti, hogy egy részt "kimaradt" belőlünk, azt nem birtokolhatjuk többé. Ezt megszokni nem lehet, legfeljebb megtanulni vele az együttélést - s bizony ez olykor keserves nehézségek árán sikerül csak.
"Aki beteg, az menjen orvoshoz!" - szokták mondani. Van, aki nyilvánvalóan beteg, de mégsem érzi magát annak, nincs betegség-tudata, s olyan is akad, akinek meg tuljadonképpen semmi baja, s mégsem képes a normális életre, mert betegnek érzi magát. S aki meg orvoshoz fordul, annak pedig szembesülnie kell a ténnyel - csodásnak tűnű modern orvosi technika ide vagy oda -, hogy bizony az orvostudomány sem tud megoldani mindent, végesek a lehetőségek.
Aki képes minket egyedül meggyógyítani, a bűn miatt megfogyatkozó egész--ségünket részlegességéből teljességre juttatni, az maga az Isten... Csak úgy tűnik, hogy az idő jó orvos, valójában meggyógyítani sosem képes, ő csak "tüneti kezelésre" képes, hiszen az okot soha nem tudja megszüntetni, mert ahhoz visszafelé kellene pörögnie az időnek... Az Isten azonban még erre is képes! Olyan békességet tud adni, amely elveszejti bennünk a múltunk feletti lázadást, s kigyógyít minket a jövőnk felőli beteges aggódásból.
A keresztény emberként jól tudjuk, hogy Isten nélkül betegek vagyunk, azaz nem vagyunk EGÉSZ-ségesek. Ezért kell nekünk az Isten gyógyító kegyelme, mely pótolja bennünk a HIÁNY-t... S ha Ő kiteljesít, akkor életünk növekedésbe kezd, kivirágzik, sőt még elképzelhetetlenül sok áldás-gyümölcsöt is hoz: harmincszorosat, hatvanszorosat, százszorosat...
A mai nap imádsága:
URam! Felfogni nem tudlak, de vágyódom a Veled való közösségre... Gyenge akarásomat erősítsd meg ezen a mai napon is, hogy kiteljesedő életem lehessen Benned, kegyelmed által! Ámennekünk mégis egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte,
1 Kor 8,6a
Nem újkeletű a felismerés: ha a "gyengébbik nem" lenne az erősebb - egyébként réges-régen volt ilyen, és matriarchátusnak hívták -, akkor gyaníthatóan most nem azt mondanánk, hogy Atya-Isten, hanem azt: Anya-Isten. Nem kívánok így kora reggel reklámot csinálni a feminista teológiának, melyből hullámszerűen újra és újra előtör egyfajta emancipációs törekvés: a nő (is) ember, de abban teljesen igazuk van a Szentírást magyarázó kollegináknak, hogy az elmúlt kétezer esztendő keresztény teológiája egyértelműen androcentrikus. Azt pedig kár is lenni tagadni, hogy a saul-páli "a nő a gyülekezetben hallgasson"-elv már a hellén kultúrában megbukott, no meg azt is, hogy a keresztény hit terjesztői/támogatói elsősorban nők közül kerültek ki...
Tény, hogy a harmadik évezred elején, még ha triumfál is a vallási fundamentalizmus - úgy a keresztény, mint a mohamedán -, épp ideje lenne az elmúlt kétezer év egyháztörténeti tanulságait is levonva felülvizsgálni a keresztény terminológiát! Hiszen Istenben sem az "atyasága", a "fiúsága" vagy feminin elemet indirekt módon képviselő "szentlelkessége" a kiemelendő, hanem az, hogy Isten a Legfőbb teremtő, kormányzó és fenntartó erő a világban! Isten istenségének "nemet" adni, s "Mennyei Atyaként" megszólítani ugyanolyan ellenmondásos, mintha azt mondanánk: "Mennyei Anyánk", s most itt ezt ne tévesszük össze a katolikus népi vallásosság Szűz Máriát isteni piedesztálra emelő rajongásával.
Isten erő, Isten hatalom, Isten a Végtelen Teremtői Akarat. Ő az, Aki által létrejött a világmindenség legutolsó atomi részecskéje is és Neki "köszönhető", hogy itt és most vagyunk - élünk, mozgunk, s gondolkodhatunk Őróla... Nem mi voltunk előbb, s Őt csak kitaláltuk volna - ez egyébként tipikus véges, s egyszersmind szánalmasan földhözragadt gondolkodás(!) -, hanem fordítva! S mivel Ő Mindenható, ezért még mielőtt megformálódtunk volna Édesanyánk méhében, Ő már tudta, hogy mi milyenek leszünk, s hogy milyen sorsot szán nekünk... Ezért is van Ő mibennünk, s mi Őbenne! Ezért vagyunk, létezünk, élünk Őérte...
Isten tehát EGY. Nem kettő, nem három, hanem EGY. EGY és oszthatatlan. Nyelvtani próbálkozásaink, hogy megértsük Isten "istenségét" csak próbálkozások maradnak a világ végezetéig, ahogyan Isten létének is az egyetlen bizonyítéka a világ végzetéig az Ő Végtelen, gondviselő Szeretete! Akit megérint ez a szeretet, az nem teológiai igazságokat keres, hogy aztán azokból dogmákat gyártson, hanem szívében forgatja a krisztusi tanítást, s a Mestert követve halálig menően alárendeli életét a Szeretetnek - mert ebben van elrejtve lelkünk, s földi életünk kiteljesedésének lehetősége...
URam! Add az őszinte vágyakozást a szívembe, hogy országod vonzása a hétköznapok szürkítő küzdelmei között ki ne kopjon szívemből, s akaratod szerint tudjam játszani az élet 'játékát'! Ámen
Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.
Mk 10,15
Isten országa bizonyos szempontból olyan, mint a felnőttek világa a gyermekek számára: titkokkal teli... Ami pedig titokzatos, az mindig hatalmas vonzerővel bír! Míg a felnőtt-világ vonzása idővel többnyire megkopik - hiszen amikor benne vagyunk, akkor látjuk annak igazi valóját -, az Isten országának titkai ellenben nem fogynak el soha. Ha csak azt nézzük, hogy amióta az ember információt, tudást halmoz föl, s még így is az egész világ összes ismerete a megismerhető világ kevesebb, mint egy százaléka, s hogy rengeteg kérdésünk van az emberrel, a világunkkal és az univerzummal kapcsolatban, de ezek a megválaszolásra váró kérdések a feltételezhető ismeretnek csak további négy százalékát adják, akkor kiderül: 95%-ban még azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk...
Nincs érdekfeszítőbb, örömet adóbb, mint, amikor az ember érzi, hogy jó úton halad a birtokolható tudás felé. Olyan ez, mint, amikor az ember egy nehéz zenedarabot tanul meg... sok-sok energiát, időt kell belefektetni, hogy az adott darab "színpadérett" legyen. De ha koncerten a kitartó munka eredményeként végül megszületik a zenei "csoda", s a hallgatóság is tapsviharral köszöni meg a művésznek az előadását, akkor ott, azokban a pillanatokban, percekben a művész felejti a fáradalmait. (De ugyanez történik akkor is, ha valaki tisztességes küzdelemben a dobogó legfelső fokára állhat.)
Krisztus URunk szavai szerint, aki felnőtt korában nem válik gyermekké, s nem tanulja meg, hogy Isten szeretetét csak őszinte játszani-akarással lehetséges megvalósítani; vagyis a rendelkezésre álló időt (élet), a kapott talentumokat úgy kell forgatni, hogy azok a másik ember számára ajándékok legyenek. A szép, az emelő, a jó játékban - a szerepektől függetlenül - mindenki megajándékozott!
Sok felnőtt sajnos nem válik gyermekké, mert felnőtt sem volt soha! Infantilis maradt... Erre szoktuk mondani: "Ez homokozó, ez óvoda!" - amikor a felnőttek világában bosszantó gyerekes dolgokat tapasztalunk. Nincs lehangolóbb annál, amikor a felnőtt világban - mely 'elméletileg' az építést, az alkotást célozza meg -, nem a szép, az emelő, a közösségi értékek, hanem a rombolás, az önzés szellemisége az uralkodó! Az Emberfia Jézus egész földi életével és tanításával arra adott példát, hogyan tükrözhetjük EMBERként istenképűségre teremtettségünket, s aki "Istenben van", az tudja, hogy ezt a mindenre nyitott, őszinte gyermekkorban kell elkezdeni...
URam! Add az őszinte vágyakozást a szívembe, hogy országod vonzása a hétköznapok szürkítő küzdelmei között ki ne kopjon szívemből, s akaratod szerint tudjam játszani az élet 'játékát'! Ámen
Bizony, mondom néktek: aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy kisgyermek, semmiképpen sem megy be abba.
Mk 10,15
Isten országa bizonyos szempontból olyan, mint a felnőttek világa a gyermekek számára: titkokkal teli... Ami pedig titokzatos, az mindig hatalmas vonzerővel bír! Míg a felnőtt-világ vonzása idővel többnyire megkopik - hiszen amikor benne vagyunk, akkor látjuk annak igazi valóját -, az Isten országának titkai ellenben nem fogynak el soha. Ha csak azt nézzük, hogy amióta az ember információt, tudást halmoz föl, s még így is az egész világ összes ismerete a megismerhető világ kevesebb, mint egy százaléka, s hogy rengeteg kérdésünk van az emberrel, a világunkkal és az univerzummal kapcsolatban, de ezek a megválaszolásra váró kérdések a feltételezhető ismeretnek csak további négy százalékát adják, akkor kiderül: 95%-ban még azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk...
Nincs érdekfeszítőbb, örömet adóbb, mint, amikor az ember érzi, hogy jó úton halad a birtokolható tudás felé. Olyan ez, mint, amikor az ember egy nehéz zenedarabot tanul meg... sok-sok energiát, időt kell belefektetni, hogy az adott darab "színpadérett" legyen. De ha koncerten a kitartó munka eredményeként végül megszületik a zenei "csoda", s a hallgatóság is tapsviharral köszöni meg a művésznek az előadását, akkor ott, azokban a pillanatokban, percekben a művész felejti a fáradalmait. (De ugyanez történik akkor is, ha valaki tisztességes küzdelemben a dobogó legfelső fokára állhat.)
Krisztus URunk szavai szerint, aki felnőtt korában nem válik gyermekké, s nem tanulja meg, hogy Isten szeretetét csak őszinte játszani-akarással lehetséges megvalósítani; vagyis a rendelkezésre álló időt (élet), a kapott talentumokat úgy kell forgatni, hogy azok a másik ember számára ajándékok legyenek. A szép, az emelő, a jó játékban - a szerepektől függetlenül - mindenki megajándékozott!
Sok felnőtt sajnos nem válik gyermekké, mert felnőtt sem volt soha! Infantilis maradt... Erre szoktuk mondani: "Ez homokozó, ez óvoda!" - amikor a felnőttek világában bosszantó gyerekes dolgokat tapasztalunk. Nincs lehangolóbb annál, amikor a felnőtt világban - mely 'elméletileg' az építést, az alkotást célozza meg -, nem a szép, az emelő, a közösségi értékek, hanem a rombolás, az önzés szellemisége az uralkodó! Az Emberfia Jézus egész földi életével és tanításával arra adott példát, hogyan tükrözhetjük EMBERként istenképűségre teremtettségünket, s aki "Istenben van", az tudja, hogy ezt a mindenre nyitott, őszinte gyermekkorban kell elkezdeni...
Korlátaink...
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Add hogy korlátaimban ne szabadságom elvesztését, hanem lehetőségeim értékteremtő medrét lássam! Add, hogy mindent, amit Tőled kaptam szolgálatodba állíthassam, embertársaim javára, a Te dicsőségedre, magam s az enyéim örömére!Ámen
Aki felülről jön, az felette van mindenkinek. Aki a földről való, földi az, s földiekről szól.
Jn 3,31
Ezékiel látomásos képeiből, János evangéliumához rendelt szimbólum a sas. A sas nem csak egy "madár", hanem a levegő ura. Igen régi hiedelem, hogy a sas képes egyedül belenézni a Napba, ami pedig az Isten jelképe. Kétségen kívüli, hogy János evangélista, a "szeretett tanítvány" Jézus-életrajza a legfilozófikusabb, s nemcsak méltóságteljesen szárnyalnak benne az emelkedett gondolatok, de a sas röptéhez híven - ahogyan ezt egy amerikai teológus, Peter Ellis úgy negyedszázada The Genius of John c. művében leírja - koncentrikus körökkel közelít meg egy-egy témát. A kép, s a módszer valóban zseniális. Nem is lehet megérteni az Isten üzenetét, csak akkor, ha felülemelkedünk a hétköznapok sárbaragadt gondolaitól, s minden oldalról körbenézzük, megfigyeljük, mit is akar mondani az Isten szava. Talán nincs is elszomorítóbb, amikor valaki csak egy perspektívát lát, nem is akar másról tudni, csak a sajátjátról... lovas nemzet voltunk, még értjük a szót, ha valakire azt mondják: szemellenzős...
Mai igénk egy másik János, Keresztelő János bizonyságtételéből egy mondat. Látszólag egyszerű kritikának tűnik, pedig több van benne: kijelentés. Aki föntről látja a dolgokat, az mindig másképpen, sőt egészen más szemmel, generálisan másképpen lát mindent. A katona csak a harc részleteit, a véres küzdelmet látja, a dombtetőn irányító tábornok - jobb esetben - átlátja az egész csatát. Tudjuk, hogy Keresztelő Jánostól megkérdezték: "Te vagy-e a Krisztus?" Ő világosan válaszolt: "Nem vagyok az!" - "Hát akkor ki vagy? Választ kell vinnünk megbízóinknak!" Keresztelő János pedig elmondja, hogy ő a Fölülről Jövőnek a saruszíját megoldani sem méltó... Aki fentről jön, az nem vízzel, hanem tűzzel keresztel... Olyan bizonyságtétel ez, ami messze túlmutat az ember átlag-látásán. Ezért mondja később Jézus Keresztelő Jánosról: "Nincs nagyobb ember az emberek között Keresztelő Jánosnál."
Korunk népbetegsége a depresszió, azaz a nyomott hangulat. Sár-perspektívából nézve az életet ugyanolyan veszélyes, mintha rózsaszín szemüvegen keresztül szemlélnénk a világot. Mindehhez hozzájárul még az is, hogy egyesek úgy beszélnek az Istenről, s az Ő birodalmáról, mintha jártak volna már odaát... Ez nemcsak gusztustalan, de káros is. Bizony határok vannak ég és föld között! Tegnap egy tudományos dokumentumfilmet láttam, amelyben a pszichofarmatikumok új generációjáról szóltak. Ezek tényleg hatásosak, de ahogyan a professzorasszony mondta: "Az eredeti okot ezek sem szüntetik meg, csak igen jól biztosítják a kezelés fenntarthatóságát... "
A megoldás nagy valószínűséggel a határok felismerésében rejlik. Aki tudja, hogy hol a határ érték és értéktelen, Istennek tetsző és utálatos között, aki tudja, hogy az Isten Isten, s az ember az ember, az nem fog Istent játszani, de nem is fog a teremtettség paródiájává válni. Ha meglátjuk önmagunk, s mások korlátait, akkor nem vállalunk fel idealisztikus célokat, de építően közreműködhetünk abban, hogy emelkedjen az adott közösség, amiben vagyunk, legyen az családi, iskolai, gyülekezeti vagy még nagyobb...
Elhangzott a Pápai Református Kollégium Tatai Gimnáziumának ma reggeli áhitatán.
Mindazokért, akik mások miatt szenvednek.
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Te látod igazán mivé lett életünk Nélküled... Kegyelmeddel hajolj le hozzánk, hogy újra felismerjük teremtő akaratodat! ÁmenAmikor látta az ÚR, hogy az emberi gonoszság mennyire elhatalmasodott a földön, és hogy az ember szívének minden szándéka és gondolata szüntelenül csak gonosz, megbánta az ÚR, hogy embert alkotott a földön, és megszomorodott szívében.
1 Móz 6,5-6
A csalódottság érzésénél keserűbb íz talán nem is létezik... Az az állapot, amikor lelkünk forr, szánk kiszárad, mert pontosan az ellenkezőjét kaptuk annak, amit vártunk. Ilyenkor az egész ember - test és lélek - egységben szenved. Nemcsak étvágytalanság, szomorúság, de nemegyszer felborult életritmus jelzi, valami nagyon nagy gond van... Ha összefogásban árulás, hűségben hűtlenség üti fel a fejét, akkor az elemi ösztönök szintjén ütköznek a lelkek, hogy elkezdődhessen a kiegyenlítődés különös folyamata. Ha mindezek ismeretében azt olvassuk és tapasztaljuk, hogy már az Isten is csak bánkódik teremtménye miatt, akit szeretetéből hívott életre, akkor érezzük, nagyon nincsenek "rendjén" a dolgok.
A fokozás klasszikusan, biblikusan szép,s igaz most is: 1) a szív minden szándéka 2) szüntelen 3) csak gonosz... Nincs kivétel, hogy "azért valamiben még is csak jók vagyunk". Nem, mindenben felsültünk, életünk minden szintjén kudarcot vallottunk. Önzésünk átjárta, hatalmába kerítette testünket, lelkünket. Szex-kultusszá zsugorodott a szerelem, teherré a gyerek, üzletté az egymásról gondoskodás, silány okítássá a nevelés/növelés. Sasröptűnek álmodott életek a túlélés hétköznapi ganajtúrásába fulladnak bele, s végül csak a kegyetlenül keserű íz marad szánkban: csalódtam, nem ezt gondoltam, nem ezt akartam.
Az élet dimenzóinak néhányévtizedes tapasztalásában az Istent megismerni eleve lehetetlen vállalkozás. Csak megsejteni vagyunk képesek, hogy kicsoda az Isten, s mik is lehetünk mi valójában. Vannak persze, akik mindent tudni vélnek, s eljutnak addig a borzalomig is, hogy a hitet magyarázzák. Emberléptékű teóriájukat Istenről és világról magabiztosan vázolják fel álmélkodó, viszketegfülű hallgatóságuk előtt... Metódusokat és rendszert állítanak fel ott, ahol egyszerűen csak az Isten kegyelme érvényesül, törvényt látnak az evangéliumi folyamatokban is. Micsoda arogancia, micsoda szereptévesztés! Ahogyan a politikai életben úgy minden vallásban megvannak a "megmondó-emberek", akik önelégültségükben kinyilatkoztatnak. Erősnek hiszik magukat, pedig létük mint a mező virága, mely elszárad és lehull...
Isten talán soha nem szomorodik meg szívében, de ha a teremtmény úgy érzi, hogy már az Isten is csak bánkódik, akkor nagyon nagy bajban van a világ... Híres professzorunk Prőhle Károly azt mondta egyik előadásában: "Ha nem lenne ember a földön, akkor ez a bolygó maga a paradicsom lenne!" Nemcsak múló éveink tapasztalása, de a világ jelen folyása is alátámasztja: Milyen igaza volt! Változtatni nem a világot kell, hanem benne az embert. Aki valóban hiszi az Istent, az jól tudja: a változtatást legelőször a magunk életében kell elkezdeni...
