„... és megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak". (Zsidók 2:15)
Joe Bayly, aki három fiát vesztette el így ír: „A kórházban voltam, miután eltemettük ötéves fiunkat... láttam egy kisfiút, aki a padlón játszott. «Ugyanabban a betegségben szenved, ami az önök kisfiának volt» - mondta a titkárnő. Leültem a kisfiú édesanyja mellé. «Nehéz behozni őt ide a vizsgálatokra, ugye?» - kérdeztem. «Nehéz?! Minden alkalommal belehalok» - felelte zaklatottan. «Jó tudni – mondtam halkan, gondosan beválogattam szavaimat – hogy bár orvosi szempontokból nincs semmi remény, de miután gyermekünk meghal, többé már nem fog szenvedni, egészséges és boldog lesz.» «Bárcsak hinni tudnék ebben, de képtelen vagyok rá – mondta az asszony – el kell őt temetnem a föld alá, és el kell felejtenem, hogy valaha is az enyém volt.»". Bayly szeretett volna egyedül lenni gyászával, de úgy érezte, beszélnie kell. „«Örülök, hogy én nem így érzem. Mi tegnap temettük el a fiunkat; ma azért jöttem ide, hogy megköszönjem az orvosoknak a jóságát.» Az asszony erre így szólt «Maga értelmes embernek tűnik. Hogy képes mégis hinni abban, hogy van bármi különbség egy ember, egy kisfiú vagy egy állat halála között?»". Max Lucado azt írja: „A mennyben olyan a hangulat, mint a szülészeti szobákon... az angyalok figyelnek, mint ahogy a nagyszülők lesik a szülőszoba ajtaját... Alig várják, hogy lássák az újonnan érkezettet. Amíg mi a halottas kocsit kísérjük... ők fénysugarakat aggatnak fel, mint színes zászlókat... Jézus azért jött, hogy «megszabadítsa azokat, akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak» (Zsidók 2:15). A menny nem ismeri a váratlan vagy korai halál fogalmát. Dávid azt mondja: «Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük» (Zsoltárok 139:16). A félelem és rettegés véget ér, ha tudod, hogy a menny a te igazi otthonod."
„éjjel éneket ad számba…” (Zsoltárok 42:9)
Semmi sem jelent olyan táptalajt az imádságnak, mint a valódi szükség. Krízishelyzetben még azok is imádkoznak titkon, akik azt mondják, hogy nem hisznek Istenben. Ez annak beismerése, hogy vannak bizonyos dolgok, amiket mi magunk nem tudunk megoldani. Dávid azt mondta: „éjjel éneket ad számba az Úr; imádságot életem Istenéhez”. Némelyik ima éjféli segélykiáltás, egyedül Isten füleinek szánva; a félelem túl mély, és az érzelmek túlságosan személyesek; nem akarjuk, hogy mások is legyenek körülöttünk, amikor azok a belső érzések felszínre kerülnek. Az imádságban „minden gondunkat őreá vetjük, mert neki gondja van ránk” (ld. 1Péter 5:7), és mivel tudjuk, hogy Ő majd kézbe veszi az ügyünket.
Egyszer egy anya látta, hogy a fia berohan a házba vérző kezét szorongatva. „Hadd nézzem!” – szólt az anya. A kisfiú hátrálni kezdett, és azt ordította: „Nem, mert fájni fog!” Amikor végre kinyitotta a kezét, egy nagy sérülés helyett csak egy kicsi, de erősen vérző horzsolást látott az anya. Meglepődött azon, hogy a kisfiú mekkora jelenetet rendezett, és közben ráébredt arra, hogy ő maga ugyanazt tette Isten felé. Amikor a férje elhagyta őt, olyan nagy volt a fájdalma, hogy nem volt hajlandó imádkozni. Isten újra és újra szólt hozzá: „Hadd segítsek!” de ő ökölbe szorította a kezét, és azt mondta: „Nem, mert fájni fog!” Amint rájött erre, átadta fájdalmát Istennek, és ezzel kezdetét vette a gyógyulása. Catherine Marshall „a lemondás imádságának” nevezi ezt, ami azt jelenti, hogy átadod a helyzetet Istennek, teljesen leveszed róla a kezed, többé nem vagy hajlandó beszélni róla, és bízol Abban, aki „mindent javadra munkál” (ld. Róma 8:28). Ezért teszi lehetővé számodra az imádság, hogy felhagyj a küszködéssel, és békességed legyen a helyzet felől.
Rázd le!
Íme, néhány jó tanács, melyet Jézus adott tanítványainak. Ha valaki elutasít, vagy nem akar hallgatni rád: „még a port is verjétek le lábatokról, bizonyságul ellenük.” Amikor elutasítás ér, két lehetőséged van: engeded, hogy ez hasson önbizalmadra és önértékelésedre, vagy lerázod magadról, és továbblépsz. Jézus itt nem olyan őszinte emberekről beszélt, akik nem értették, hanem olyan öntelt emberekről, akik elutasították az igazságot. Lényegében azt mondta: „Ne engedd, hogy ez megtörje lendületedet, vagy visszatartson attól, hogy véghez vidd, amit meg kell tenned!” Amikor Pál hajótöröttként Málta szigetére került, megmarta egy kígyó tűzifagyűjtés közben. A sziget lakói rögtön ezt mondták egymásnak: „Bizonyára gyilkos ez az ember, aki a tengerből kimenekült ugyan, de az isteni bosszúállás nem hagyja élni” (ApCsel 28:4). Hogyan reagált erre Pál? „Ő azonban lerázta a kígyót a tűzbe, és semmi baja sem esett” (ApCsel 28:5). Mit mondtak erre róla a szigetlakók? „megváltozott a véleményük, és azt mondták róla, hogy isten” (ApCsel 28:6). Hűha! Az emberek véleménye úgy változik, mint a széljárás! Ezért ne szállj el a dicséreteiktől, és ne törj le a bírálataiktól! Isten akarata az, hogy segíts másoknak. Ha elfogadják a segítségedet, add meg; ha nem, akkor menj oda, ahol elfogadják és értékelik azt. Jézus azt mondta: „Bizony, bizony, mondom néktek: aki befogadja azt, akit elküldök, engem fogad be…” (János 13:20). Végeredményben nem téged utasítanak el, hanem azt, aki küldött. Ez a tudat bátorságot és belső békességet ad.
„Öreg korban is sarjat hajtanak, dús lombúak és zöldek maradnak” (Zsoltárok 92:14)
Hamarosan több millió ember lesz, aki megéri a százéves kort, és meg kell tanulnod, hogyan viszonyulj hozzájuk. Nagy tévedés a nyugdíjas korú emberekben azt látni, hogy mik voltak és nem azt nézni, hogy mik lehetnek. Túl sokszor érzik úgy, hogy hagyják őket porosodni a polcon. Dávid azt mondta: „Öregkoromban se vess el engem, ha elfogy az erőm, ne hagyj el!” (Zsoltárok 71:9). Butaság azt gondolni, hogy az idős emberek már nem tudnak tanulni; a tanulás olyan képesség, amit nem növünk ki. A tanulás mértéke talán csökkenhet, de a képesség végig megmarad. Bátorítsuk hát az időseket, hogy gyakorlatoztassák az elméjüket, és ne hagyjanak fel az álmokkal! Az elsorvadt izomhoz hasonlóan a tanulásra és növekedésre való képesség is hajlamos gyengülni, ha nem használják. Szeretnéd, hogy téged is félretegyenek, amikor megöregszel? Nem? Nos, ők sem. Inkább beszélgess velük arról, hogyan kezeljék a nyugdíjazással járó új helyzetet, hogyan találjanak új módot arra, hogy hasznossá tegyék magukat, hogyan alkalmazkodjanak ahhoz, hogy kevesebb pénzből kell megélniük; hogyan tanuljanak meg egyedül élni; hogyan viszonyuljanak unokáikhoz; hogy megértsék az öregedés folyamatát; hogyan őrizzék meg erkölcsi tartásukat; hogyan maradjanak jó megjelenésűek; hogyan készüljenek fel a halálra. Ahelyett, hogy a saját ötleteinkkel kérkednénk, és lekicsinyelnénk azt, amivel ők járulnak hozzá a közösség életéhez, inkább segítsük őket abban, hogy fellépjenek igényeikkel a gyülekezetben. Nagyon is kiérdemelték a lehetőséget, hogy hangjukat hallassák és szerepet kapjanak a gyülekezet szolgálatában. Napjaink kultúrája önmagát szégyeníti meg azzal, hogy a tizenéveseket ajnározza, akik jóval kevesebbet tudnak arról, hogyan kellene működnie egy gyülekezetnek, és közben mellőzi azokat az embereket, akikben Isten lelke munkálkodik már ötven – vagy akár még több – éve.
