Céljaink...


A mai nap imádsága:

URam! Add, hogy ne a magam hasznát keressem, hanem kegyelmed révén áldás lehessek mások számára! Ámen

   

Jézus mondja: "Aki pedig hallja tolem ezeket a beszédeket, de nem cselekszi, hasonló lesz a bolond emberhez, aki homokra építette a házát "
Mt 7,7-8

A világ (jelenleg!) legmagasabb épülete a Dubajban található: a Burj Khalifa torony - 828m! Maga az épület csúcstechnológiai bravúr, de egyben kiváló példáját is adja a 20-21. századi embernek. Úgy néz ki, hogy a Babilon óta semmit nem változott az ember, ugyanúgy törekszik fölfelé, a lehetetlen határait feszegetve. Az pedig önmagán túlmutató tény, hogy ezt a "vasbeton-szörnyeteget" homokra építették... mintha csak kísérteni akarnák az Istent. Bizonyára ez meg sem fordult a fejükben, s talán az sem, hogy az égbetörő nagy tervek megvalósítása helyett itt a földön kellene kitalálni valami olyan nagy dolgot, ami megoldást jelentene az emberiség mára felhalmozott csődrakására!

"Kitalálni a JóIstent nem kell." - tartja a népi szólás. Tény, hogy a szociális feszültségek - legyenek azok családon belüliek vagy jelentkezzenek össztársadalmi szinten - megoldására régóta van már megoldás, csak senki nem számol vele. S aki mégis gondol rá, azt reflexszerűen ultranaívnak bélyegzik...

Jézus Hegyi Beszédének végén arra tanítja hallgatóságát, hogy tegyék azt másokkal, amit szeretnének, hogy velük is megtegyenek mások. Azaz: csak akkor fog jó irányba fordulni a világ, ha mi magunk aktívan részt vállalunk a jó megvalósításában! Aki csak hallgatja a Mester beszédeit, de nem cselekszi, az hasonló a bolond emberhez, aki homokra építi házát. Nem fenyegetés ez Jézustól, sokkal inkább (ki)józanító tanács: Ember, vedd észre magad, ha mindenből csak elveszel, akkor hiány támad!

Jelen világunk súlyos nehézségei pontosan visszavezethetőek az emberi önzésre. Haszonelvűség, sikerorientáltság és teljesítménymámor - útjelzői ezek a modern ember magaválasztotta "keresztútjának". Aki beleszédül(t) az anyagvilágba, az a birtoklás veszélytelennek hitt örvényében kezdetben nem akar, s egy idő után már nem is tud másképpen cselekedni, egyszerűen csak sodródik a körülményekkel... Bizalmát egyre inkább abba veti, amit így is úgyis megemészt a moly, s a rozsda, ahelyett, hogy a (z ember)lét isteni titkát felfedezné a szeretetben megújuló életben.
Aki tehát jót tesz másokkal, az mindenekelőtt magával tesz jót, mert már itt a földön Isten közelében érezheti magát: Isten akarata az is, hogy már idelenn megízlelhetjük a mennyország örömét és a pokol kínjait... Talán azért, hogy könnyebben dönthessünk?

 


Értékeink...


A mai nap imádsága:

Uram! Óvd meg szívemet, s lelkemet a megcsaló érzésektől és gondolatoktól, s add, hogy Tőled kapott bölcsességgel tudjam vezetni életemet! Ámen


"Egy szolga sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli, és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak."
Lk 16,13

Talán nincs kétségbeejtőbb, mint a megosztott szív... Mégis hány olyan eset van, amikor félszívvel szeretnek feleséget, gyermeket, JóIstent! A szeretetből mindenki a teljeset kívánja, s nem akar osztozni senkivel és semmivel. Pedig hányszor megesik, hogy ha nem is "meleg-csalással" (azaz élő személlyel), de "hidegcsalással" (itt első helyeken állnak: munka, computeres információszerzés vagy szenvedélyek) megosztódik a szív! A félszív pedig félembert jelent. Ahhoz, hogy (ki)bírjuk a hétköznapok lélekszürkítő monotonitását, a terhek cipelését, ahhoz teljesen odaszánt szívre van szűkség. Ha csak a feleség törődik a gyermekek mindennapi gondjaival, ha csak az egyik szülő tartja fontosnak a vallásos nevelést (értsd: azt a legfinomabb, s legtisztább pedagógiát, mely a transzcendens érzékenységet ébreszti és növeli egy testileg-lelkileg kibontakozó emberben) -, akkor elkerülhetetlen, hogy idővel ne alakuljanak ki feszült helyzetek.

A magyar ősi lovas nemzet, s ennek megfelelően már jó régen megfogalmazta a fentiekben felvázolt problémakört: egy fenékkel két lovat megülni nem lehet... Nos, úgy néz ki, hogy korunk sikeremberkéinek - a média tanúsága szerint -, ez mégis sikerül. Sok embert megtéveszt az efféle hétköznapi, bulvársajtós "tényfeltárás"! Lám X-nek meg Z.-nek sikerült - mert ők bizony nagyon(!) akarták... Milyen szép is lenne, ha csak ezen múlna az eredmény, hogy ki mennyire akarja! Sajnos a siker nemcsak ezen múlik... Sokan akarják, eléggé nagyon - sőt mindenáron - és mégsem következik be a várva-várt siker, mert az élet egy meglehetősen többismeretlenes egyenlet/feladvány, ahogyan a régiek mondták: "Ember tervez - Isten végez." (Azt már csak zárójelben, kisbetűvel illik megjegyeznünk, hogy az ún. fényes sikerhez alapvetően fontos, hogy jó időben jó helyen legyen az emberfia - vagy éppen az apukája -, aki olykor nemcsak a diplomát "veszi meg" csemetéjének, de biztosítja a (vezér)igazgatói széket is vagy gurítja az ahhoz vezető úton a piros szőnyeget...)

A keresztény ember is ugyanúgy "akar", mint minden más ember, egyben mégis különbözik a többiektől: amit akar, azt nem akarja mindenáron! Világos értékrendje van, melyben a kívánt cél soha nem szentesítheti az eszközt, éppen ezért a kitűzött kívánalomért soha nem gázol át embereken, nem áldozza fel a családját, s nem válik számára másodlagossá a hit, a barátság, nemkülönben a szerelem... A hívő ember nagyon jól tudja, hogy az élethez szükség van anyagiakra, de nem az anyagiakban való folyamatos előrejutása a biztosítéka a boldogságának! A boldogságnak ugyanis csak egy része az anyagi biztonság! A kevésen is lehet hű az ember, sőt megelégedett is -, s a legfontosabbak mindig azok az értékek, melyeket pénzen soha nem lehet megvenni...

A Mester világosan beszél: két úrnak szolgálni nem lehet... Aki mégis ezt akarja, mégis ezt próbálja meg, annak szíve idővel kettétörik, lelke szétszakad, s az is csak idő kérdése, mikor hasad ketté élete, olykor ezzel együtt még az egészsége is...

 


Felelősség...


A mai nap imádsága:

Uram! Adj nekem erőt, kitartást felelősségem hordozására, hogy Általad áldás lehessek mások számára! Ámen

   

Emberfia! Őrállóvá tettelek téged
... figyelmeztesd őket az én nevemben!
Ez 3,17a+c

Beleszólni a másik életébe?... Régen a megmaradás biztosítéka volt a közösségekben az egymásra (oda)figyelés, manapság - úgy hiszik sokan - a(z agyon)hallgatás garantál(hat)ja a túlélést. Egy bizonyos: a modern ember elveszítette ebbéli őrállói bátorságát, mely nem más, mint emberbaráti felelőssége a jövőért, s emberségébe kódolt feladata a közösség erősítésére - a mában. Vannak persze kivételek, akik 'szembe úsznak az árral', felébred bennük a közösségi szellem, s oda-odaszólnak a buszon idétlenkedő-hangoskodó tinédzsereknek, ha a csoport létszáma és szubkultúrájuk erre lehetőséget ad...

Aztán vannak fizetett és önjelölt megmondóemberek is - pártok százlaja alatt és párton kívül egyaránt -, akik "megmondják a tutit", de általuk nem épül a közösség, hiszen őket nem a közösségi célok mozgatják, ők jó pénzért/hírnévért valamilyen egyéni érdek szolgálatában állnak/ill. fekszenek.

Igénk arról az őrállóról beszél, akit Isten helyezett az adott posztra, hogy figyelmeztesse a mindenkori közösséget az elhajlásokra. Aki ugyanis próféta, azaz látó - ahogyan régen a prófétákat hívták -, az Isten kegyelméből egy kicsit elő(bb)re látja a jövőt. A próféciák - hányszor megtapasztaltuk már(!) -, igazi értelemben véve nem is prófécia, az effajta jövőbelátás többnyire csak következmény-látás. Aki ugyanis reálisan látja a jelent, az reálisan látja, a közeljövőt is. Aki nem hajlandó tudomásul venni a jelen valóságát, annak jövőképe is homályos, irreális! Számos ilyen 'prófétát' látott már a világ, s akadnak ma is hozzájuk hasonlók, akik csak "papolnak" a szószéken vagy aluljárókban - végképp belegabalyodva a maguk irreális világlátásába. Aki józanul tekint rájuk, hamar felismeri őket, hiszen ők nem Isten kegyelmi erejét közvetítik szavaikon keresztül, hanem azokkal lelkileg erőtlenné teszik az embereket.

Az igazi - bibliai értelemben véve(!) - őrálló nem véleményt, ideológiát, dogmatikát hirdet, hanem Isten akarata szerinti élhető életet! Az ilyen életforma kedves mindenki számára, hiszen nemcsak azt az építő életformát közvetíti, mely Istent nem zárja ki a hétköznapokból, s nem zárja be vasárnapi istentiszteletek templompados egyórácskájába sem, de szelíden figyelmeztet az emberlét törékenységére, s nemkülönben arra is, hogy a Szentlélek meghívó kegyelmére alapozott összefogás, kooperáció nélkül nincs távlata, növekedése az egyénnek sem.

 



Küldetés...


A mai nap imádsága:

URam! URam, kihívtál a világból, hogy aztán visszaküldj a világba... Add, hogy elhívásod öröme ne fogyatkozzék meg bennem, s hogy a rám bízott feladataimat hűséggel el tudjam végezni! Ámen
    
...és kiküldte őket kettesével... és meghagyta nekik, hogy semmit se vigyenek az útra egyetlen vándorboton kívül, se kenyeret, se tarisznyát, se pénzt az övükben; saru viszont legyen rajtuk, de ne öltsenek magukra két ruhát.
Lk 11,33-34
Pap, lelkész, lelkipásztor, prédikátor... különös, csodabogár emberek - a Mester mai tanítványai. Az is közös bennük, hogy missziói feladatukat (az evangélium hirdetése) egyedül végzik. Jézus URunk tanítványait kettesével küldi, s bizonnyal nem kommunikációtechnikai megfontolásból: kettő hamarabb győzi meg az egyet, vagy esetleg, amit az egyik elfelejt mondani, a másiknak majd eszébe jut.
Jézus tanítványai küldetést töltöttek be, ma erre azt mondjuk: egyházi munkát végzünk. A nehézség itt abban rejlik, hogy az elvégzett munka sikere nehezen, illetve csak jóval később mérhető le, hiszen: "Más a vető, s más az arató". Mivel az embert nagyon tudja motiválni az eredmény, ezért különösen fontos, hogy az elvégzett feladatnak tapasztalható látszata legyen. Sok egyházi ember keseredik el, fásul meg szolgálatában, mert nem látja munkája közvetlen eredményét. Nem csoda, ha emiatt idővel alábbhagy benne a "missziói lelkület", s már nem tud úgy lelkesedni, s lelkesíteni, mint ifjúkorában.
Jézus szavai mindig útmutatást adnak. Kettesével küldi ki tanítványait, hiszen azt mondja: "Menjetek!" Az Isten országának építése ugyanis ilyen, csak közösségben lehet végezni! Protestáns hagyományunk - milyen jó, hogy Luther családos ember lett(!) -, hogy gyülekezeteink nemcsak papot, de évszázadokon keresztül papnét is igényeltek, sőt papcsaládot. Mégha voltak is kisebb-nagyobb problémák, amit szólásunk így örökített meg: "Papfi - gazfi!", azaz úgy gondolták, a papgyerek az mégis más megítélés alá esik, s neki lehet csinálni azt, amit másnak nem. Ma ezt úgy mondanánk, ahogyan Gyurta Dani is önreflexiójában megemlítette: "Nem tudtam kezelni a népszerűséget."
A vándorbot azt jelzi, hogy folyamatos küldetésben vagyunk, a tarisznya hiánya pedig az egzisztenciális biztonság másodlagosságát. Isten az, aki gondoskodik a küldetésben lévőről! Ma a lelkészek igyekeznek "több lábon állni", hiszen egzisztenciális stratégia nélkül, családjuk megszenvedheti a szolgálatot. Sok lelkész, lelkipásztor a jézusi küldetés hamis értelmezése miatt feláldozza családját is a szolgálat oltárán, elfelejtve azt, hogy örömmel szolgálni csak önkéntesen lehet. Azaz: a papcsaládnak ugyan együtt kell(ene) szolgálni, de ez csak akkor működik jól, ha a családtagok nem a papot (a fukcionáriust) látják, hanem szerető házastársat, s családapát/családanyát, akivel együtt jó az egyházban, a közösségért szolgálni...
A saru megléte azt jeleniti: Ne legyetek "mezítlábasok"! A méltóságteljes evangéliumhirdetéshez szükséges az emberléptékűség. A saru megvéd az út viszonttagságaitól, hiszen életutunk olykor göröngyös vagy szúrós tövisekkel teli vidéken át vezet. Isten védelmünket nemcsak gondviselésében garantálja, sok mindent magunknak kell megoldani - ezért is kaptuk Tőle az értelmet, s a bölcs szívet. S ha szolgálatunkban mellettünk áll valaki, akkor - több szem, többet lát(!) -, hamarabb rádöbbenhetünk hibáinkra, s hatásosabban végezhetjük a ránk bízott munkát...

 


Teljességért...


A mai nap imádsága:
Uram! Szeress, hogy szerethessek! Ámen.

"Ha valaki szomjazik, jöjjön hozám, és igyék. Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.". Jn 7,37b-38

Végső magyarázat és kezdő ok: a szeretet. A megromlott világban magyarázni kell, hogy milyen a szeretet... pl. önfeláldozó szeretet... miért a szeretetben nincs benne az önfeláldozás készsége?

Nehéz egy olyan világban, amely mindent viszonylagossá tesz, magyarázni azt, amit nem magyarázni, hanem tisztán élni kell. Nincs minősített szeretet, szerelem. Ha minősíthető, akkor csakis azért mert nem teljes. Ha minősíthető a keresztény élet, akkor az nem krisztusi, ha minősíthető a hit, akkor az rész szerinti. Ha minősítjük az igazságot (féligazság) akkor a másik fele hazugság, vagyis az egész hamisság és semmi köze az igazsághoz...

Mi tehát az igazság? A kérdés nem jó, inkább így kell hangoznia: Ki az igazság? Az Isten. Életem létrehívója, megtartója, s ítélője. Ha Istent szeretem (teljességgel), akkor Ő is határtalanul szeret. Ez az evangélium, azaz jó hír. Aki meghallja a jó hírt, s szívébe fogadja, örömet talál a megromlott világban is.
Szerző: Andre Lowoa  2018.08.03. 05:32