A mai nap imádsága:
Istenem! Látod, hogy mennyire vágyakozom Jóságod után... Add, hogy akaratod megcselekvésében megéljem, hogy szereteted továbbadásában magam is megajándékozott vagyok! Ámen
Aki tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.
Jakab 4,17
A legnagyobb lelki terhek egyike a mulasztás... "Miért nem tettem, pedig tehettem volna!" S ha csak egy-egy bátorító szó szorult volna bennünk, azt talán még könnyebben elhordoznánk - bár olykor egy-egy szó is életet fordíthat, sőt akár menthet is -, de ennél sokkal súlyosabb mulasztások gyötörnek minket. Sok helyen láthatjuk a Gondviselés ajándékait: Rendezett szociális körülmények, szép ház, jó autó... s még mindenek koronája a gyermek(ek) is megadatik(nak) - mégsem lakozik ott a boldogság, s csatatérré változik az édes otthon. Látszólag csak apróságok hiányoznak, valójában az élet lényegéhez tartozók nincsenek meg: reggel együtt kortyolgatott tea vagy kávé, néhány kedves szó, gyengéd ölelés, a szeretet nonverbális jelei... mindennapi szeretet-muníció a küzdelmekhez. S akinek ez nem adatik, az bizony idő előtt el-, s megfárad. S aki már eleve nem ül jó a lovon, az nagy veszélynek teszi ki magát, ha a csatában az első sorban mutatkozik...
A ki nem mondott, a meg nem vallott őszinte mondatokat nem lehet egyszerre a másikra zúdítani. Ha mégis, akkor lehetséges hogy katarzis, de nagyobb valószínűséggel krízis születik belőle. Őszinte szavaink olyanok, mint a hajnali harmat, vagy a csendes nyári eső, mely megtisztít mindent, s fellélegzik a természet. Ha az éltető, a megújító eső elmarad, akkor bizony a szárazság az úr, s az eredmény meglátszik a "termésen" is... Ezért különösen fontos tudni: a jót megtenni soha nem muszáj-alapú örömtelen kötelességteljesítés, hanem kiváltságos pillanat. Ahogyan mindig örömmel locsoljuk virágoskertünket és a növények mintegy megajándékoznak a színeik pompájával, ugyanúgy a jócselekedeteink is magukban rejtik az örömes pillanatokat...
Az örömtelenség bűn. Azért bűn, mert elválaszt. Egymástól, de az Istentől is. Ezért fordulnak el sokan az Istentől, mert naponta tapasztalják sok "hívő" keresztény örömtelenségét vagy a "csakazértis-vigyoros" hurrá-optimizmusát. A tisztaság, a szépség (ezek a jóság édestestvérei); után minden ember sóvárog. Ha meglátom, hogy itt és most éppen én vagyok az Isten kegyelméből az, akin a mai napon megcsillanni látszik az Ő szeretetének napsugara, akkor viseljem el méltósággal ezt a kiválasztottságot, s legyek az adott helyzetben a Jóság alázatos nagykövete...
A mai nap imádsága:
URam! Adj kedvet, kitartást s bőséges áldást mindazoknak, akik belesimulnak életes akaratodba! Ámen
Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok, és ne fogyjatok! Fáradozzatok annak a városnak békességén, ahová fogságba vitettelek benneteket, és imádkozzatok érte az ÚRhoz, mert annak békességétől függ a ti békességetek is!
Jer 29,6-7
Európában néhány évvel ezelőtt egy érdekes trend bontakozott ki - népszerűsíteni kezdték a házasságot. A házasságkötés mindig nagy esemény, még akkor is, ha az nem életre szóló. Nagy dolog, ha két ember vállalja egymást - jóban is, meg rosszban is. Sajnos ennek az "ízére", a páros-lét szépségére - jegyezzük meg gyorsan: klasszikus keretek(!) között - egyre kevesebben vállalkoznak. Sok tanulmány íródott már ebben a témában, melyekben társadalomtudománnyal foglalkozó szakemberek próbáltak mindenféle külső, társadalmi okot találni, a végső ok azonban mindig bent, a lélek mélyén keresendő.
Régi mondás volt, a szocialista hiánygazdaságban - melyben általánosságban mégis nagyobb volt a jólét ("olcsó sör - olcsó kenyér" - politika!) -, hogy: "Először a kocsi, aztán a kicsi!" De még most is mosolyogva vállalják fel a németek: "Das Auto war/bleibt der Deutschen liebstes Kind" (Az autó a németek legkedvesebb gyereke volt/marad.), jóllehet ez a mosoly lassan kezd az arcukra fagyni, mert olyan tempóban öregszik a társadalmuk, hogy az már pár éven belül is érezhető, igen komoly demográfiai gondokat vet fel! Ez persze mindig is így volt, ha az emberek tömegével nem a holnapra, hanem csak a mára gondoltak.
A próféta buzdítása a "családalapításra" egy gyakorlatilag teljesen kilátástalan helyzetben hangzik el. A nép "elitje" - vagyis a gondolkodók -, akik nagyon is felfogják(!) fogságuk várható következményeit, tisztában vannak azzal, milyen sors vár rájuk - szolgaként szolgaságra szülik majd utódaikat; sokan el is keserednek emiatt és "lantjaikat a fűzfák ágaira aggatják" -, a próféta, aki az ÚR szavát szólja, mégis arra ösztökél: "Szaporodjatok és ne fogyjatok!" Az Élet URa ugyanis minden körülmény között az életet kívánja, s kegyelmével azt támogatja! Az Ő isteni akarata, hogy "életük" azoknak van/lesz, akik belesimulnak az Ő teremtői akaratába. Aki nem vállalja fel az ÉLET támogatását, annak sosem lesz "élete", bármennyire is hajszolja magát, hogy az egész világot megnyerje, annak mindvégig "csak" sorsa marad... az istentelen, önző sors végül lelki sorstalanságot nevel. Erre mondja Jézus URunk: "mindenki megkapja méltó jutalmát, már itt a földön."
Ebben a látványban, élményben tobzódó világban tömegek voksolnak az anyagiakra, mert boldogságuk garanciáját a birtoklásban vélik, jóllehet a boldogságot mindig azok a dolgok jelentik, amiket pénzen sosem lehet megvenni: őszinte barátság, tiszta szerelem... Mi emberek predeszitinálva vagyunk a rövidtávú gondolkodásra, de Isten ki akar szabadítani ebből a hús-vér testünk okozta bezártságból. A Benne való hit által távlatot kap életünk, s megérthetjük az Élet isteni csodáját, s remegő áhitattal válunk részévé, amikor nem a "mostra", hanem a jövőre szavazunk, s minden nehézség ellenére belesimulunk Isten rendelésébe: "Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok, és ne fogyjatok!" Aki Istennel jár együtt, az mindig a "város"/a társadalom békéjén fáradozik, hiszen az "istenfiak" (római levél!) jelenléte mindig megízesíti az adott közösséget... hiszen erre hivattunk el, hogy a Föld(az embervilág) sója legyünk ott, ahová rendelt minket a mi URunk!
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy a világot a Tőled kapott szeretettel lássam! Ámen
Az Úr így válaszolt neki: "Képmutatók, vajon szombaton nem oldja-e el mindegyikőtök a maga ökrét vagy szamarát a jászoltól, és nem vezeti-e ki itatni? Hát Ábrahámnak ezt a leányát, akit tizennyolc éve megkötözött a Sátán, nem kellett-e feloldani ebből a kötelékből szombaton?" Amikor ezt mondta, ellenfelei mindnyájan megszégyenültek, de az egész sokaság örült mindazoknak a csodáknak, amelyeket ő vitt véghez.
Lk 13,15-17
Mit akar(hat) az ember igazán az életében? Szeretetet, békét, elrejtettséget, s harmóniát a teremtettséggel... Aki szíve mélyén hiszi az Istent - mindegy, hogyan szólítja meg: Allah, Nagy-Manitú, Jahve vagy SzentlélekÚRIsten - ugyanarra az Istenre gondol, Aki Alkotója az egész teremtettségnek. Aki vallásos életében nem jutott még el oda, hogy vallása, amiben él az "véges", az korlátos - azaz soha nem képes befogni a Végtelen-t -, az alig tanult meg valamit az Istenből!
Ha a farizesusok valóban törekedtek volna betartani a törvényt, akkor rájöttek volna, hogy azt teljességgel képtelenek betartani... De a tragédiájuk éppen az volt, hogy nemcsak másokkal, de magukkal is elhitették, hogy ők igenis képesek a törvényt maradéktalanul betartani. Aki pedig hiszi, hogy valóban a törvény szerint él, az azt is vallja magáról, hogy különb, sőt, hogy több mint a többi, az már képmutatóvá is vált. Tapasztalati tény: aki magát tökéletesnek és bűntelennek tartja a saját maga világnézeti rendszerében, az nagymértékben hajlik a könyörtelenségre, az irgalmatlanságra. Nos ezért állítja pellengérre Jézus a farizeusokat, ahol csak tudja! Az Istennel ugyanis összeegyeztethetetlen a szeretetlenség... Ezt érezték meg a lelkük mélyén a farizeus zsidók is - így olvashatjuk: "mindnyájan megszégyenültek"...
Azt, hogy ki mit gondol az Istenről, az mindenkinek a magánügye. Az azonban, hogy hitére hivatkozva ki mit tesz, az már közügy! Ezért a vallás soha nem magánügy, az mindig közügy is... Modernségnek eladott neoliberális téveszme, hogy a vallás magánügy. Nem az. Ahogyan a családi élet sem az. Abban a társadalomban magánügy, amelyikben kiölték a közösségi gondolkodást, a jövő egyetlen istenadta biztosítékát!
Ha egy vallásban nincs meg a másik ember "respektálása" tisztelete, ha a másikat alacsonyabbrendűnek, esetleg nem kiválasztottnak/elhívottnak (predesztináció?) tartja, akkor annak a vallásnak semmi köze az Istenhez, akkor az a vallás nem több, mint vallásos ideológia! A törvényeskedés, ill. a törvény magam javára magyarázásának a készsége mindig azoknál a közösségeknél jön elő, ahol nem az isteni az igazán lényeges, hanem a számunkra mévadó "emberi"...
A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm a hallás ajándékát, add hogy hálás legyek érte! Ámen.
Ez pedig az az üzenet, amelyet tőle hallottunk, és hirdetünk nektek, hogy az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.
Ha azt mondjuk, hogy közösségünk van vele, és a sötétségben járunk, akkor hazudunk, és nem cselekesszük az igazságot. 1Jn 1,5-6
Isten csodálatos ajándéka a hallás - ennek ellenére nem sokan nem vigyáznak rá. A "fejlett" nyugati világban a fiatalok egytizedének(!) a túlnyomó része - sajnos a saját hibájából - 30 éves korára halláskárosulttá válik. Az ok: folyamatos zenehallgatás, nagy hangerővel. A normál beszéd 50-60 dB erősséggel hangzik. "Egy átlagos városi utca autóforgalma 70 dB, a légkalapács 115 dB erősségű zajt csap, egy lökhajtásos repülő közvetlen közelében a hangerő 130 dB. 150 dB-nél fél másodperc alatt meg lehet süketülni, 200-nál átszakad a dobhártya, sőt a tüdő szövete is károsodhat. Gyakorlatilag 85 dB felett fél óra után már sérülnek a szőrsejtek..." Azok a bizonyos lejátszók, amiket a mai fiatalok előszerettel "használnak" képesek a 100 dB-es hangerőre, sőt ezt egyes nem európai márkák még bőven túl is lépik...
Hiába a hallás ajándéka, ha nem párosul vele a meghallás. Olyan korban élünk, amikor gombnyomásra összezsugorodik a világ, s a legtávolabb lévő barátunk is azonnal "hallótávolságba", sőt "látótávolságba" kerül. Soha az emberiség történelmében ennyi eszköz (újságok, tévé, rádió, mobiltelefonok, internet) nem állt még rendelkezésére az embernek, hogy megértesse magát a másik emberrel, és soha nem kerültek ilyen távolra az emberek egymástól, mint manapság. Idős emberek megtört tekintettel bámészkodnak ki az ablakon, hogy ellesve az utca személytelen történéseit, részesüljenek azokból, mert gyermekeik a saját életükből nem osztanak meg semmit velük, még egy telefonhívás erejéig sem... A Világ Zaja átvette az uralmat. Elérte amit akart. Percgyötörte rohanó emberek folyamában alig akad, aki mosolyog... alig akad, aki beszél. S, ha beszélünk egymással, csak a panasz hagyja el ajkunkat... ez lenne a "szép élet"? Komolytalan emberek, komolytalan beszédét kényszerülünk hallgatni reggel és este, nappal és éjszaka... hát csoda-e, ha kivész belőlünk a meghallás képessége?
"Reá hallgassatok!" - szól a mennyei Atya hangja, s ha az visszhangot kelt bennünk, akkor tisztaság terem lelkünben. Aki meghallja a jó hírt (eüangelion), annak örömhíre van. Aki "csak" hallja, az tudja, hogy evangéliumot hall, de nem érti az üzenetet. Az üzenet pedig így hangzik: "Te istenképű ember, békülj meg végre önmagaddal!"
A mai nap imádsága:
Uram! Segíts, hogy segíthessek másoknak! Ámen.
Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letipornak, de el nem veszünk;
2 Kor 4,7-9
Titkot hordozunk létünkben, a szeretet titkát... A keresztények élete erről kellene hogy szóljon, de ahogyan minden vallásban, úgy itt is felszínre törnek az "örök emberiek": személyiségünk árnyékos oldalára szorult rossz tulajdonságaink. Ennek köszönhető, hogy olykor másokat megbántunk, s néha mások is megbántanak minket...
Sérülékenyek vagyunk. Az, hogy cserépedény-életünk mégis egészben marad, csakis Isten kegyelmének köszönhető. Rendkívüli erő ez: elhív, hordoz, megtart. Hiába minden szorongattatás lelki és egzisztenciális, belső múltbéli vagy külső politikai - "Ha Isten velünk, ki ellenünk?" énekeljünk evangélikus himnuszunkban. S ez nyugalmat kölcsönöz.
Persze jól írja Pál, hogy kétségeskedünk. Hiszen hiába a jó elképzelés, ha az emberi mulasztások következtében mindig akad gátló tényező, ami kettétöri a szépívű reménységeinket. Jó, hogy ilyenkor is velünk az Isten, s nem esünk kétségbe. A keresztény embernek ilyenkor is van "alternatívája"...
Ahogyan mindenki más, a keresztény ember is elesik, megüti magát, fáj neki, s sáros lesz... Egyetlen tulajdonságban mégis különbözik a többiektől: gyorsan feláll. Nem azért mert erősebb, mint a többi, hanem azért, mert van, Aki segíti őt, az útján vele járó Szeretet, a Jézus Krisztusban.
Világunk...
A mai nap imádsága:
URam! Ámulatba ejt teremtettséged... keresem a szavakat, s újra csak elakadnak gondolataim. Istenem, köszönöm Neked életemet, s mindazokat, akiket mellém rendeltél! Add, hogy hálás tudjak lenni mindenért, életem minden napján! Ámen
Mily nagyok alkotásaid, Uram! Igen mélyek gondolataid!
Zsolt 92,6
Kissé elszomorodok, amikor újra és újra megtapasztalom, hogy az emberek egy jelentős része nem lát az orránál tovább... Hiszen már csak a teremtett világ eddig megismert nagysága is ámulatbaejtő! S mi jöhet még ezután? ...ha Isten kegyelméből még élhetünk egy darabig ezen a bolygón. Úgy néz ki, hogy a mindenkori ember önszeretete - mely olykor önimádattá duzzad - rendre elhomályosítja az Isten nagyságát. Hiába a világ sok-sok csodája, a történelemben "tettenérhető" isteni kegyelem, s hiába a lelkiismeret visszhangként szóló számos figyelemeztetése, nem látjuk meg a JóIstent... Teremtő URunk demonstrálja nagyságát, hiszen halálból életet, életből halált teremt, világfenntartó kormányzó hatalma számunkra felfoghatatlan, s jóllehet még a látható/tapasztalható véges világ is a mi számunkra végtelen, mégsem tudjuk ezért őszintén dicsérni a Mindenhatót...
Megismerésünk határai napról napra tágulnak, a szívünk meg mintha egyre csak szűkülne. Egyre több mindent fedezünk fel, egyre több segítő szerkezet van a birtokunkban, a jólétben élők egyre többet fogyasztanak, s a bálványozott fejlődés ellenére a világon a szegénység egyre csak növekszik. Béke-akaratról, s biztonsági törekvésekről hallunk naponta, s közben kíméletlen háború folyik az olajért, a csúcstechnológiához elengedhetetlen ritka fémekért, s lassan az vízért és sajnos az élelemért is... Mi ennek az oka, hogy ide fejlődtünk, azaz: süllyedtünk? Könnyű lenne Istent, a Sátánt vagy a körülményeket okolni - a hiba nem a teremtett világban, nem a JóIstenben, hanem bennünk van. Bennünk, legbelül, a lelkünk mélyén...
Isten hat nap alatt megteremtette a világot, s a hetedik nap megpihent... Hát még az Istennek is szüksége van pihenésre? Természetesen nem, hiszen Ő Isten, de bizony ennyire fontos a "megpihenés", a megállás, a visszatekintés, az el-elgondolkodás, a munka és pihenés rendszeres váltakozása, hogy a Szentírás magát az Istent is pihenésre "rendeli"! ...Ha ugyanis nincs megállás, akkor soha nem tekintünk fel az égre, akkor rendre csak arra nézünk, ami közvetlenül az orrunk előtt hever... Márpedig a napi feladatoknak sosincs vége, hiszen: "minden napnak megvan a maga baja"!
A zsoltáríró megáll, s megállásra buzdít. Ahogyan a törvény is erre hív fel: "hat napon át dolgozzál, de a hetediket az ÚRnak szenteld!" Nincs semmi, ami mindig fontosabb kell hogy legyen, mint a hálaadás. A köszönet, a hála szeretteinkért, a mindennapi kenyérért, a munkáért, a jó barátokért nem Istennek kijáró emberi kötelezettség - amit ha Isten nem kap meg, akkor haragszik ránk -, hanem lehetőség arra, hogy Isten még inkább magához öleljen minket. Ezt a lehetőséget egy életen át kihagyni... a legnagyobb bolondság!
