Bizonyságtétel...
A mai nap imádsága:
URam! Add, hogy szereteted tanúja lehessek a világban, s add, hogy jóságodról soha meg ne feledkezzem! Ámen
Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit megfigyeltünk, amit kezünkkel is megtapintottunk, azt hirdetjük az élet igéjéről.
1 Jn 1,1
Valláslélektani tudományos alapelv, hogy a mítoszok kialakulásához legalább három-négy generációs időintervallumra van szükség... Amit azonban az utókor mítosznak tart, arról - az újszövetségi iratok szerint - a szemtanúk rögtön a "Jézus-esemény" után néhány évvel(!) tudósítanak. A szemtanúk nem akadémikus magyarázatot, technológiai leírását adják vissza annak, hogyan támadt fel Jézus a halálból, hanem bizonyságot tesznek arról, amit saját szemükkel láttak, amit megtapintottak, amit (meg)tapasztaltak. Jóllehet az ember világmegismerő nagy kalandjában szeretne minden kérdésére kielégítő választ kapni, ez azonban nem lehetséges - már csak az időbeli korlát (70-80 év) miatt sem. Ha nekünk teremtményi embernek itt a Földön rettenetesen sok időnk lenne, akkor nem lenne szükségünk hitre, mert idővel úgyis megtapasztalnánk, mi az igazság az Istennel kapcsolatban! Ahogyan öregszünk, s jobb esetben bölcsülünk is, annál inkább megvilágosodunk, s belátjuk: rövidke életünkben a hit az isteni valóság megismerésének egyetlen lehetséges útja.
Ahány ember, annyiféle hit, s ha két embernek teljesen azonos a hite - akkor az hamar gyanússá válik! A hit ugyanis nem statikus, hanem folyamatosan változó: másképpen hiszünk gyermekkorunkban, egészen másképpen, amikor fiatalok vagyunk, s ha a lélekfejlődés útját becsülettel megfutottuk, akkor egészen másképpen vélekedünk a hitről életünk végén. Mi magunk változunk, s így a hitünk is, de Isten változatlan örök, tegnap, ma, s mindörökké ugyanaz. Ugyanakkor nemcsak hitünk változik, de szeretetünk is. Tapasztalásainkon keresztül egyre inkább kiteljesedik a hitünk - egyre mélyebb, egyre átfogóbb lesz -, s így egyre jobban tudunk szeretni is.
Amit a Mester tanított Mennyei Atyájáról, s gondviselő jóságáról, az nekünk embereknek az Élet értelmét jelenti: "Örülni az ÚRban". Azaz örülünk az életnek, az "itt és most" visszahozhatatlan szépségét beengedjük a szívünkbe, s megéljük, hogy tehetjük a jót naponta, hogy felelősen választhatunk, hogy találkozhatunk emberekkel és hogy találkozásainkban megsejtünk valamit abból, hogy a másik hús-vér ember is egy istenteremtette lélek - egyszóval megérint minket az Isten mindent átölelő szeretete. Aki ezt törekszik átélni, az hirdeti az "igét", mivel cselekszi az Isten szeretet-igazságát, ahogyan tették ezt a tanítványok, s az ősegyházi szentek is, építve ezzel az egyházat, a hívők közösségét, dicsőítve a Teremtés URát...
Isten népe...
A mai nap imádsága:
URam! Véges ember vagyok, ezért nehéz nekem kilépni a kereteimből... Ezért kérlek, emelj magadhoz, hogy életem szerény lehetőségeivel én is emelni tudjak másokat - betöltve akaratodat! Ámen
A többi nép is csatlakozik majd az ÚRhoz azon a napon...
Zak 2,15a
Állíthatja-e bárki is a világon, hogy az én népem, az ÚR népe? Bizonygathatja ugyan, de a valóságtól igencsak messze állna... Nincs ugyanis egyetlen nép se a kerek Földön, melynek minden tagja, kivétel nélkül az ÚRé lenne, de ugyanakkor nincs egyetlen ember se a Földön, akit Isten ne akarna az Ő "népe" között tudni!
Az Istenhez tartozás nem nemzetiségi kérdés, s nem is felekezeti kérdés. Amikor megszületünk, akkor valamilyen állampolgárságot kapunk, de az Isten népéhez tartozást így nem lehet megszerezni. Zsidónak, muszlimnak lehet születni, de kereszténynek (azaz Krisztust követőnek) nem... A kereszténység ugyanis nem "extra-jog", hanem önkéntesen felvállalt kötelezettség! Nem érzés, nem élmény-alapú választás, hanem tudatos döntés eredménye, értékcentrikusságra alapozott célirányos, következetes "magatartás"! Tény, hogy sokan buknak el a keresztények közül (sziklás talaj!), mert kiváltképp lelkesednek egy darabig az ÚRért, de kitartásuk idejekorán elfogy, élményeik vészesen megkopnak, s végül elszárad az ígéretesnek indult Krisztus-követés. Keresztényként elindulni, s eséllyel célba érni csak az tud, aki nem saját érzéseire alapoz, hanem Isten kegyelmére, s belátja, hogy szeretetben élni is csak úgy tud, ha naponta töltekezik az Isten szeretetéből. Egy olyan világnak, amelyben az egyéni élmény - hogy az valóságos-világbéli vagy virtuális, az teljesen mindegy -, fontosabb, mint a közösség jövője, ahol penészesen burjánzik a jövőt felélő önérdek, nos, az ilyen világnak nincs ígéretes, szép jövője!
Manapság sokat beszélnek, számos tanulmányt is írnak arról, hogy a kereszténység válságban van... Hacsak a kereszténység lenne válságban(!)... sajnos AZ EMBER van válságban! A krízisben élő ember végső elkeseredésében ellenségképeket gyárt, s az azok mögött álló valóságos emberekre vetíti ki gyűlöletét. Az ilyetén gyűlölködés azután rettenetesen gonosz indulatokat lobbant fel, s innen már csak szerencsétlen politikai-, gazdasági-, kulturális együttállás kérdése, hogy atombombát dob le százezreket halálba rántva, vagy karácsonyt békésen ünneplő, imádkozó emberek tucatjait robbantja fel - ahogyan most is történt Nigériában. Olykor még magukat is képesek felrobbantani az ilyen emberek, akik talán azt gondolják, hogy haláluk dicsőséges - valójában totálisan értelmetlen volt... Az ölésnek, a pusztításnak ugyanis semmi értelme nincs, csak újabb szenvedéseket, s élethossziglan tartó fájdalmakat okoz!
Egyszer majd (a végidőkben) mindenki csatlakozik az ÚRhoz -, de hogy ez mikor lesz, azt mi múlandó emberek nem tudhatjuk. Azt viszont biztonsággal "megjósolhatjuk", hogy azok közül, akik most élnek, úgy jó száz év múlva már gyakorlatilag senki nem fog élni! A Föld lakossága nemrég lépte át a bűvös hétmillárdos határt, de a hétmilliárd ember közül - emberi számítás szerint -, 120 év múlva már SENKI nem él... s egyetlen sem lesz közülük, aki egy darab követ - de még egy homokszemet sem(!) -, képes lenne magával vinni "odaátra"! Akkor minek is ez a nagy hajsza, ez a tipródás, vérverejtékes esztelen tülekedés annak birtoklásáért, amit megemészt a moly és a rozsda? Az pedig már szinte tragikomikus, hogy a fröccsentett műanyag vackaink - amik megszerzésére oly sok szabadidőnket feláldozzuk rövidke életünkből - lassú rothadásukban még messze "túl is élnek" minket!
Az Istent elvető embereknek a távlata csak a temetőkapuig tart - talán ezért is ennyire destruktívak, agresszívek. Azok viszont, akik az ÚRban bíznak, túllátnak a síron is... az ilyen ember bolond lenne az Teremtője ellen harcolni, ő inkább a primitívség, a tudatlanság ellen küzd. A hívő ember így akarja tanulmányozni nemcsak a Szentíráson keresztül, de saját életén át is az Istent és önmagát, de tanítani is kíván másokat arra, hogy egyetlen lét-értelme van az ember életének: a szeretet... Azok pedig, akik szeretnek, Isten népe közé számíttattnak!
Növekedés...
A mai nap imádsága:
Istenem! Engedd, hogy az élet apró dolgaiban felfedezzem Nagyságod csodáit! Ámen
Isten segítségével hatalmas dolgokat viszünk véghez.
Zsolt 60,14
"Segíts magadon, s az Isten is megsegít!" - Ki ne hallotta volna ezt a közmondást? Jelenti ez azt, hogy magadra vagy utalva, de azt is, ha "elhagyod magad", megnézheted magad. Cromwel Oliver a hit mellett, a puskaporra is apellált, s biztatott másokat, "akik az Istenben bíznak, még soha nem hagyta el őket a "szerencse". Ilyen egyszerű lenne a hitet aprópénzre, a hétköznapok sikereire váltani?
Sokan panaszkodnak ezekben a napokban - amikor még a postás sem nyitja rájuk az ajtót, hiszen karácsony van - hogy az ő életükben nem történik semmi "nagy dolog"... S valóban, történelmi léptékű nagy emberi tetteket "csak úgy" a hétköznapok eseménytelenségében nem lehet elvárni . De mit tartunk nagy dolognak? Világmegváltó tervekkel lehet előállni, de felesleges, hiszen a világ már megváltatott.
Kedves professzorom, Prőhle Károly azt mondta egyik előadásában: "Figyeljétek meg, a nagy dolgok mindig csöndben történnek... például, ahogyan a fák lélegeznek, ahogyan az élet növekszik... és az Isten is csendben kormányozza, tartja fenn ezt a világot." Isten segítségével élni az életünket a leghatalmasabb cselekedet. Nemcsak azért, mert ebben az istenes létben legyőzzük az eredendő bűn okozta naponkénti késztetésünket, hogy ellenkezzünk az Ő akaratával, s az "óemberünk megfeszítése" által Isten szeretetének követeivé válhatunk a világban, hanem azért is, mert lelkünk igazi békességet nyer, s ebben a békében teljessé válik az eladdig töredékesnek hitt életünk.
A mai nap imádsága:
Uram! Adj nekem bölcs szívet, hogy Hozzád forduljak mindenkor. Segíts meg kételyeim között, s irgalmad palástjával takard meg nyugtalankodó lelkemet! Ámen
Őt látta tehát Péter, és megkérdezte Jézustól: "Uram, hát vele mi lesz?" Jézus pedig így szólt hozzá: "Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!" Elterjedt tehát az atyafiak között az a mondás, hogy ez a tanítvány nem hal meg. Pedig Jézus nem azt mondta neki, hogy nem hal meg, hanem ezt: "Ha akarom, hogy megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád?" Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és megírta ezeket, és tudjuk, hogy igaz az ő bizonyságtétele.
Jn 21,24
Életünk mások sorsának tükrében értékelődik. Ezért érdekel minket annyira, hogy mi van a másik emberrel, hogyan alakul az élete, sikerült-e elérnie célját, egyszóval: betöltötte-e feladatát, amiért lejött erre a földre? Azt nem tudjuk pontosan, hogy honnan is jövünk ebbe a világba, azt pedig csak sejtjük, reméljük és hisszük, hogy hova megyünk ki belőle...
Szeretjük magunkat méricskélni másokhoz, s olykor megtörténik az is, hogy könnyelműen ítélkezünk: "Ha ő üdvözül, akkor én bizonnyal!" vagy "Ha ő a mennyországba kerül, akkor én nem akarok a mennyországba jutni!"... Ilyen és ehhez hasonló "zöldségeket" mondogat az ember, amikor élete hullámhegyéről hirtelen sorsának völgyébe csusszan. Nagy mester az ember abban, hogy olyan dolgokkal foglalkozzon, ami nem az ő hatásköre! "Az olyanok lesztek, mint az Isten!" ősi hazugsága a Gonosznak, ma is kísért minket. Persze nem leszünk olyanok, mint Isten, de szeretnénk olyanokká válni! Sajnos eközben elfelejtjük, hogy Isten legfőbb tulajdonsága nem az ítélkezés, hanem a szeretet...
Mindegyik apostolnak külön feladatot kapott Isten országának építésében, ahogyan minden embernek megvan a maga része az Élet átláthatatlan nagy forgatagában. "Mi az, amit nekem tennem kell?" - lelki fejlődésünk egy bizonyos fokát elérve mindnyájan feltesszük ezt a kérdést. Megoldást várva igen sok választ találunk, de a végső, megnyugtató feleletet saját sorsunkra csakis Istenben találjuk meg. Ez a bensőséges kapcsolat az Istennel az intimitásnak olyan foka, amit a nem hívő ember nehezen vagy egyáltalán nem ért meg, éppen ezért felesleges is győzködni, mert az én "világom" nem az ő világa... Neki magának kell átélni a Nagy Találkozás életformáló személyreszabott isteni csodáját.
Sorsunk bizonyságtevés. Megvallása értékeinknek, felvillantása álmainknak, elmondása mindannak, ami tartalmassá teszi életünket. Megérteni mások sorsát teljességgel sosem tudjuk, ahogyan ők sem a mienket, de egy valamit megláthatunk, ha látunk, s nemcsak nézünk: az Isten gondviselő kegyelmét. S ha ezt látjuk, akkor az Isten-adta jóakarat veszi át az irányítást az életünkben, s nem a pöffeszkedő, behatárolt értelmünkkel keressük önmagunk megvalósítását, hanem végezzük a feladatot, amit ránk mért a Sors Istene....
Szeretetért
A mai nap imádsága:
Uram! ... Ámen
Ez a szeretet pedig azt jelenti, hogy az ő parancsai szerint élünk.
2 János 6
Katonakoromban megtanultam, hogy a parancsot nem azért adják, hogy a katona azt megértse és magyarázza, hanem azért, hogy végrehajtsa. Ami evidencia a földi seregben, az nem magától értődő az Isten országában. Földi vándorlásunkat alapvetően befolyásolja a "tömeg" kultúrája, Isten világában nincsenek még kisebb csoportok sem, ott csakis egyének, ott csakis "én" vagyok... és az Isten. A látható világban megfoghatjuk egymás kezét, s csoportban rohanhatunk együtt a szakadék felé, a nem látható világ ösvénye azonban mindig "egyszemélyes". Egyedül jövünk erre a világra, s egyedül is megyünk ki belőle. Kísérőinket ha megtaláljuk, szép életet mondhatunk magunkénak, mert egymásban felfedezni Isten teremtményét, végül is önmagunkat - a legegyszerúbb módja elűzni a magányt.
Ahogyan az útonlevők százmillióit naponta "irányítják" a közlekedési táblák, ugyanúgy Isten parancsai is ezt teszik. MIndkét esetben megmarad a szabad választás, de ha célba akarok érni, akkor engedelmeskednem kell a törvénynek. Manapság nem szeretik az emberek a rendet, mert úgy gondolják az visszahúz, megkötözi a szabadságot. Pedig a rend megtartja azt, aki a rendet betartja. Az élet egyik alapigazsága, hogy nem elégséges a "nagy ötlet", annak megvalósításához kitartásra, rendszeres munkára van szükség. Mivel Isten és a rend összetartoznak, ezért a rendetlenség soha nem segíti, hanem akadályozza a célbajutást. Hogy Isten a káoszt is "átlátja", sőt a rosszból is jót hoz elő, ez az Ő Gondviselő Szeretetének nagyságát tükrözi. Az ember azonban nem Isten, csak szeretne azzá válni (Eritis sicut Deus!).
A befektetett "energia" mindig meghozza a gyümölcsét, de ez igaz negatív irányban is: "Aki szelet vet, vihart arat". Az önző, csak magára gondoló embert azonban egyszercsak lerázza magáról a Földanyácska... Mert semmi nem marad elrejtettségben, egyszer mindenért fizetni kell!
