Azokért, akiknek tragédiát kell elhordozni a szívükben...
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Te látod mily sokszor panaszkodom, mert bajt látok a kellemetlenségeben, s tragédiát a bosszúságokban. Tedd szememet látóvá, s szívemet érzővé, hogy bátorítás lehessek másoknak, s szereteted követeként magam is kiegyenlítődést nyerjek! Ámen
Sok baj éri az igazat, de valamennyiből kimenti az ÚR.
Zsolt 34,20
Az ÚRIsten felhozza napját jókra s gonoszokra egyaránt és hasonlóképpen a baj sem kerüli el se egyiket, se másikat. Olyan talánya ez az életnek, melyre sok okosnak tűnő választ fogalmaztak már meg, de megoldási képletet a "Miért? "-re még senki nem talált. Azt még csak-csak megérti a nem vallásos ember, hogy a hívő lélek buzgó köszönömöket mormolgat imájában, de hogy miért nem fordít hátat az Istenének, amikor baj és nyomorúság éri - ezt már sehogysem. A bajok - ha jönnek - csőstül jönnek... azaz mindig társaságban. Ami persze egyiknek baj, az másiknak áldás is lehet. Az egyiknek a nagy eső Isten verése, a másiknak meg a bőségés termés biztosítéka... Egy éremnek két oldaláról lenne szó? Inkább arról, hogy az élet szelei mindig fújnak, a kérdés számunkra csak az: Tudjuk-e melyik kikötőbe igyekezünk? Ha igen, akkor a szelek segítenek. (Seneca)
A bajt a szenvedést senki nem veszi vidáman, mert nem is lehet. Akármilyen mértékű is, hiányt jelent, ami fáj. A fájdalom súlya pedig egyformán nyomja minden ember lelkét... s ha sokáig kell hordani, akkor megtöri a legerősebbeket is.
A fájdalom hordozása a szenvedés, amit kikerülni csak látszólag lehet. Létünk törvénye, hogy más és más formában, s a legkülönfélébb időkben, de megjelenik. Annak elfogadása, hogy ez is az Isten Titokzatosságának része, csakis a spiritualitásban lehet felismerni. Sokan szerint a lelki út járása a könnyebb választás. Aki naponta járja, az megvallhatja, ez bizony nem így van... Míg az anyagvilágban élők legfeljebb a matéria és mulandóság horizontjáig néznek, addig a spirituális életet választók előtt olyan dimenziók nyílnak meg, melyek meglátása felemelő, de Isten segítsége nélkül szédítő... Hányan vannak közöttük, akik teljesen elveszítették a realitásérzéküket, mert nem Jézus szeretetparancsait, hanem emberi okoskodásokat, törvényeskedő "igemagyarázatokat" követtek, melyekre aktuálisan "viszketett a fülük"...
Új esztendőt kezdtünk, kihívások, feladatok özöne vár ránk ebben az évben is. Küzdelmeink most is lesznek, s a csalódások sem kerülnek el. Mindezek elhordozása közösségben könnyebb: párkapcsolati, testvéri kicsiben vagy baráti, gyülekezeti nagyobban, Isten látható és láthatatlan angyalokat (angelosz »gör.« küldött) rendel mellénk. Ez azt jelenti, Neki gondja van ránk, azaz Ő a Gondviselő. S ha Ő viseli a gondot, a mi gondjainkat, az enyémet is - és ezt tudjuk is -, akkor a ránk eső rész elhordozása már egészen más állapotba helyez minket.
Zsolt 34,20
Az ÚRIsten felhozza napját jókra s gonoszokra egyaránt és hasonlóképpen a baj sem kerüli el se egyiket, se másikat. Olyan talánya ez az életnek, melyre sok okosnak tűnő választ fogalmaztak már meg, de megoldási képletet a "Miért? "-re még senki nem talált. Azt még csak-csak megérti a nem vallásos ember, hogy a hívő lélek buzgó köszönömöket mormolgat imájában, de hogy miért nem fordít hátat az Istenének, amikor baj és nyomorúság éri - ezt már sehogysem. A bajok - ha jönnek - csőstül jönnek... azaz mindig társaságban. Ami persze egyiknek baj, az másiknak áldás is lehet. Az egyiknek a nagy eső Isten verése, a másiknak meg a bőségés termés biztosítéka... Egy éremnek két oldaláról lenne szó? Inkább arról, hogy az élet szelei mindig fújnak, a kérdés számunkra csak az: Tudjuk-e melyik kikötőbe igyekezünk? Ha igen, akkor a szelek segítenek. (Seneca)
A bajt a szenvedést senki nem veszi vidáman, mert nem is lehet. Akármilyen mértékű is, hiányt jelent, ami fáj. A fájdalom súlya pedig egyformán nyomja minden ember lelkét... s ha sokáig kell hordani, akkor megtöri a legerősebbeket is.
A fájdalom hordozása a szenvedés, amit kikerülni csak látszólag lehet. Létünk törvénye, hogy más és más formában, s a legkülönfélébb időkben, de megjelenik. Annak elfogadása, hogy ez is az Isten Titokzatosságának része, csakis a spiritualitásban lehet felismerni. Sokan szerint a lelki út járása a könnyebb választás. Aki naponta járja, az megvallhatja, ez bizony nem így van... Míg az anyagvilágban élők legfeljebb a matéria és mulandóság horizontjáig néznek, addig a spirituális életet választók előtt olyan dimenziók nyílnak meg, melyek meglátása felemelő, de Isten segítsége nélkül szédítő... Hányan vannak közöttük, akik teljesen elveszítették a realitásérzéküket, mert nem Jézus szeretetparancsait, hanem emberi okoskodásokat, törvényeskedő "igemagyarázatokat" követtek, melyekre aktuálisan "viszketett a fülük"...
Új esztendőt kezdtünk, kihívások, feladatok özöne vár ránk ebben az évben is. Küzdelmeink most is lesznek, s a csalódások sem kerülnek el. Mindezek elhordozása közösségben könnyebb: párkapcsolati, testvéri kicsiben vagy baráti, gyülekezeti nagyobban, Isten látható és láthatatlan angyalokat (angelosz »gör.« küldött) rendel mellénk. Ez azt jelenti, Neki gondja van ránk, azaz Ő a Gondviselő. S ha Ő viseli a gondot, a mi gondjainkat, az enyémet is - és ezt tudjuk is -, akkor a ránk eső rész elhordozása már egészen más állapotba helyez minket.
A mai nap imádsága:
Uram! Áldott légy mindenért! A jóért is, amivel elhalmozol, s a próbákért is melyek hitünket erősítik... Kérünk Téged, kegyelmeddel légy velünk ebben az esztendőben is, hogy a Te képed mozaikszerűen kirajzolódjék bennünk, s közöttünk, s meg-megláthassa a világ, hogy Te mennyire szeretsz mindannyiunkat! Ámen
A küldöttek között voltak farizeusok is, és ezek tovább kérdezték őt: "Miért keresztelsz tehát, ha nem te vagy a Krisztus, sem Illés, sem pedig a próféta?" János így válaszolt nekik: "Én vízzel keresztelek. De közöttetek áll az, akit ti nem ismertek, aki utánam jön, és akinek saruja szíját megoldani sem vagyok méltó."
Jn 1,24-27
Víz és ember... Elválaszthatatlanul összetartoznak. Többnyire vízből vagyunk - ezt is mondogatjuk, s valóban: élet és víz összetartozó fogalmak. A víznek éppen ezért az ember életében mindig kultikus szerepe is volt. Szinte nincs vallás, ahol a víz ne kapott volna valamilyen liturgikus szerepet a vallásos életben: tisztulási fürdők, beavatási szertartások elengedhetetlen kellékévé vált... Nem csoda tehát, hogy János vízzel keresztel, túlontúl sok vallási jelentést hordoz a víz.
A keresztelés, a baptidzo=bemerítek, görög igéből magyarázva azt üzeni, hogy az "óemberünk"a vízbe fulladt, s felbukkan az "újember", a krisztusi. Szép, s teológiailag helytálló. Ugyanakkor az is egy érdekes magyarázat, hogy a keresztelés, a körösztöl (kört oszt) ősi magyar szóból származik, melyben a kör a Napot, az Életet adó Fényt, azaz az Istent szimbolizálja (Én vagyok a világ világossága!), s az osztás (mint igazságosság megnyilvánulása) igazából akkor történik meg, amikor az Isten törvénye "belép" az ember földi életbe, azaz az isteni törvény "osztja" az életet - ember-ember-közivé, valamint Isten és ember-közivé. (Úrvacsorai ostyánkba belesütött kereszt is négyfelé oszt...) Egy bizonyos: aki a keresztség szentségében részesült, annak új, Istent-tükröző életprogramja van... hogy ebből mit valósít meg, az az egyéni döntés következménye.
Szegény farizeusok, akik kötve vannak az emberi rendelkezések szigorával, s megtestesítői annak az örök emberi magatartásnak, mely gyakorlatilag képtelen szabadulni a prekoncepcióktól, az előítéletektől - lásd: a messiásnak úgy kell eljönni, ahogy ők gondolták -, keresik a választ arra, ki ez az ember, aki a Jordánban keresztel? János elmondja, hogy ő nem a Krisztus (Krisztus=gör. szó, a héber Messiás=felkent szó tükörfordítása), ő a Krisztusnak "saruja szíját sem méltó megoldani", azaz még arra a munkára sem méltó, ami a rabszolgák végeztek el...
Ha az az ember, akit "nagyra tartottak" - Illés próféta reinkarnációjának, sőt Krisztusnak, sőt egyenesen a "Küldöttnek" véltek -, ennyire kicsinynek tartja magát, milyen nagy lehet az, aki majd "nem vízzel, hanem tűzzel keresztel"! Aki vállalja a Krisztus-követés útját, az nem akármilyen életet él. Az ilyen életvezetés nemcsak nem-mindennapi tudatosságot feltételez, de elhívást is. Aki Őt, a Mestert követi, annak fel kell vennie a maga keresztjét, ez pedig nem az alkalmatlanság felvállalása, hanem az evangélium elutasításából fakadó hátrányok elviselése. (Sajnos sok, magát igaz kereszténynek tartó ember próbálja "keresztnek" bemutatni/magyarázni saját életvezetési butaságai következményeként előállt nyomorúságait és szeretetlenségéből fakadó kitaszítottságát az evangélimért elszenvedett "kitüntető kegynek" - pedig nem az... (Ilyen "furcsa emberek" miatt is van sokszor igazságalapja a keresztényeket érő nyers kritikának.)
Keresztelő János Krisztusra, a Megtestesült Szeretetre mutatott. Mi nem vagyunk keresztelő Jánosok, sem evangélisták, de még apostolok sem... Minket arra hívott el az Isten, hogy pislákoló - olykor többet kormoló, mint világító - mécses-életünkkel tanúságot tegyünk Isten kegyelmes jóságáról. Gesztusértékűen jelként vagy valódi segítséget nyújtva, az eredmény - Isten felől nézve ugyanaz: Tükrözzük-e a szeretet-fényét, megnyilvánul-e istenképűségünk itt a földi életben vagy sem... A válasz egy részét, reménységeink szerint, hordozza majd ez a eme esztendő is...
Jn 1,24-27
Víz és ember... Elválaszthatatlanul összetartoznak. Többnyire vízből vagyunk - ezt is mondogatjuk, s valóban: élet és víz összetartozó fogalmak. A víznek éppen ezért az ember életében mindig kultikus szerepe is volt. Szinte nincs vallás, ahol a víz ne kapott volna valamilyen liturgikus szerepet a vallásos életben: tisztulási fürdők, beavatási szertartások elengedhetetlen kellékévé vált... Nem csoda tehát, hogy János vízzel keresztel, túlontúl sok vallási jelentést hordoz a víz.
A keresztelés, a baptidzo=bemerítek, görög igéből magyarázva azt üzeni, hogy az "óemberünk"a vízbe fulladt, s felbukkan az "újember", a krisztusi. Szép, s teológiailag helytálló. Ugyanakkor az is egy érdekes magyarázat, hogy a keresztelés, a körösztöl (kört oszt) ősi magyar szóból származik, melyben a kör a Napot, az Életet adó Fényt, azaz az Istent szimbolizálja (Én vagyok a világ világossága!), s az osztás (mint igazságosság megnyilvánulása) igazából akkor történik meg, amikor az Isten törvénye "belép" az ember földi életbe, azaz az isteni törvény "osztja" az életet - ember-ember-közivé, valamint Isten és ember-közivé. (Úrvacsorai ostyánkba belesütött kereszt is négyfelé oszt...) Egy bizonyos: aki a keresztség szentségében részesült, annak új, Istent-tükröző életprogramja van... hogy ebből mit valósít meg, az az egyéni döntés következménye.
Szegény farizeusok, akik kötve vannak az emberi rendelkezések szigorával, s megtestesítői annak az örök emberi magatartásnak, mely gyakorlatilag képtelen szabadulni a prekoncepcióktól, az előítéletektől - lásd: a messiásnak úgy kell eljönni, ahogy ők gondolták -, keresik a választ arra, ki ez az ember, aki a Jordánban keresztel? János elmondja, hogy ő nem a Krisztus (Krisztus=gör. szó, a héber Messiás=felkent szó tükörfordítása), ő a Krisztusnak "saruja szíját sem méltó megoldani", azaz még arra a munkára sem méltó, ami a rabszolgák végeztek el...
Ha az az ember, akit "nagyra tartottak" - Illés próféta reinkarnációjának, sőt Krisztusnak, sőt egyenesen a "Küldöttnek" véltek -, ennyire kicsinynek tartja magát, milyen nagy lehet az, aki majd "nem vízzel, hanem tűzzel keresztel"! Aki vállalja a Krisztus-követés útját, az nem akármilyen életet él. Az ilyen életvezetés nemcsak nem-mindennapi tudatosságot feltételez, de elhívást is. Aki Őt, a Mestert követi, annak fel kell vennie a maga keresztjét, ez pedig nem az alkalmatlanság felvállalása, hanem az evangélium elutasításából fakadó hátrányok elviselése. (Sajnos sok, magát igaz kereszténynek tartó ember próbálja "keresztnek" bemutatni/magyarázni saját életvezetési butaságai következményeként előállt nyomorúságait és szeretetlenségéből fakadó kitaszítottságát az evangélimért elszenvedett "kitüntető kegynek" - pedig nem az... (Ilyen "furcsa emberek" miatt is van sokszor igazságalapja a keresztényeket érő nyers kritikának.)
Keresztelő János Krisztusra, a Megtestesült Szeretetre mutatott. Mi nem vagyunk keresztelő Jánosok, sem evangélisták, de még apostolok sem... Minket arra hívott el az Isten, hogy pislákoló - olykor többet kormoló, mint világító - mécses-életünkkel tanúságot tegyünk Isten kegyelmes jóságáról. Gesztusértékűen jelként vagy valódi segítséget nyújtva, az eredmény - Isten felől nézve ugyanaz: Tükrözzük-e a szeretet-fényét, megnyilvánul-e istenképűségünk itt a földi életben vagy sem... A válasz egy részét, reménységeink szerint, hordozza majd ez a eme esztendő is...
Életünk célja...
A mai nap imádsága:
Uram! Feléd törekvő életemet áldd meg kegyelmesen, hogy szereteted követévé válhassak a világban! Ámen
Kevéssel tetted az embert kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg.
Zsolt 8,6
"Na azért Te sem vagy egy angyal!" - hangzik el sokszor a felelősség megosztásának, elhárításának, másikra testálásának köznapi formulája. Angyal szavunk a görög "angelosszal" cseng össze, ami küldöttet jelent. Kár, hogy elfelette az ember, hogy mi az Isten akarata: a szeretet küldöttévé válni itt a földön. Az angyalok tehát abban segítenek, hogy ne felejtsük el mi az Isten akarata.
Ámulatba ejtő, hogy az embert, a porból valót, az Ádámot milyen státuszba helyezi a Teremtő. Érdekes, hogy az Ádám szónak nincs hím- és nőneme a héber nyelvben, mert az ádám mindig az emberi fajt, vagy az Isten által alkotott, emberhez méltó, érték-őrző és értékteremtő,minőségi értelemben vett teremtményt jelenti. Sőt, többes számú alakja sincs, tehát mint - ma úgy mondanánk - a nagybetűvel írt az Ember.
Az tehát, hogy halandóságunkban az Isten segítségével egyedülálló, soha vissza nem térő arculatunkat kell felmutatni, a legnagyobb méltóság! A legfontosabb tehát, hogy rövidre szabott életünkben a tőle kapott istenképűséget tükröző emberek tudjuk lenni és maradni... azaz felelősséggel szeressünk.
Zsolt 8,6
"Na azért Te sem vagy egy angyal!" - hangzik el sokszor a felelősség megosztásának, elhárításának, másikra testálásának köznapi formulája. Angyal szavunk a görög "angelosszal" cseng össze, ami küldöttet jelent. Kár, hogy elfelette az ember, hogy mi az Isten akarata: a szeretet küldöttévé válni itt a földön. Az angyalok tehát abban segítenek, hogy ne felejtsük el mi az Isten akarata.
Ámulatba ejtő, hogy az embert, a porból valót, az Ádámot milyen státuszba helyezi a Teremtő. Érdekes, hogy az Ádám szónak nincs hím- és nőneme a héber nyelvben, mert az ádám mindig az emberi fajt, vagy az Isten által alkotott, emberhez méltó, érték-őrző és értékteremtő,minőségi értelemben vett teremtményt jelenti. Sőt, többes számú alakja sincs, tehát mint - ma úgy mondanánk - a nagybetűvel írt az Ember.
Az tehát, hogy halandóságunkban az Isten segítségével egyedülálló, soha vissza nem térő arculatunkat kell felmutatni, a legnagyobb méltóság! A legfontosabb tehát, hogy rövidre szabott életünkben a tőle kapott istenképűséget tükröző emberek tudjuk lenni és maradni... azaz felelősséggel szeressünk.
Gondviselés...
A mai nap imádsága:
URam! Számtalanszor megtapasztaltam jóságodat, de mégsem voltam elég hálás érte! Add, hogy ne csak szóban, de mindennapi cselekedeteimben is megköszönjem gondviselésedet! Ámen
Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok. Legyetek józanok, vigyázzatok...
1 Pt 5,7-8a
Megérteni egy jó filmet, színdarabot vagy egy izgalmas könyvet csak akkor tudunk, ha végignézzük, végigolvassuk, s megismerjük a végét... Az elején még nem tudjuk, "mire megy ki a játék" - legfeljebb csak sejtjük, de az kevés a megértéshez. Bizony így vagyunk az életünkkel is! Sorsunk értelme akkor világlik meg, ha a végére értünk. A bölcs tudja mindezt, éppen ezért nem rugkapálódzik sorsa ellen, hanem méltósággal elhordozza azt.
Aki a krisztusi tanításon tájékozódik, s Jézus URunk ajánlásait elfogadva követi Őt, annak az élet általános terhei könnyebbek, sőt olykor a "sors igája" még gyönyörűséges is számára. Nem azért érzi szépnek a kihívásokat - munkában, párkapcsolatban, családi életben, gyermeknevelésben, közösségért végzett önkéntes szolgálatban stb. - mert az önkínzást kívánná, hanem azért, mert tudja, hogy áldozatának MAGASABB ÉRTELME (is!) van.
Amikor fiatalok vagyunk, álmaink és vágyaink lendülete/pezsgése alig engedi meg, hogy odafigyeljünk a "bölcsekre", a tapasztaltabbakra - manapság nagyítóval kell keresni, ahol a generációk kölcsönösen megértik egymást, s tükröt tartva egymásnak önmaguk megértését segítik -, akik már tudják, hogy csak visszafelé tekintve fedezhetjük fel, hogy mit, s miért tettünk? Fiatalon általában azt kérdezgetjük: "Hol rontottam el, s hogyan, s mennyire korrigálhatom a tévedéseimet?" Ez leginkább a párválasztásban ütközik ki, hiszen a munka, a hivatásválasztás mára élethossziglani tanulással egybekötött rendszeres változtatást jelent. A párkapcsolatok nagy kérdése mindig ez: Ő-e a nagy Ő? S a nyugtalanító, olykor kísértő kérdés ott lapul a lélek mélyén: esetleg nem az a másik az Igazi? Ilyenkor különösen is nagy a hangzavar bennünk, s a félelmek keltette hullámokat csak a felvigyázó józanság képes lecsendesíteni. Tény azonban - harmónikus párkapcsolatban élők élethossziglan megtapasztalt igazsága -, hogy ha párunkban nem látjuk meg valódi énünket, akkor ő nem a párunk... Tükröt tartani a másiknak nagy felelősség, s olykor fájdalmas, s a szeretet kétoldali próbája is egyben, de csak ennek van békességes hozadéka! Ha görbe-tükröt tartunk, abból csak vélt vagy valós sérelmek, oktalan gúnyolódás és végül békétlenség támad...
Életünk második felében azonban egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést (olykor kimondatlanul is): "Meddig élek még URam, mikor halok meg?" -, de lényegi kérdés nem ez, hanem az: "Hogyan éltem; vigyáztam-e; józan maradtam-e; megmaradtam-e a hitben, s a szeretetben; kiálltam-e a hűség életre szóló nagy próbáját?" Aki Isten írott, s íratlan törvényeinek tükrébe belenéz - leginkább az idő múlásának okán: egy év lezártakor vagy egy születésnap ünnepes fordulóján -, az eljuthat a nagy felismerésekre, hogy minden egyes életszakasz lezárása hálaadásra is kell hogy ösztökélje az embert... hiszen Isten oly sok mindentől megóvott, s oly sok mindennel megajándékozott. S ha nehézségek is adódtak, sosem voltunk egyedül!
Sosem vagyunk és soha nem leszünk egyedül, Ő életünk végéig, s a világ végezetéig Velünk van - ez a Gondviselés evangéliuma. A jó hír ebben annak a felismerése, hogy az Élet soha nem "magánvállalkozás", hanem Isten titokzatosan napról-napra megvalósuló terve abban a közösségben, ahová rendelt...
URam! Add, hogy teljes szívvel reménykedjünk Tebenned, add, hogy szeretni tudjuk teremtett világodat, s egymást, akkor is, ha körülöttünk a reménytelenség hangjai erősödnek! Ámen
A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.
Róm 5,5
"Amíg élünk - remélünk!" Gyakran biztatgatjuk így egymást, amikor nehézségek szorításában kényszerülünk élni, amikor szenvedésünk idejének végét nem igazán látjuk. Nemkülönben, ahogyan öregszünk, úgy kívánjuk egyre inkább a mindennapi plusz erőt, mely az Isten gondviselésébe vetett reménységünkből fakad. Ez az a küzdelem - egyben a bölcsülés útja is -, amin Krisztuskövetőként tudatosan járunk, a sorsunk melyet hitünkből fakadóan vállalunk.
Isten ajándéka az, hogy reménykedünk, hogy reménykedhetünk akkor is, amikor a világ eseményei sokakat a reménytelenség gödrébe taszítanak. Sokan reménytelenül néznek a jövőbe, mert munkahelyüket megszüntették, mert életük értelme szertefoszlott - valamilyen veszteség okán. A hívő ember tudja, hogy a pillanatnyi reménytelenség még nem azonos a céltévesztéssel, s ha valakinek az élete rossz irányba is indult el, még onnan is van lehetőség a visszafordulásra! Mindazonáltal: mindennek következménye van, s ezért a szenvedést, mint rossz döntéseink következményeit hordozni vagyunk kénytelenek. (Sajnos szenvedünk akkor is, ha a rossz döntést nem, hanem mások hozták meg helyettünk... )
Sajnos sokan vannak, akiknek már szertefoszlott minden reménysége. Persze, amióta Hirosimában és Nagaszakiban ártatlan civilikre atombombát dobtak, amikor milliókat mészárolnak le a nyersanyagokért, amikor a béke-Nobel-díjat egy olyan 'világvezető' (Obama) kapja meg előre(!!!) aki országának igazságtalan háborúit szünet nélkül folytatja, akkor nem csoda, hogy az emberek jelentős részének már nincsenek illúziói... Egy olyan korban, amelyben még mindig minden agy-erő a tömegpusztítás fejlesztésére van beállítva, nehéz dolog reménységgel tekinteni a jövő felé! Nem csoda, ha a ma élő emberiség egyik jellemző tulajdonsága nem a reménytelenség, hanem a remény-nélküliség...
Akinek nincs reménysége, az nem vár semmi jót. Nem pesszimista, csak éppen nem néz tovább, csak addig, ahány colos a lapostévéje... Ami másik nagyon fontos tényező: a reménység nélküli embert argumentumokkal sem lehet meggyőzni! Akinek nincs reménysége, az annak sem hisz, amit lát, mert csak azt látja, amit hisz... Ez a mostani világ, az aktív generáció, mentes sok-sok "izmustól", beleértve az idealizmust is. Ez egyben jó is lehetne, de sajnos hiányzik belőlük a jó értelemben vett idealizmus, hiszen nincsenek ideáljai, legfeljebb idoljai, nincsenek eszményei, legfeljebb beteljesíthetetlen álmai, s boldog váradalmak helyett az "itt-és-most"-élvezetének önkéntes rabjai.
Igénk arra tanít: a reménység nem szégyenít meg, de csak az, amelyik Isten szeretetéből táplálkozik! Sokan vannak, akik még az esztendő második napján nagyon reménykednek abban, hogy ebben a mostani újban végleg leteszik a cigarettát vagy a poharat... aztán három nap vagy három hét múlva már nem érzik újnak az új évet, éppen olyan megszokott lesz és szürke, mint a régi volt, s ezzel az újdonság támogató ereje is szertefoszlik...
Isten szeretetéből táplálkozni - a Szentlélek által - kiváltság. Olyan lehetőség, melynek fontosságát érdemes újra és újra átgondolni. Ha ugyanis nincs utánpótlás, azaz, ha a keresztény ember nem kapcsolódik rá az "Isten hálózatára", akkor akkumulátora (értsd: életfilozófiájának erő) tartaléka hamar leesik. Ezért aki "kapcsol", az Rákapcsolódik...
1 Pt 5,7-8a
Megérteni egy jó filmet, színdarabot vagy egy izgalmas könyvet csak akkor tudunk, ha végignézzük, végigolvassuk, s megismerjük a végét... Az elején még nem tudjuk, "mire megy ki a játék" - legfeljebb csak sejtjük, de az kevés a megértéshez. Bizony így vagyunk az életünkkel is! Sorsunk értelme akkor világlik meg, ha a végére értünk. A bölcs tudja mindezt, éppen ezért nem rugkapálódzik sorsa ellen, hanem méltósággal elhordozza azt.
Aki a krisztusi tanításon tájékozódik, s Jézus URunk ajánlásait elfogadva követi Őt, annak az élet általános terhei könnyebbek, sőt olykor a "sors igája" még gyönyörűséges is számára. Nem azért érzi szépnek a kihívásokat - munkában, párkapcsolatban, családi életben, gyermeknevelésben, közösségért végzett önkéntes szolgálatban stb. - mert az önkínzást kívánná, hanem azért, mert tudja, hogy áldozatának MAGASABB ÉRTELME (is!) van.
Amikor fiatalok vagyunk, álmaink és vágyaink lendülete/pezsgése alig engedi meg, hogy odafigyeljünk a "bölcsekre", a tapasztaltabbakra - manapság nagyítóval kell keresni, ahol a generációk kölcsönösen megértik egymást, s tükröt tartva egymásnak önmaguk megértését segítik -, akik már tudják, hogy csak visszafelé tekintve fedezhetjük fel, hogy mit, s miért tettünk? Fiatalon általában azt kérdezgetjük: "Hol rontottam el, s hogyan, s mennyire korrigálhatom a tévedéseimet?" Ez leginkább a párválasztásban ütközik ki, hiszen a munka, a hivatásválasztás mára élethossziglani tanulással egybekötött rendszeres változtatást jelent. A párkapcsolatok nagy kérdése mindig ez: Ő-e a nagy Ő? S a nyugtalanító, olykor kísértő kérdés ott lapul a lélek mélyén: esetleg nem az a másik az Igazi? Ilyenkor különösen is nagy a hangzavar bennünk, s a félelmek keltette hullámokat csak a felvigyázó józanság képes lecsendesíteni. Tény azonban - harmónikus párkapcsolatban élők élethossziglan megtapasztalt igazsága -, hogy ha párunkban nem látjuk meg valódi énünket, akkor ő nem a párunk... Tükröt tartani a másiknak nagy felelősség, s olykor fájdalmas, s a szeretet kétoldali próbája is egyben, de csak ennek van békességes hozadéka! Ha görbe-tükröt tartunk, abból csak vélt vagy valós sérelmek, oktalan gúnyolódás és végül békétlenség támad...
Életünk második felében azonban egyre gyakrabban tesszük fel a kérdést (olykor kimondatlanul is): "Meddig élek még URam, mikor halok meg?" -, de lényegi kérdés nem ez, hanem az: "Hogyan éltem; vigyáztam-e; józan maradtam-e; megmaradtam-e a hitben, s a szeretetben; kiálltam-e a hűség életre szóló nagy próbáját?" Aki Isten írott, s íratlan törvényeinek tükrébe belenéz - leginkább az idő múlásának okán: egy év lezártakor vagy egy születésnap ünnepes fordulóján -, az eljuthat a nagy felismerésekre, hogy minden egyes életszakasz lezárása hálaadásra is kell hogy ösztökélje az embert... hiszen Isten oly sok mindentől megóvott, s oly sok mindennel megajándékozott. S ha nehézségek is adódtak, sosem voltunk egyedül!
Sosem vagyunk és soha nem leszünk egyedül, Ő életünk végéig, s a világ végezetéig Velünk van - ez a Gondviselés evangéliuma. A jó hír ebben annak a felismerése, hogy az Élet soha nem "magánvállalkozás", hanem Isten titokzatosan napról-napra megvalósuló terve abban a közösségben, ahová rendelt...
Reménység...
URam! Add, hogy teljes szívvel reménykedjünk Tebenned, add, hogy szeretni tudjuk teremtett világodat, s egymást, akkor is, ha körülöttünk a reménytelenség hangjai erősödnek! Ámen
A reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adatott Szentlélek által.
Róm 5,5
"Amíg élünk - remélünk!" Gyakran biztatgatjuk így egymást, amikor nehézségek szorításában kényszerülünk élni, amikor szenvedésünk idejének végét nem igazán látjuk. Nemkülönben, ahogyan öregszünk, úgy kívánjuk egyre inkább a mindennapi plusz erőt, mely az Isten gondviselésébe vetett reménységünkből fakad. Ez az a küzdelem - egyben a bölcsülés útja is -, amin Krisztuskövetőként tudatosan járunk, a sorsunk melyet hitünkből fakadóan vállalunk.
Isten ajándéka az, hogy reménykedünk, hogy reménykedhetünk akkor is, amikor a világ eseményei sokakat a reménytelenség gödrébe taszítanak. Sokan reménytelenül néznek a jövőbe, mert munkahelyüket megszüntették, mert életük értelme szertefoszlott - valamilyen veszteség okán. A hívő ember tudja, hogy a pillanatnyi reménytelenség még nem azonos a céltévesztéssel, s ha valakinek az élete rossz irányba is indult el, még onnan is van lehetőség a visszafordulásra! Mindazonáltal: mindennek következménye van, s ezért a szenvedést, mint rossz döntéseink következményeit hordozni vagyunk kénytelenek. (Sajnos szenvedünk akkor is, ha a rossz döntést nem, hanem mások hozták meg helyettünk... )
Sajnos sokan vannak, akiknek már szertefoszlott minden reménysége. Persze, amióta Hirosimában és Nagaszakiban ártatlan civilikre atombombát dobtak, amikor milliókat mészárolnak le a nyersanyagokért, amikor a béke-Nobel-díjat egy olyan 'világvezető' (Obama) kapja meg előre(!!!) aki országának igazságtalan háborúit szünet nélkül folytatja, akkor nem csoda, hogy az emberek jelentős részének már nincsenek illúziói... Egy olyan korban, amelyben még mindig minden agy-erő a tömegpusztítás fejlesztésére van beállítva, nehéz dolog reménységgel tekinteni a jövő felé! Nem csoda, ha a ma élő emberiség egyik jellemző tulajdonsága nem a reménytelenség, hanem a remény-nélküliség...
Akinek nincs reménysége, az nem vár semmi jót. Nem pesszimista, csak éppen nem néz tovább, csak addig, ahány colos a lapostévéje... Ami másik nagyon fontos tényező: a reménység nélküli embert argumentumokkal sem lehet meggyőzni! Akinek nincs reménysége, az annak sem hisz, amit lát, mert csak azt látja, amit hisz... Ez a mostani világ, az aktív generáció, mentes sok-sok "izmustól", beleértve az idealizmust is. Ez egyben jó is lehetne, de sajnos hiányzik belőlük a jó értelemben vett idealizmus, hiszen nincsenek ideáljai, legfeljebb idoljai, nincsenek eszményei, legfeljebb beteljesíthetetlen álmai, s boldog váradalmak helyett az "itt-és-most"-élvezetének önkéntes rabjai.
Igénk arra tanít: a reménység nem szégyenít meg, de csak az, amelyik Isten szeretetéből táplálkozik! Sokan vannak, akik még az esztendő második napján nagyon reménykednek abban, hogy ebben a mostani újban végleg leteszik a cigarettát vagy a poharat... aztán három nap vagy három hét múlva már nem érzik újnak az új évet, éppen olyan megszokott lesz és szürke, mint a régi volt, s ezzel az újdonság támogató ereje is szertefoszlik...
Isten szeretetéből táplálkozni - a Szentlélek által - kiváltság. Olyan lehetőség, melynek fontosságát érdemes újra és újra átgondolni. Ha ugyanis nincs utánpótlás, azaz, ha a keresztény ember nem kapcsolódik rá az "Isten hálózatára", akkor akkumulátora (értsd: életfilozófiájának erő) tartaléka hamar leesik. Ezért aki "kapcsol", az Rákapcsolódik...
Tisztaság...
A mai nap imádsága:
Istenem! Tiszta érzéseket, tiszta gondolatokat adj nekem! Segíts megtalálnom lelkem békéjét, hogy magam is békességed eszközévé válhassak! Ámen
Mert nem tisztátalanságra hívott el minket az Isten, hanem megszentelődésre.
1 Thessz 4,7
Manapság a szentséget valami misztikus, az élettől távoleső, a hétköznapi valóságtól teljesen életidegen dolognak tartják... Olyasvalaminek, amit csak az tapasztalhat meg, aki remeteségre szánja el magát, kimenekül a vilából, de legalábbis valami szigorú rendbe lép be. S mivel ez a felfogás/nézet a mértékadó, ezért ha valahol szentséget ígérnek - amiért óriási árat kell fizetni -, akkor ezt teljesen "normálisnak" tartják. Így aztán semmi sem lesz drága az élmény-ígéretért, s az ilyen ember kész megtagadni a barátjait, a családját az egész világot, csakhogy a legkülönösebb, az adott közösségre jellemző extremitásig elmenő "előírásokat" betarthassa. A célért mindent képesek feláldozni... pedig, ha csak "mindenáron" lehet elérni amit kitűztek maguk elé, akkor megkérdőjeleződik a cél "szentséges" volta. Sajnos az ember számára az élet eltiporhatósága, kihasználása teljesen elfogadható ár - cserébe a sikerért.
Az az Isten, Akit Jézus hirdetett más "szentségelmélettel" bír... Számára az a szentség, ami egyértelműen isteni, amit az ember sajnos nem értékel, olykor semmibe vesz: vagyis az Élet. Ha az ember számára nem "szentséges" csoda az anyaméhben megfogant gyermek, ha nem "szent" a természet, ami teret biztosít az életnek, ha nem tartja szentnek a szerelmet, s a közösséget megtartó örök isteni törvényeket, akkor olyanná válik, amilyen valójában soha nem szeretne lenni.
Azért kell törekednünk a megszentelődésre, mert ha nem igyekezünk úgy élni, ahogyan az Isten azt tőlünk elvárja - azaz higgyünk Benne -, akkor egy idő után abban fogunk hinni, ahogyan élünk. Ez a 2009-es esztendő sem lesz más, ha nem változik meg az ember, s nem ismeri fel személyes felelősségét az Isten előtt! Ha nincs bátorságunk szembenézni az Istennel, akkor kényszerűen farkasszemet kell néznünk bűneink következményeivel...
Ahogyan testünk vágyakozik a tisztító víz után, s felüdülünk általa, ugyanúgy a lelkünk is vágyakozik az Isten után. Amikor az Isten Szentlelke lakozást vesz bennünk egy-egy pillanatra, akkor az felüdíti egész életünket. Újra látjuk küzdelmeink értelmét, újra körvonalazódnak a nemes célok, újra kiderül, mi az érték, s mi nem, s újra megtapasztaljuk: lelkünk békéje nélkül a körülmények dobálnak ide-oda minket, ahelyett hogy mi alakítnánk a körülményeket az Isten kegyelme által...
1 Thessz 4,7
Manapság a szentséget valami misztikus, az élettől távoleső, a hétköznapi valóságtól teljesen életidegen dolognak tartják... Olyasvalaminek, amit csak az tapasztalhat meg, aki remeteségre szánja el magát, kimenekül a vilából, de legalábbis valami szigorú rendbe lép be. S mivel ez a felfogás/nézet a mértékadó, ezért ha valahol szentséget ígérnek - amiért óriási árat kell fizetni -, akkor ezt teljesen "normálisnak" tartják. Így aztán semmi sem lesz drága az élmény-ígéretért, s az ilyen ember kész megtagadni a barátjait, a családját az egész világot, csakhogy a legkülönösebb, az adott közösségre jellemző extremitásig elmenő "előírásokat" betarthassa. A célért mindent képesek feláldozni... pedig, ha csak "mindenáron" lehet elérni amit kitűztek maguk elé, akkor megkérdőjeleződik a cél "szentséges" volta. Sajnos az ember számára az élet eltiporhatósága, kihasználása teljesen elfogadható ár - cserébe a sikerért.
Az az Isten, Akit Jézus hirdetett más "szentségelmélettel" bír... Számára az a szentség, ami egyértelműen isteni, amit az ember sajnos nem értékel, olykor semmibe vesz: vagyis az Élet. Ha az ember számára nem "szentséges" csoda az anyaméhben megfogant gyermek, ha nem "szent" a természet, ami teret biztosít az életnek, ha nem tartja szentnek a szerelmet, s a közösséget megtartó örök isteni törvényeket, akkor olyanná válik, amilyen valójában soha nem szeretne lenni.
Azért kell törekednünk a megszentelődésre, mert ha nem igyekezünk úgy élni, ahogyan az Isten azt tőlünk elvárja - azaz higgyünk Benne -, akkor egy idő után abban fogunk hinni, ahogyan élünk. Ez a 2009-es esztendő sem lesz más, ha nem változik meg az ember, s nem ismeri fel személyes felelősségét az Isten előtt! Ha nincs bátorságunk szembenézni az Istennel, akkor kényszerűen farkasszemet kell néznünk bűneink következményeivel...
Ahogyan testünk vágyakozik a tisztító víz után, s felüdülünk általa, ugyanúgy a lelkünk is vágyakozik az Isten után. Amikor az Isten Szentlelke lakozást vesz bennünk egy-egy pillanatra, akkor az felüdíti egész életünket. Újra látjuk küzdelmeink értelmét, újra körvonalazódnak a nemes célok, újra kiderül, mi az érték, s mi nem, s újra megtapasztaljuk: lelkünk békéje nélkül a körülmények dobálnak ide-oda minket, ahelyett hogy mi alakítnánk a körülményeket az Isten kegyelme által...
