A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy ne az én ábrándozásom alakítsa életemet, hanem a Te álmod!! Ámen
Bizony a sok álommal és a sok beszéddel együtt jár a hiábavalóság. Ezért féld az Istent!
Préd 5,6
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Vörösmarty Mihály a "Merengőhöz" c. versében tökéletes definícióját adja az ábrándozás hiábavalóságának. Érdekes megfigyelni, hogy a köztudatban helytelenül él ez a Vörösmarty-igazság, mert sokszor csak úgy idézik, hogy "az álmodozás az élet megrontója". (Esetleg Vörösmarty egy népi szólásból merítette az ötletet?) Annyi bizonyos, hogy az álmodozás, s az ábrándozás ikertestvérei egymásnak, s mindkettő igen távol van a realitástól. S ha valaki a valóság biztos talaját elhagyva az ábrándozás/álmodozás ingoványos területére téved, akkor nemcsak megcsalja önmagát, de végzetessé is válhat: a lét szépsége, a harmónikus élet ugyanis nem a szertefoszló érzések/élmények kergetéséből áll, hanem abból az időnként kiábrázolódó boldogságpillanatok gyöngyfüzéréből, melyet az erő-szeretet-józanság fonalára a JóIsten kegyelme fűz fel...
Olyan világot élünk, ahol az élmény fontosabb, mint a valóság. A ma embere arra van a média, a reklámok által betanítva/idomítva, hogy a hétköznapokban is a habos-tortát keresse, jóllehet a mindennapok tartalmas megélésének, a holnapi feladatok elvégzéséhez szükséges mai erőgyűjtésnek az alapja egyedül a mindennapi kenyér... A kenyérből nem tudunk annyit enni, hogy elrontsuk a gyomrunkat, mert időközben jóllakunk vele, ellenben a torta mértéktelen evésének megvannak a maga veszélyei. Sok fiatal elé gurítják a szülők - csupa jószándékból - az egzisztenciális piros szőnyeget, mindenük megvan, habzsolják az élet pralinés finomságait, de idővel csömört kapnak tőle...
Az élet erejét ugyanis nem az adja, hogy magamat kényeztetem benne, hanem az, hogy másokért (elsősorban a szeretteimért, az "enyémekért") küzdök. Fájdalommal jár, ha az ember nem kap szeretetet, de a tragikus szenvedés az, ha nem adhat... Arra vagyunk ugyanis teremtve, hogy adjunk, s ha egymásnak ajándékaivá tudunk válni, akkor elértük a Teremtés célját. Az életet ugyanis nem álmodni kell, nem is magyarázni, hanem élni...
A Szentírás arra tanít minket, hogy az álmodozás/ábrándozás sehová sem vezető passzivitásba süllyeszt, de az Isten tisztelete/félelme aktivitásra sarkall. A jó cselekvésében való buzgólkodás nemcsak kiteljesíti földi létünket, de előbbre (és magasabbra!) is juttat azon az úton, ami Ahhoz vezet, Akinek vonzását nap mint nap érezzük életünk minden dolgában...
A mai nap imádsága:
Istenem! Adj nekem látást, hogy szövetségkötésed szándékait felfedezhessem életem egén, s általad megújulva boldogan élhessek mások szolgálatában! Ámen
"szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek,
melyet én a világgal kötök."
1Móz 9,13
Talán nincs is szebb természeti jelenség, mint a szivárvány. Gyerekkorom nyarai jutnak eszembe, amikor egy-egy forró délutáni esőzés után - strandpapucsban vagy anélkül - a traktorkerekek barázdálta földutak megteltek vízzel, s pajtásaimmmal együtt botokkal vagy éppen a kiskertből kölcsenvett "kapirccsal" vidámkodva utat vájtunk a felpuhult földben az összegyűlt vizeknek, hogy aztán ezerliterszám az útmenti árkokba folyhassanak. Különös illata van ilyenkor a fáknak és virágoknak, ilyenkor harapni lehet a csöndet, amit csak a madarak köszönöm-éneke szakít meg, s a langyossá vált feketeföld simogatása nagy valószínűséggel ilyenkor alakítja-érleli bennünk az anyaföld "libabőrös" szeretetét...
Felnőtt fejjel is - ha van időnk felnézni az égre - rácsodálkozunk a horizont és ég közé feszült megszámlálhatatlan árnyalatú óriási félkörívre. A JóIsten ég és föld közé támasztott színpompás óriási kocsikerekének másik fele a földben látszik tovább folytatódni - nem látjuk, de érezzük és tudjuk, ha az ég szivárványcsodája járja át a földet, akkor válik igazán "kerekké" a világ.
A Biblia első lapjain a szivárvány az Isten szövetségkötésének a pecsétje. Az égi félpecsét másik felét a mi szívünkbe "álmodja" bele az Isten. Ha jut hely a szívünkben az Örökkévalónak, akkor ott "megpihen", s az álom valósággá válik: létrejön a szövetség Isten és az ember, a Teremtő és a teremtmény között. Ebből a harmóniából merítve leszünk aztán képesek az áldozathozatalra is. Mert a nyugtalan szív önző, s csak magára gondol, a megbékéltbe azonban belefér szinte az egész a világ.
A mai nap imádsága:
Uram! Büntetésedet érdemeljük, mert eltértünk életet védő akaratodtól. Kérünk Téged, adj nekünk bölcsességet, hogy belássuk: Nélküled nincs jövőnk, nincs életünk, s visszatérjünk ahhoz a szeretethez, amire mindannyiónkat rendeltél! Ámen
Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól! Mert ha azok nem menekültek meg, akik elutasították azt, aki a földön adott kijelentést, mennyivel kevésbé menekülünk meg mi, ha elfordulunk attól, aki a mennyből szól hozzánk.
Zsid 12,25
Jézus Krisztus, az ÚR felkentje, életével és tanításával botrányt jelentett a zsidók számára... Nyilvánvalóan akadtak a művelt törvényismerők között is olyanok (lásd Nikodémus!), akik meglátták a názáretiben az Isten Küldöttét, de a többség elfordult Attól, Aki a Világosságból, az "Istentől jött", s mennyei dolgokról tanított. Ha Jézus nem is fordult el véglegesen a zsidóktól, de gyakran elhatárolódott a törvényt vakon követőktől, s bizony nem mulasztotta el az alkalmat, hogy rá ne döbbentse hallgatóságát/tanítványait a farizeusi vallásosság Istentől és embertől távol álló voltára. A Mester szerint ez a fajta képmutató kegyesség nem kedves az ÚR előtt...
A jézusi tanítás, Jézus egész személyének tagadása nemcsak a zsidók között, ott és akkor, de minden nép között, minden korban tetten érhető. A "jézusi alternatíva", a szeretet-központúság, az irgalom, s a megbocsájtás készségének folyamatos gyakorlása sokak számára elfogadhatatlan. A keleti népek közöt sok helyütt még ma is "gyakorolják" a vérbosszút, melynek "célja", hogy helyreállítsák a sérelmet elszenvedett közösség becsületét. (Ez nekünk, individualista, modern európai embereknek nehezen érthető, mert a mi identitásunkat elsősorban a "fene-nagy" egónk határozza meg, s nem a közösség. Számunkra az elsődleges, a meghatározó, hogy mi történik velünk, s nem az, hogy mi történik azzal a közösséggel, amelyben létezünk.) Márpedig az élet az közösségben "történik" - kicsiben és nagyban egyaránt -, s az egyén jóléte, komfortja, életminősége függ ettől. Most, amikor faluvá zsugorodott a világ, a globalizációs folyamatokban ez lépten-nyomon tetten érhető.
A mi URunk, Jézus Krisztus szavait tehát lehet ignorálni, de számolni kell azzal, hogy az Isten egész élővilágra kiterjedő akaratának semmibevétele komoly következményekkel jár. A "komoly" itt nemcsak üdvtörténeti vonatkozású! Az élet, amit Isten "jókedvében" teremtett, s bizonyára nem evolúciós kísérletnek szánt, s nem "csak úgy" a maga "szórakoztatására" formálta olyanná, amilyenné - hiszen a világ számtalan csodájában felfedezhető, hogy Isten a világot szeretetből teremtette - ezért az életet az Isten a természetbe plántált törvényeivel védi. Aki ellenszegül ezeknek az életvédő törvényeknek, annak "Istennel gyűlik meg a baja" - Isten ugyanis tegnap, ma és mindörökké ugyanaz -, s a Teremtő Isten az ember idiótizmusa miatt nem fogja megváltoztatni máról holnapra a fizika, a kémia stb. igazságait, hogy az ember megmeneküljön az Élettel szemben elkövetett igazságtalanságának következményeitől... S ha a buta ember végzetes oktalanságot követ el picinyke bolygólyán, akkor Isten nem fogja visszafelé forgatni a Földet, sem az időt, hogy korrigálhassunk...
Ha az ember nem talál vissza az Isten-adta, életvédő törvényekhez, s nem ezek szerint él, akkor pusztulásába rohan... s ha az istentelen ember bűnei miatt elsüllyed ennek a csónak-világnak az egyik fele, akkor idővel alámerül a csónak másik fele is...
A mai nap imádsága:
Istenem! Te számtalan lehetőséget adsz életünkbe, s mi alig látunk meg belőle néhányat... Add, hogy ne a bírhatnámság, s a könnyebb lét ígéretének rózsaszínű szemüvegén át nézzük teremtett világodat, hanem meglássuk benne gondviselő jóságod embervilágot megtartó szivárványszíneit! Ámen
Majd azt mondta Isten: Ez a jele a szövetségnek, amit én szerzek veletek és minden élőlénnyel, amely veletek van, minden nemzedékkel, örökre: szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kötök.
1 Móz 9,12-13
Szemet gyönyörködtető optikai jelenség, mely ősidők óta lenyűgözi az embert... Nincs nép, nincs civilizáció, mely ne keresett vagy adott volna magyarázatot erre a föld és ég között feszülő megfoghatatlan csodálatos szépségű ívre. Az ír emberek azt mondják, hogy egy aranyfazék fekszik a végén. Az indiaiak úgy hiszik, hogy ez híd az élet és halál között. A görög mitológiában a szivárvány istennője, az istenek hírnöke. Szárnyas, "tarka" ruhát viselő, kezében hírnöki pálcát tartó istennőnek írják le, aki főleg az istennők követeként jelenik meg. A Biblia szerint pedig Isten emberrel - nemkülönben "minden élőlénnyel, amely veletek van" - kötött szövetségének jele.
És mit jelent a mai ember számára? Ha egyáltalán van ideje felnézni az égre elvárosiasodott, távlat-szűkös emeletes házai közül... Jobb esetben még a (természetes) szerelemre gondol, meg arra, hogy jó lenni átmenni alatta, ha... ha lenne rá lehetősége, no meg lenne kivel, akinek kezét úgy szoríthatná, hogy mindkettőjük édes kívánsága ugyanaz lehetne: szorítani egymás kezét az idők végéig... De ezek a pillangótáncos, súlytalanná varázsoló érzések hamar tovatűnnek, mint a szivárvány maga! Maradnak a színtelen hétköznapok, s a szürkeségbe szakadt, reménytelennek tűnő küzdelem a magyar-valóságos egzisztencia-minimumért.
A hívő ember számára a szivárvány ennél jóval többet jelent! Nemcsak az Istennel kötött erős szövetségét, de ugyanakkor a földi élet lehetőségeinek széles spektrumát is jelenti: kiteljesedést a hivatásban, az alkotó munkában, a hűséges párkapcsolatban, a családi élet örömeiben, s olykor nehézségeiben is. Ahogyan a szivárvány színei egymásba fonódva egységet képeznek, ugyanúgy életünk különböző "színű" élményei/történései is Isten gondviselésében egybeolvadnak. S ha ilyen egységben látjuk életünket, akkor még azt a "jutalmat" is reménységgel fogadhatjuk, amit Isten elkészített a Krisztus szeretetében mindazoknak, akik hiszik, hogy van út ebből a látható világból, abba a láthatatlan, jobb világba...
A mai nap imádsága:
Uram! Te látod kelésemet és fekvésemet, rohanásomat, és küzdelmeimet, hogy az enyéimnek biztonságot teremthessek. Láttasd meg velem, hogy Nélküled semminek sincs értéke, de Veled együtt, s általad életem minden dolga tartalmat nyer. Ámen
A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után. Azután megáldotta és megszentelte Isten a hetedik napot.
1 Móz 2,2-3
Ha nincs időnk megállni az életben, hogy létrejöjjenek legszebb találkozásaink, akkor nemcsak egy soha vissza nem térő alkalmat szalasztottunk el, de "jó úton" járunk afelé, hogy az élet egy határozott ütéssel megállítson, s elgondolkodásra késztessen... Ha életünkben csak munkanapok vannak, akkor miért is dolgozunk?
A pihenésről, megállásról furcsa elképzelései vannak a ma emberének. Míg az egyik hétköznapi zakatoló ritmusának harmóniátlan felerősítésére ugrabugrál valamilyen bódító szer hatására a diszkóban, addig a másik az extrém-sport valamelyikével emeli adrenalin-szintjét, no meg szeretteiét is, akik azon izgulnak, vajon hazajön-e épségben? Igen sokan pedig a mértéktelen alkoholfogyasztás hálójában vergődnek hétről-hétre. Ez lenne a pihenés szent napja? Bizonnyal nem... Sokan vannak olyanok is, akik megszentelik a maguk esze szerint az ÚR napját - legyen az, a szombat vagy a vasárnap -, de az ilyen "szent napok" világában felnőtt gyermek vagy elszabadul az első adandó alkalommal vagy reprudukálja szülei élet-, ember-, s Isten szeretet-parancsa elleni törvényeskedő életét.
Mi tehát a hetedik nap értelme? Az Isten maga. A hetedik nap kiváltsága, hogy szívünkben-lelkünkben felfedezzük Teremtőnket, s megpróbáljunk hasonlítani hozzá. Nem azért, hogy tökéletesek legyünk (ez »csak« odaát, az Isten világában beteljesedő ígéret), hanem azért, hogy a Tökéletes jelenléte által megvilágítást nyerjen életünk minden része - a rejtettek is -, s a disszonáns hangok (szóval és cselekedettel elkövetett vétkeink, mulasztásaink, bűneink) Isten Szentlelke által a harmóniába kerüljenek. Ez az úgynevezett kegyelmi élet, a kiengesztelődés. Megbékélés önmagunkkal, s Istennel. Ezek azok a pillanatok, amikor hálát sóhajtunk Teremtőnk felé végre elért céljainkért, "felsőbb segítségért", magyarul a megtapasztalt áldásért.
Sokan vannak, akik hétvégeken sem állnak meg, mert szolgálatot teljesítenek - értünk. Ahogyan Isten gondoskodó szeretete sem tart "szünnapot" ugyanúgy azok a szolgálatok, melyek életünk testi-lelki biztonságáért dolgoznak is folyamatosak. Isten a hetedik nappal a megszentelő ritmusra figyelmeztet minket. "Mert nem az ember van szombatért"... De Isten az emberért adja magát, hogy Önmagához térítse. Ebben nagy segítség, ha hat munkás nap vagy hat alkotó, evilági gondolat után a hetedik az Isten vonzásában születik meg bennünk.
Teremtés rendje...
A mai nap imádsága:
Istenem! Köszönöm Neked, hogy az élet csodájának részesévé tettél! Add, hogy lelkemben uralkodjék a Tőled jövő isteni szándék, s szeretni tudjam a világot, felebarátaimat, s mindazokat akiket bölcs végzésed szerint rám bíztál! Ámen
Megteremtette Isten az embert a maga képmására, Isten képmására teremtette, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be és hódítsátok meg a földet. .
1 Móz 1,27-28ab
Isten képmásai vagyunk tehát... A férfi nem "atyaúristen", a teremtés "korononája", s a nő sem istennő, akinek kijár az imádat, hanem férfi és nő együtt képmásai az Istennek. Már Ádámnál és Évánál kinyilvánítja Isten: legyetek EGYek, hiszen én, a ti Teremtőtök is EGY vagyok. Azt is érdemes megjegyeznünk, hogy Isten nem kérdéses kimenetelű kozmikus kísérletként indítja útra az első emberpárt, hanem miután létrehívta Ádámot s Évát és megajándékozta őket külön-külön értelemmel és döntési szabadsággal, őket együtt, mint "párt" megáldotta. Ezért mindazok, akik a Teremtő Isten eredeti rendjébe bele kívánnak szövődni, házasságkötésükkor Isten áldását kérik... A szaporodás, a betöltés, a növekedés, azaz a kiteljesedés tehát nem más, mint az Isten áldásában való részesedés.
Az ember azonban elfordult az EGYtől, mert olyan akart lenni, mint az Isten: vagyis: EGY. De az ember sosem lehet "úgy" EGY, mint az Isten, mert az ember az ember, azaz teremtmény, s nem pedig (teremtő) Isten. Jóllehet a Kísértő sziszegő mondata ott visszhangzik minden generáció fülében: "Olyanok lesztek, mint Isten!" - ez azonban kezdettől fogva hazugság, s mindvégig csak hazug ígéret marad. Ha valaki hasonlítani akar az Istenhez, akkor erre csakis egy lehetősége van: szerethet.
A szeretet csodája abban rejlik, hogy önkéntes. Az adás, akkor ad kiteljesítő örömöt, ha az önkéntes. Ha valakitől valamit kikényszerítenek, azon nemcsak áldás nincs, de harmad- és negyedíziglen megkeserítheti generációk életét is. Amikor a nő saját akaratából kész arra, hogy az Élet továbbadásában a Teremtő Isten eszközévé váljon, akkor a gyermek valóban "ajándék, s az anyaméh gyümölcse 'valóban' jutalom". Ellenkező esetben elhordozhatatlan teher a gyermek, s olykor megtörténik, hogy - jobb esetben csak intézetbe adja az anya a gyermekét -, de olykor az is megesik, hogy a megszületett csecsemőt a saját (édes?)anyja megöli... S még mielőtt valaki ítélkezne, gondolkodjon el azon egy kicsit: hány családapa ölt meg családapát az emberiség eleddigi történelmében?... Mert ugye, az nyilvánvaló, hogy igazságos háború nem létezik... Az ölés is (jogilag) csak akkor elfogadott, ha az jogos önvédelemből történik. (De ilyen esetben is a veszély elhárítására, s nem az élet kioltására kell törekedni.)
A régi fordítások úgy hozzák: "hajtsátok uralmatok alá a földet". Azaz nem leigázni, kifosztani kell(ene) a Földet, hanem jó gazda módjára gondoskodva uralkodni felette. Míg az Isten nélküli uralkodás emberi indulatokat erősít, az Istenre figyelő, a közösség javát szolgáló gondoskodás isteni erényeket ébreszt az emberben. Aki a hatalomban akar kiteljesedni, az lator diktátorrá válik, aki pedig a szolgáló szeretetben él, az istenképűvé emberré válik. A választás mindig rajtunk múlik: Mit tartunk fontosnak? A múlandó földit vagy az el nem múló, odaát is érvényben maradó örök istenit?
