Életünk értelme...


A mai nap imádsága:

URam! Adj megújító örömöt a mindennapokban, s áldást, hogy munkánk eredményes legyen! Ámen
Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor, hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak.
Fil 1,21-24
A Filippieknek írt levél keletkezési helyére vonatkozóan annyit tudunk, hogy ezt a levelet Pál valamelyik - római, caeserai vagy efezusi(?) - fogságából írta. Jelen pillanatban nincs egységesen elfogadott álláspont a levél keletkezési helyére vonatkozóan, mindegyik mellett megfontolandó érvek szólnak. Az egyedüli biztos, hogy Pál az írás idején olyan börtönben - valószínűleg ez házi őrizetet jelentett - raboskodott, amelyben viszonylag szabadon érintkezhetett a külvilággal. (Ez az emberségesebb bánásmód római állampolgárságának "járt", amit még tehetős apja vásárolt neki... Saul a műveltségét - gyerekkorától több kultúrában nevelkedett -, azt hogy több nyelven kiválóan írt, beszélt, szülei gazdagságának köszönhette.)
Pál nem meghalni akar, de bizonytalan jogi helyzetében számol a legrosszabbal is, s amikor mérlegre teszi életét és Krisztus-hitét, akkor "mindent kárnak és szemétnek" ítél meg, ami nem Krisztust közvetíti számára. Pál éppen ebben a levélben himnikusan szól Krisztus mindeneket átfogó szeretetéről. (Megfogalmazása tipikusan szemita szemléletet fejez ki, amely a görög szemlélettől eltérően nem annyira a dolgok lényege iránt érdeklődik, mint a dolgok és személyek funkciójára kérdez rá. Vagyis a himnusz itt nem azt mondja ki Krisztusról, hogy Isten, hanem azt állítja, hogy isteni méltóságot birtokol, azaz: ugyanazt a tiszteletet mondhatja magáénak, mint maga az Atyaisten.) Pál, mint "Krisztus szeretetének foglya" saját példáján mutatja be az eszményi keresztény embert, aki nem a "testben" bizakodik, sem a gazdagságban, sem születési előjogokban, hanem egy radikális, Istennek való kiszolgáltatásban, "lelki szegénységben" egyedül az Úrban találja meg életének értelmét, gazdagodását.
Sokan, sokszor félreértették, olykor szándékosan félremagyarázták ezt az igehelyet, levonva belőle azt a végkövetkeztetést, hogy ebben a földi létben (siralomvölgyben!) az a legjobb viszonyulás az élethez, ha minél hamarabb túljutunk rajta, s eladdig, amíg benne vagyunk, folyamatosan másokért élünk, s a szolgálatunkban csonkig égünk, mint a gyertya... Ezzel kapcsolatban nem árt arra gondolni, hogy Jézus URunk milyen feladattal ruházta fel övéit: "tegyetek tanítvánnyá minden népet!"-, s nem azt mondta, hogy a "ti feladatok minden bűn-piszok eltakarítása"!
Isten bölcs rendelése az, hogy életünk 70-80 esztendő, hogy meg kelljen tapasztalnunk benne sok-sok szépet, s persze a jó hiányát is. Ha földi pályafutásunkat elégségesen bevégeztük, akkor van átmenetelünk Őhozzá. Rövidíteni tudjuk az életet, de a korai halál nem jelent egyenes utat a Teremtőhöz! Ezért a köröket, a pályát, a saját utunkat megfutni csak tisztességgel érdemes, hiszen a ránk bízott feladatokról egyszer számot kell adnunk az élet URának... Hogy ez a számonkérés ne váljék kárhozatunkra, azaz ne zárjuk ki magunkat az Istennel való közösségből, érdemes minden nekünk ajándékozott napon belekapaszkodnunk az ÚRIstenbe...

 


Isten-ismereteink...


A mai nap imádsága:

URam! Áldásoddal kísérj, hogy mindig felismerhesselek! Ámen

   

Jézus mondja: "Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt."
Jn 14,7

Állítólag Einstein feleségétől egyszer megkérdezték: Mennyire érti a relativitás elméletét? Azt felelte: "Nem értek semmit a relativitás elméletéből. De a férjemet ismerem, s ez nekem elég..."

Az életnek számos dolga van, amit nem értünk, de mégis élünk vele. Lehetne számos technikai szerkentyűre gondolni, melyeket naponta használunk - autó, telefon, TV, internet -, melyek működésével csak nagyjából vagyunk tisztában, s ha valami gond van velük, akkor szakember segítségét kérjük; de az életnek számos olyan területe akad, ahol a szakemberek is csak vakargatják a fejük búbját... Hogyan működik valójában a gravitáció? Hogyan kódolódik bele a DNS-ünkbe szüleink mozgása, mosolya, temperamentuma és tényleg, hogyan működik az emlékezet? Megannyi kérdés, melyekre csak szeretnénk tudni a pontos választ, de már az nagy eredmény, ha jól körülírjuk, mire is szeretnénk választ kapni. Rövidke létidőnk egyszerűen nem ad lehetőséget, hogy megértsük az élet számtalan csodáját: szerelmet, önfeláldozást, szenvedést vagy éppen a hitet... S természetesen nem érthetjük meg igazán azt sem, kicsoda az Isten. Mert hogy nem az, akinek/aminek mi gondoljuk-hisszük, hanem Valaki egészen más - az bizonyos. Azért, mert Isten képe misztikusan kirajzolódik Krisztusban, ez még nem ad lehetőséget az ember számára, hogy Istent is láthassuk és ismerjük, hiszen "Őt soha senki nem látta"... Krisztuson keresztül persze felismerhetjük Isten "lényegét", hogy ti. Isten szeretet. Ez a felismerés aztán meghatározza viszonyunkat nemcsak Ővele, de felebarátainkkal és a világgal is.

Férj és feleség évtizedeken keresztül élhetnek boldogan egymással, de azért bőven okozhatnak még egymásnak meglepetést - hiszen mindketten fejlődnek-alakulnak az évek előrehaladtával -, s ugyanígy Istennel a szívünkben is élhetünk teljes életet, mégha a JóIstenből csak igen keveset érthetünk is meg. Ádám "megismeri" Évát (s viszont!) és kapcsolatukban átélik lelkük találkozásának, eggyéválásának legmélyebb, legőszintébb valóságát, mely ismeretnél teljesebb aligha akad itt a földi létben. Isten megismerése azonban nem hasonlítható az emberi találkozásokhoz, mert ő Végtelen, mi pedig végesek vagyunk. Felismerni azonban lehet! Ez a megtérés, vagyis az Istenhez fordulásunk... Lélekben "megláthatjuk" őt, de ennél a felismerésnél többet már csak odaát, Őnála kaphatunk.

 


Kitartásért, erőért.


A mai nap imádsága:
Uram! Légy velem küzdelmeimben! Ámen.



"Ez az én szeretett Fiam, reá hallgassatok!" Mk 9,7

Középiskolás koromban a kollégiumba valaki két pár bokszkesztyűt hozott. Esténként barátságos meccseket tartottunk, s egyszer én is "kiálltam"... Iván volt az ellenfelem, egy nagyon jó tanuló, igen rendes, jól sportoló fiú, eredményesen gerelyezett. Az egyik este ott álltunk az egyik tanulószobában, biztató tizenéves társaink izgatott koszorújában... Elkezdtük a "mérkőzést"... Iván megígérte, hogy vigyáz rám, sőt az első menetben nem is viszonozza majd a támadásaimat. Úgy is tett, ahogyan megígérte. Egyszer azonban hibáztam, s belecsúsztam egy fejre mért ütésbe, ami igazából nem is támadás, csak demonstráció volt: lám-lám, mi lehetne ebből, ha... nos, ettől a pillanatttól tudom, mit jelent az, ha a láb megtántorodik... Iván sűrű bocsánatkéresei közepette azonnal ledobtam a kesztyűt... azóta sem volt rajtam.

Azóta megtanultam nemcsak az ütéseket respektálni, hanem azt is, hogy az élet nagy ringjébe, akkor is vissza kell menni, ha nem akarjuk, ha úgy érezzük nem bírjuk tovább. A "pofonok" elől - bármennyire is szeretnénk - nem tudunk mindig kitérni. Arra is rájöttem, hogy minden küzdelem a fejben dől el... ma már tudom, a szívben is. (Zsidó gondolkodásban az értelem és az érzelem otthona a szív.) Csak akkor győzhetünk - s olykor az is győzelem, ha állva maradunk -, ha nem felejtjük el egy pillanatra sem a célt.

Korunk legnagyobb baja a céltalanság. Majd kétezer éve a tragikus sorsú Seneca is megmondta: "Ha nem tudod, melyik kikötőbe igyekezel, a szelek nem segítenek neked." A legnagyobb bénító erő nem az életünkben elszenvedett "balhorgok és jobbegyenesek", hanem a célnélküliség. Nem tudom azt, hogy mivégre is vagyok a világon? Kétségbeejtő helyzet, amikor látom, de mégsem tudom a jó szeleket befogni vitorlámba, mert fogalmam nincs, melyik kikötőbe akarok eljutni. Így jutnak nagyon sokan abba a nyomorult helyzetbe, hogy hánykódnak az élet tengerén. S amennyire megnyugtató és kívánatos a csendes öbölben ringó hajó, olyannyira kibírhatatlan a háborgó élettenger félelmetes hullámai közötti vergődés... Ez szorongatja nem csak a gyomrot, de a lelket is.

Egyszer azután - talán a legváratlanabb helyzetben felszakad lelkünkből a kiáltás: megoldást akarok! A most rögtön, a kell szorongató kényszerűségében az ember hamar belátja: egyedül nem megy. Egyedül nem vagyunk képesek megoldást kiötleni, kell az objektív iránymutatás. Meg kell látnunk végre: merre van Észak és Dél, Kelet és Nyugat. Tudnunk kell, mikor van nappal és éjszaka... Ezek a felismerések az első "lépéseink" a cél felé. Innentől kezdődik a nagy utazás a Fény felé...

 


Létünk...


A mai nap imádsága:

Uram! Áldj meg, hogy áldás lehessek szeretteim között! Ámen.
   

Íme, arasznyivá tetted napjaimat, életem ideje semmiség előtted. Mint egy lehelet, annyit ér minden ember, aki él. Árnyékként jár-kel itt az ember, bizony hiába vesződik. Gyűjtöget, de nem tudja, ki fogja hasznát venni. Így hát mit várhatok, Uram? Egyedül benned reménykedem!
Zsolt 39,6-8

Csak idő kérdése, mikor döbbenünk rá: a nemlét ismeretlen sötétségében létünk csak egy gyorsan ellobbanó láng... Honnan jövök, miért vagyok, hová megyek - klasszikus kérdésfelvetése életünk legnagyobb fejtörését adja mindannyiunknak. Rövidzárlatos válaszok, túlbonyolított emberieskedő elképzelések milliói színezik-maszatolják a valóságot, amit persze mindenki másképpen lát, s él meg. Egyben mégis mindannyian egyetértünk: életünk igen-igen rövid, s mire megértenénk belőle a lényeg ránk jutó részét, már ki is kell mennünk belőle.

A "nagy kimenetelre" megpróbálhatunk felkészülni egy egész életen át, a szép halált előre begyakorolni mégsem lehet. Egyetlen lehetőség azért adódik mindenki számára, a Végső Valóság megértéséhez: a hit. Hit Istenben, Aki teremtette az egész mindenséget, s benne engemet is. Ebben kételkedni ugyan lehet, de az égadta világon semmi értelme... Akkor lenne egyedül érvényessége, ha a kételkedés bizonyosságra juttatna el -, de sajnos még ez az eset sem áll fenn! Így aztán marad az egyre szűkülő világ, a "Mi lesz velem holnap?" egyre egoistább igazságkeresése, s reménykedés abban, hogy az anyagiak gyűjtögetésének-felhalmozásának mégis votl valami értelme...

"Mit várhatok Uram?" teszi fel a kérdést a zsoltáríró. Nyilvánvalóan sokat várunk az élettől: hűséges társat, egészséget magunknak és gyermekeinknek, lehetőség-szerinti jólétet, s persze azt is, hogy időnként nagyokat örüljünk, s felejteni tudjuk szomorú tényt: egyszer meg kell halnunk. A Sors kiszámíthatatlansága, küzdelmeink erőtrabló hétköznapjai idővel életközelibbé teszik világlátásunkat: kiderül, hogy minden nekünk sem sikerülhet - ahogyan másnak sem, csak a látszat az mindig csal - s rájövünk, ha Istenre hagyatkozunk, azzal nem leszünk szegényebbek, hanem inkább csak gazdagodunk...

Isten nélkül árnyékként járunk ebben az "árnyékvilágban" - Vele együtt azonban kinyíilik számunkra a teremtettség szivárnyvilága, s megértjük azt is, hogy véges - olykor disszonáns felhangokat megütő létünknek értelme van a Isten Végtelen Szeretetében...

 

Munka...

 



A mai nap imádsága:

Istenem! Adj nekem erőt, s kitartást, hogy feladataimat jó szívvel és vidáman végezhessem! Mindennapi örömeimet hadd leljem meg munkámban, hogy létem tartalmas, kiegyensúlyozott és szép lehessen! Ámen



Nem egy dénárban egyeztél-e meg velem? Vedd, ami a tied, és menj el. Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked.
Mt 20,13b-14

Egyenlő munkáért, egyenlő bért! Szakszervezetek hangoztatták és tűzik ma is zászlaikra, hogy arányos munkáért, arányos fizetség jár... Jézus példázata a szőlőmunkásokról azonban nem éppen az igazságos munkaadó képét hozza elénk. Pedig az igazságosság és méltányosság igénye mindannyiunk lelkébe mélyen beivódott, így aztán mások jótékonyságát a magunk terhére igen nehezen viseljük. Ebben a történetben azonban nem földi dolgokról van szó.

A példázatbeli napidíj, az egy dénár ugyanis az örök élet ajándékát jelenti. Van, akinek ez élete elején, van akinek élete közepén, s van olyan is, akinek élete alkonyán adatik meg ez az isteni bér. A jutalom pedig az, hogy dolgozhatunk az Isten szőlőskertjében. Csak manapság, amikor a munkavégzés fútószalag melletti robot-munkává silányult, s az ember már nem az alkotás szépségét éli meg munkájában, hiszen csak azért "melózik", hogy megkapja középeurópai, általánosságban tisztességtelenül alacsony bérét, csak most tűnik úgy, hogy a munka az nem kiváltság, hanem átkos szükségszerűség. Megdöbbentő, hogy a társadalom közel 80%-a - különösen a fiatalok - kényszerpályán vannak. Európában 20 millió(!) munkanélküli van. S ha azt nézzük, hogy hány felújításra váró műemlék, folyamatos(!), gyors(!) karbantartásra szoruló infrastrukturális beruházás kiált szakemberek után... Elgondolkodhatunk: Miért van az, hogy a nemes célok megvalósításakor mindig a nemtelen pénz-kérdés az első? Furcsán hangzik, de a célok eléréséhez a pénz nem segítség, hanem akadály. Érdekes módon, egy-egy háború után az újjáépítésben, amikor mindenki dolgozott (azaz termelt!) a föld akkor is közel ugyanannyi búzát termett, nem nyúltak meg a krumpliföldek, nem lettek tízszer akkorák a görögdinnyék, s mégis mindenkinek jutott elegendő a megtermelt javakból... Csak amikor az élősködő politikai/gazdasági hatalmak kapnak életteret, és amikor a pénzpiaci spekuláció emelkedik a munka rangjára, akkor nyomorítják a szociális válságok a kisembert... Az az igazság, hogy Itt a földön nincs igazság... Igaza, sőt joga is csak az erősebbnek van. Az egyenlőség zászlaja alatt sok az egyenlőtlenség...

Mi tehetünk mégis ebben az igazságtalan világban, hogy érvényre jusson az igazság? Munkálkodunk az Isten országáért! A meg nem fogható fontos dolgokért kell küzdenünk, melyek építik a lekünket, tágölelésűvé formálják szívünket. Dolgozni az ÚRnak, az ÚRért, az ÚRban a legnagyszerűbb. Mert az itt befektetett munkának mindig van eredménye - jóllehet más a vető és más az arató. Azok pedig, akik nem találták még meg helyüket, akik még egyetlen izzadságcseppet sem ejtettek a jóért és a szépért, azok az emberek a legnyomorúságosabbak ezen a világon, mert lelkük nyugtalansága a tétlenség sötét gödrébe lökdösi őket - újra és újra...

 


Szükségleteink...


A mai nap imádsága:

URam! Annyi mindent fontosnak tartok, s valójában csak egyre van szükségem: a Te szeretetedre. Add hogy befogadjalak Téged! Ámen


Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az ő gazdagsága szerint dicsőséggel a Krisztus Jézusban.
Fil 4,19

Úgy néz ki, mintha a fontossági sorrendünk folyamatosan változna életünk során, valójában mindig mindenben ugyanazt keressük: a boldogságunkat! Gyerekkorunkban a játék örömét, s a család-nyújtotta biztonságot; fiatalkorunkban a világ megismerésnek izgalmát, s tudásvágyunk csillapítását; fiatal-felnőtt korunkban az életre-szóló társat; s mikor őszbe hajlik életünk, a megelégedettséget, a harmóniát Isten közelségében, hogy jó volt, szép volt, tartalmas volt, s hogy élni, dolgozni, küzdeni, szeretni és szeretve lenni a legjobb dolog a világon...

Már Jézus URunk is figyelmeztette hallgatóságát: "Keressétek először az Isten országát, a többi ráadásul megadatik néktek!" Sokan mégis a "ráadást" keresik, félretolva a legfontosabbat: Isten, a világ, s önmaguk megismerésének lehetőségét. Isten szelíden hívogat mindenkit, s ezt a hangot mindenki meghallja, hiszen tudják, honnan jön ez a hang... Isten ha szól, akkor azt félreérthetetlenül teszi, olyankor megmozdul szívünk, egy pillanatra beleremeg a lelkünk - mert a bennünk lévő töredezett, elmosódott kép Mennyei Atyánkról "megsegíti" a Isten felismerését. Folytatása ennek a különös találkozásnak azonban csak akkor van, ha mi is akarjuk, hiszen szabadságra teremtettünk.

Ahány ember, annyiféle változó igény és szükséglet van jelen a világban, de mindegyik megelégítéséhez szükség van egy másik ember jelenlétére: aki elveti a búzát vagy éppen learatja, aki megőrli a lisztet vagy éppen kenyeret süt belőle, aki kenyeret ad az éhezőnek vagy letörli felebarátjáról a szenvedés könnyeit. Egyedül nem jutunk egyről a kettőre, egyedül nem tudunk kiteljesedni, Isten közösségbe teremtett minket: egymásért, s egymásnak.

Az egymásért élés legfontosabb tere a család. A család, ahol békesség, szeretet honol, ott lelkileg egészséges emberek fejlődnek, akik maguk is felelősséghordozó, másoknak biztonságot, szeretetet nyújtó emberekké válnak. Ahol Isten nevét csak káromolják, ahol a szeretetlenség és önzés határozza meg a mindennapokat, ott többnyire azt "reprodukálják" a gyermekek, amiben felnőttek... Átformálni az ebbéli földi poklot mennyországgá csak az Isten tudja -, ha akarja...

Mai individualista világunkban magától értődő, hogy mindenki magát helyezi előtérbe, s aztán csodálkoznak, hogy az önérvényesülés gátja elzárja előlük az élet vizét, mely a közösségből árad. Tény, hogy a 20. század második felében kipróbáltuk össztársadalmi szinten, milyen az, ha csak magunknak élünk - érdekes módon nem lettünk boldogabbak. A boldogságunk egyedüli biztosítéka a másoknak élés, melynek fokozatait, egészséges mértékét a családban tanulhatjuk meg. A keresztény ember tudja, hogy tökéletesen elsajátítani a szeretni-tudást nem lesz képes soha, de azt is tudja, hogy Istennel együtt még a lehetetlen is lehetségessé válik...
Szerző: Andre Lowoa  2018.09.27. 04:21