Jézus az Emberiséghez

Ne feledjétek, a sátán, a test vágyai által ellenőrzi az embert, mint az élelmiszer, ruházat, szex, ingatlanok, autó, szabadság, luxusélet, zene, alkohol s híres személyek istenítése által.

Az élet szépségei.../Emlékezés.../Erőért, s szeretetért./Fájdalom.../Halál és élet.../Veszteségeink...

2018. november 01. 04:17 - Andre Lowoa

Az élet szépségei...
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Megállítasz most is, s azt akarod, hogy fontos dolgaimat félretegyem, s csak Rád figyeljek. Jól tudom Uram, hogy Te nem válogatsz a módszerekben, számodra csak az a fontos, hogy én is Hozzád térjek. Kérlek, szánj meg engem! Könyörülj esendőségemen, gondolataim zárt világát Te nyisd meg, hogy felfedezzem az Élet Teljességét Tebenned, s örömmel tudjam szolgálni mindazokat, akiket mellém adtál, s naponta elém hozol! Ámen
Ó URam, segíts meg!
Zsolt 118,25
Nehéz helyzetben a kevésbé vallásos ember is felsóhajt: "Ó Uram!" Nehézségeink, szorult helyzetünk ajkunkra szüli a szót, amely mögött az érzés húzódik: most segítség kell! Vannak nagy "öntudatosak", akik csak magukban hisznek, csak magukra számítanak, s maguk oldanak meg mindent - a maguk módján. Vannak azonban élethelyzetek, amikor mindenki elbizonytalanodik. Ha mégse, akkor kőből van a szíve...
Ilyenek azok pillanatok, amikor az elmúlással találkozunk. Ezekben a napokban gyertyák és mécsesek milliói égnek a temetőkben. Elhunyt szeretteinkre gondolunk most, s egy-két napra megelevenednek az elhagyatott temetők is. Különös esték ezek, a megszámlálhatatlan sok vibráló gyertyaláng néma kiáltása ilyenkor a betonlelkűeket is megtöri - ha csak kis időre is. A "Meddig még?" a "Hova tovább?" a "Miért?"-ek éjszakái ezek. Ilyenkor ütközünk az elmúlás ólmos gondolataival, a múlttal, ilyenkor menekülünk vissza egy kicsit a gyermekkorunkba, amikor még minden olyan egyszerű volt, nemcsak azért mert gyermekek voltunk, hanem azért is, mert akkor még ők, édesapánk és édesanyánk - még voltak. A "most-nincsenek" torokszorító érzését csak azok ismerik, akik egyedül maradtak, akik számára a hiány fájdalma elmossa a határt, s a nem látható világ érzései erősebb valóságnak tűnnek, mint a látható világé...
Ó URam, segíts meg! - kiált a zsoltáros, s vele együtt sóhajtunk mi is. Szükségünk van segítségre, mert mi már beismertük: egyedül nem megy. Próbáltuk ugyan, de megtanultuk - erőnk igencsak véges, a magunk eszével, tehetségével az igazán fontos dolgokat megválaszolni nem vagyunk képesek. Kell a Pártfogó, kell a Vígasztaló! A felülről alá szálló Lélek, Aki nélkül elveszünk a hétköznapok forgatagában. Beismerni, hogy kell a segítség - nem a gyengeség, hanem a belátás jele. Be-, s meglátjuk azt, amit sokan nem akarnak elfogadni: az Isten - Isten! Alfa és ómega, Minden Mindenekben. Ő a Halál URa, és Ő az életé is.
Gyertyaláng életünk gyorsan a végére ér, hamarabb, mintsem gondolnánk. Ezért fontos nekünk az előrement üdvözültek (keresztségben elhunytak) ünnepe, a Halottak napja. Ilyenkor gyertyát gyújtani, s figyelni a csendben közeledő Istenre a teljes élet felé vezető őszinte próbálkozás, amit Isten soha nem hagy válasz nélkül. Gyújtsunk hát meg egy gyertyát önmagunkért...


Emlékezés...
A mai nap imádsága:
URam! Köszönöm Neked életemet, s az erőt, amit adsz hozzá naponta. Áldalak Téged a múltért, dicsőítelek a jelenért, s fohászkodom Hozzád a holnapért... Kegyelem Istene légy velünk! Ámen
Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő cimbalom.
1 Kor 13,1
Zengő érc, pengő cimbalom... hideg hangok ezek. Nem a csengésük ereje, mélysége és magassága az, ami "lelketlenné" teszi őket, hanem a harmónia hiánya! A harmónia görög eredetű szó, s azt jelenti: belső béke, kiegyensúlyozottság. S mikor vagyunk kiegyensúlyozottak? Csakis akkor, ha életünknek megvan a maga szimmetriája! A szimmetria szó meg a szintén görög szümmetronból származik, aminek az általános jelentése: arányos, harmonikus.
Kár, hogy a harmónia hiányát, életünk szimmetriájának - azaz Isten képének rajtunk keresztüli tükrözését -, fontosságát csak akkor vesszük észre, ha veszteségeinkkel kell megküzdenünk. Addig, amíg van mellettünk valaki, aki nagyon fontos nekünk, eladdig elhordozzuk a legsúlyosabb megpróbáltatásokat is, de ha teljesen egyedül maradunk, akkor nagyon nehéz a felállás a "vert helyzetből", szinte reménytelen próbálkozás ez annak, aki nem kapaszkodik bele Teremtőjébe...
A novemberi szelek, a hideg, az egyre csapadékosabb és rövidülő napok különössé teszik e hóeleji kettős ünnepet, mert minden emlékezés ünnep is egyben. Beda Venerabilis/Szent Beda írja a Mindenszentek-kel kapcsolatban: "E mai napon, szeretteim, mind valamennyi szenteknek emlékezetét egy közös ünneplésnek vígságával üljük. Mert hitvallásuk minél szilárdabb volt a szenvedésben, annál ragyogóbb most a tisztességben... Lépjünk mi is erre az útra, siessünk a mennyei hazába, melynek polgárai közé felvétettünk!" A veszteséget feldolgozni mindannyiunknak magunknak kell, de egyéni küzdelmeinkben mindig megerősítő, ha tudjuk, ha érezzük, hogy mások is ugyanazt az utat járják, mint mi. Kicsit másképpen, más tempóban - ki előbbre, ki hátrébb -, de az út ugyanaz: a múlandóság útja.
A múlandóság nagy küzdelmét mindenki a "maga módján" harcolja meg. Van, aki pánikba esik, hogy életének második felébe érkezvén másképp lát dolgokat, s legfőképpen másképpen értékeli élete első felét, de olyan is van, aki felszabadul, mert teljesítette "generációs kötelezettségeit", s végre foglalkozhat olyan egyéni dolgokkal, melyek korábban háttérbe szorultak. Ha mindehhez még az is megadatik, hogy gyönyörködhet gyermekei életes röptében, ha részese lehet örömeiknek, sikereinek, akkor megélheti a harmóniát, azt hogy az élet szép... mert Isten azt szépnek és jónak teremtette.
A mindenszenteki tömeges temető-járás, szeretteinkre való emlékezés egyben mindig saját múltunkkal való találkozás is. Megfürödni a múltban mindig tanulságos, s ha az nem mindig csak konfrontáció a bűnökkel és a mulasztásokkal, akkor erőt ad a holnapokban. Abban a holnapba, ami még nem a mienk, csak magunknak hisszük, de valójában csak ígéretben kapjuk a JóIstentől. Azt, hogy a holnap hoz-e holnaputánt még itt és most nem tudjuk, de arról hitben megbizonyosodhatunk, hogy utunk végén mindannyiunkra vár a Szeret Istene...

Erőért, s szeretetért.
A mai nap imádsága:
Uram! Nehézségeim közepette hajolj le hozzám, s védelmezz szereteteddel! Ámen.
Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát,
amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát.
Ef 6,16
Rossz emlékezetű hidegháborús időkben érdekes fogalom uralta a világpolitikát: a békeharc... Önmagában is ellentmondásosnak tűnő szóval állunk szemben, ami kérdéseket vet fel: lehet-e a békével harcolni illetve minden harci eszköz megengedhető-e az ún. béke megtartásáért? A pajzs egyértelműen passzív védelmi eszköz, de milyen is a jó pajzs? A római birodalomban rendszeresített pajzsok fából készültek, melyek bőr illetve lemezborítást kaptak. Ha tüzes nyilvessző fúrodott is bele, lángra nem lobbant, hiszen az éghető fa a borítás alatt volt, ott pedig már nem volt elegendő oxigén az égéshez...
Pál innen veszi a példát, római katonákat és harci felszerelésüket gyakran szemügyre vehette. Hasonlata kiváló: a gonoszság valóban nyílsebesen ér célba. Ha talál, iszonyatos fájdalmat okoz, s ráadásul megégeti a környezetet is, s fojtogatú füstjéről ne is szólva. "Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát" - tanácsolja Pál. Ha nem teszed, kiszolgáltatottá válsz. Minden nyílvessző elől csak akciófilmek hősei térnek ki, a valós életben más a helyzet - szinte egyidőben halljuk a gonosz nyilvesszőjének a süvítését és érezzük a hasító fájdalmat. Menekvést csakis a hit pajzsa adhat.
De milyen hitről van itt szó? Nyilvánvalóan nem a magamban valóról, hanem az Istenben bizakodóról. Evangélikus himnuszunk, az "Erős vár a mi Istenünk" így mondja egyik sorában: "ha Ő velünk, ki ellenünk?" Ha Isten velünk van, akkor a halál sem rémíthet meg, de ha Őt kizárjuk életünkből, akkor mindentől félhetünk, meg annak az ellenkezőjétől is. A hitet kategorizálni csak az ember akarja, Isten a hitet nem ember-kitalálta skálával méricsgéli. Ezért nincs sok értelme az emberi okoskodásnak a hit dolgaival kapcsolatban. A hit ugyanis nem teljesítmény, hanem létforma. Olyan állapot, amiben ha valaki él, csak egy szót tud rá mondani, hogy érzékeltesse személyes életének biztonságát: kegyelem. A hit pajzsa nem életfilozófiákból készült, hanem az Isten szeretetének (kereszt)fájából. Felvenni nem botorság, hanem bátorság, a hívő élet nagy-nagy kiváltsága.
Fájdalom...
A mai nap imádsága:
Istenem! Köszönöm, hogy szereteteddel vigasztalsz, s kegyelmeddel támogatsz! Ámen
   
...és az Isten letöröl szemükről minden könnyet.
Jel 7,17c
Sokak számára a Mindenszentek (régiesen mindszent) ünnepe nem sokat jelent, de a Halottak napja - főleg 2001 óta, amióta újra munkaszüneti nap - szinte kivétel nélkül megmozdítja mindenki lelkét... A régiek vélekedése szerint ez a nap az elmúlt esztendőben elhunyt lelkeké, mely elképzelés köré szinte minden népnek valamilyen szokása alakult ki. Van, ahol komolyan igyekeznek ajándékokkal kiengesztelni/segíteni az előrement lelkeket, mert a néphagyomány szerint ezen a napon mennek át a lelkek a Holtak Birodalmába...
Ha a népi vallásosságot meg is mosolyogja a ma embere, ebben a modern korban is a veszteség az veszteség. A lélek fájdalmát ma sem szüntetik meg az emberi okoskodás szülte szép gondolatok, ahogy régen se. Fájdalmat enyhíteni az idő is csak egy kicsit tud, megszüntetni azonban sosem képes. Erre egyedül az Istennek van hatalma. Egyedül Benne nyugszik meg a nyughatatlan lélek, egyedül az Ő szeretetében van megelégítés és békesség.
Jelenések könyvének vigasztalása, hogy az Isten - majd akkor és ott(!) - letöröl szemünkről minden könnyet. Minden, ami itt a földi létben megszakadt, eltörött, véget ért, elraboltak, tragikusan kiszakadt - az odaát befejezésre talál; s amit az Isten befejez, az mind jó és megnyugvást adó, mert minden űrt, ami a lélekben eladdig tátongott - betölt.
Veszteségeinket nemcsak a halálhoz köthetjük. Amit meg tudnánk cselekedni életünk nekünk rendelt néhány évtizedében, de mégsem(!) tesszük, az is nagy fájdalmat okoz, hiszen tátongó ürességet hagy maga után... "Bűn nemcsak a rossz megcselekvése, de a jó elmulasztása is!" Éppen ezért nem hiábavaló az évenkénti gyertyagyújtás a temetőkben, s nem hiábavalóak az emlékezés csöndes percei.
Halottak napjának szomorúsága minden embert az Élet örömeire figyelmeztet: Tégy jót, amíg lehetőséged van rá! Szeress, amíg teheted, hozz áldozatot a tieidért, amíg lehetőséged van rá! Töltsd meg istenes tartalommal napjaidat, amíg tart a kegyelem ideje...

Halál és élet...
A mai nap imádsága:
Uram! Áldott légy a mai nap minden öröméért és küzdelméért, melyekben megmutatod gondviselő jóságodat! Ámen.
   
Erős bátorításunk van nekünk,
akik odamenekültünk,
hogy belekapaszkodjunk az előttünk levő reménységbe.
Zsid 6,18b
Ezekben a napokban élettel telnek meg a temetők. Esténként megannyi pislákoló láng világítja meg a sírkövek megfakult betűit, a feledés homályát egy-két napra oldja az emlékezés gyertyalángja? Emlékezés mindig erőt ad, bár olykor fájdalmas. Ilyenkor felszakadnak a gyógyultnak hitt régi sebek, az intenzív emlékezésben megelevenedik mindaz, ami jó volt, s persze az is, ami rossz? Újra érezzük azok közelségét, akik a kedvesek voltak számunkra, de már nem lehetnek közöttünk?
Ezekben a napokban, amikor tömegek zarándokolnak szeretteik sírjához, mindenki számára kiderül a halál egyetemlegessége. Senki nem bújhat el előle, senki nem válhat mentessé attól, hogy kényszerűen átélje veszteségét. Előbb vagy utóbb, de mindenkinek rá kell döbbenie: Az élet legnagyobb fájdalma a halál... A megváltoztathatatlan keserűségén nem képes mindenki ?túllépni?. Tiltakozás, düh, agresszió ? kifelé vagy befelé ? hasztalan, a fájdalom nem akar elmúlni, mert nem múlhat el. Gyötrő erejéből jelentősen veszíthet, de meg nem szűntetheti semmi, csak a személyes kimenetel ebből a világból.
A temető különleges hely itt (még) respektálják az emberek egymást, tekintettel vannak egymásra - többnyire. Nem úgy az életben! Ott hiányzik a részvét, az együttérzés, a temetőn kívül alapvető hiánycikk a kooperációs készség... az egyéni vesztéségeink terhe azonban közösséget kovácsol - olykor vadidegen emberek között is. A Halál nagy úr! Rádöbbent minket arra - lehet, hogy csak akkor, amikor félelmetesen sötét árnyéka először rávetítődik életünkre -, hogy "kooperálnunk", azaz együtt kell dolgoznunk az Istennel. Nem ellene, hanem Vele! - ez a megtérés nagy bölcsessége.
Belekapaszkodni az Istenbe nemcsak különleges alkalmakkor - temetőt járva - lehetséges. Minden egyes napunk, mely elhamvad a múlandóság oltárán egyedülálló és soha vissza nem térő lehetőséget kínál az Istennel való együttjárásra. Communio viatorum, azaz: úton levők közössége. Így hangzott és hangzik ma is a krisztuskövető egyház önmeghatározása. Ezért ha utainkat járjuk - egyedül vagy párban - ne feledjük el soha: minden út egy helyre vezet! A hitetlenek szerint a temetőbe, a hívők szerint az Istenhez...

Veszteségeink...
A mai nap imádsága:
URam! Tudom, hogy Te akkor is adsz, amikor elveszel, s oda is juttatsz, ahol kegyelmed semmilyen gyümölcsöt nem terem. Könyörülj meg mindannyiunkon! Ámen
  
Hatalmas dolgokat művel, kikutathatatlanul, csodás dolgokat, megszámlálhatatlanul. Elvonul fölöttem, de nem látom, elsuhan, de nem veszem észre.
Napjaim gyorsabbak a futárnál, elszaladnak, nem látnak semmi jót...
Jób 910-11 és 25
A születés örömteli csodája, s a gyászos elmúlás közé szorult rövidke néhány évtizedes életünkben minden évben van egy nap, amikor különösen is az elmúlásra gondolunk... Így október végén, november elején, amikor megpezsdülnek a temetők, s esténként gyertyák ezrei remegve sóhajtanak bele a vaksötét éjszakába - borzongatóan szép, s egyben fájdalmasan szomorú is ez, hiszen a veszteség fájdalmára emlékeztet - alig van ember, aki néhány gondolat erejéig ne gondolna saját elmúlására se...
A halottak életet nyomorító kultusza nem vezet sehová sem, de jó, hogy van egy nap, ami - munkaszüneti nap lévén; éppen 10 éve(!) -, félreérthetetlenül szembesít mindenkit saját végességével is. De mire is jó ez, emlékezni a halálra? Minek évenkénti rendszerességgel feltépni a veszteség soha be nem gyógyuló sebeit? Nem elég nekünk éppen az a tudat, hogy egyszer úgy is ki kell mennünk ebből a világból?
Nos, saját végességünk elemi felismerése - mert általában nem azzal a tudattal fekszünk le, hogy holnap nem ébredünk fel - felértékeli számunkra az életet. Annak belátása, hogy a mai nap soha vissza nem térő alkalom arra, hogy szeressünk, hogy rámosolyogjunk környezetünkre, a múlandó pillanatba örökkévaló értékeket sző bele! Így válhatnak tartalmassá a hiábavalónak elkönyvelt percek, s így pattannak ki lelkünkben az Isten által belénk vetett a reménység-magvacskák...
Életünk különösen is fájdalmas pillanatai azok, amikor emberi szemmel nézve a holnap, s holnapután minden reménysége szertefoszlik... Isten gondviselésébe vetett hitünk azonban átível földi létünk utolsó korlátján is, hiszen akinek szívében a krisztusi szeretet dobog, annak nem megmosolyogtató naiv kijelentés a temetőkapuk gyakori felirata, hanem e világban erőt adó, megtartó bizonyosság: Feltámadunk!
komment
süti beállítások módosítása