A vadlibák tanítása


„Nézzétek meg az égi madarakat!....” (Máté 6:26)
Jézus így beszélt az aggodalmaskodókhoz: „Ne aggódjatok életetekért… Nézzétek meg az égi madarakat!” Azt mondod: „Ugyan mit tanulhatnék abból, hogy egy csapat madarat bámulok?” Ha jártál valaha Pennsylvania államban tél elején, akkor láthattad, hogy az ég szó szerint elsötétül a kanadai vadludak sokaságától, ahogy elkezdenek összegyűlni délre tartó útjukhoz. A következő néhány napban figyeljük meg viselkedésüket, és tanuljunk belőle!
A vadludak csapatban repülnek, nem pedig egyedül, véletlenszerű alakzatban, mert egy lúd egyedül sohasem jutna el akkora távolságra. Isten úgy tervezte őket, hogy jellegzetes V alakban repüljenek. Amikor egy-egy madár suhint egyet a szárnyával, azzal felhajtóerőt képez az őt követő madár számára, megkönnyítve ezzel annak repülését. V alakban az egész csapat 71 %-kal hosszabb utat tud megtenni, mintha az egyes madarak egyedül repülnének. Így még a legfiatalabb, a leggyengébb és a legöregebb vadlúd is meg tudja tenni az utat. Együtt el tudják érni, amit egyedül sohasem tudnának. Íme, a tanulság: Amikor a Biblia azt mondja: „Saját gyülekezetünket ne hagyjuk el, ahogyan egyesek szokták, hanem bátorítsuk egymást…” (Zsidók 10:25), ez azt jelenti: „Maradjatok az alakzatban, és élvezzétek a felhajtóerőt, amit a közösség biztosít”. Nem arra hívott el Isten, hogy szólóban repülj. „Nem mondhatja a szem a kéznek: »Nincs rád szükségem«, vagy a fej a lábaknak: »Nincs rátok szükségem«!” (1Korinthus 12:21). Időnként előfordul, hogy egy lúd kiesik az alakzatból, ilyenkor hamarosan kimerül, veszít a magasságából, végül fáradtan visszatér a csapathoz. „Nézzétek meg az égi madarakat”, és tanuljatok!



Minden V alakzatban van egy vezérlúd, aki vezeti a többieket, és diktálja a tempót. Nehéz hivatal ez, mert a vezérlúd az, akit először ér a szembeszél, aki először szembesül a változó időjárási viszonyokkal, elsőként érzi az esőt az arcán, a havat a szemében és a jeget a szárnyán. Ő az, aki a csapatot a cél felé vezeti, bármi történjen is. Ez időnként nehéz, kimerítő és magányos feladat, mert előtte nincs senki, aki felhajtóerőt képezne számára. Az egész csapat az ő kitartásától és céltudatosságától függ; számítanak rá, hogy biztonságban eljuttatja őket a célba.
Minden gyülekezetnek megvan a maga vezérlúdja: a lelkipásztor. Minden szolgáló csoportnak megvan a maga vezérlúdja: a fiataloknak, a pénzügyek kezelőinek, az evangélizációnak, a jótékonysági szolgálatoknak és így tovább. Ők vezetnek, ők diktálják a sebességet, ők mutatnak irányt azoknak, akik követik őket. Két gyakori szerep van egy gyülekezetben: a nem eléggé foglalkoztatott és a túl sokat magára vállaló. A vezető szolgálatban lévők az utóbbiak, ezért előfordul, hogy hamar kiégnek. Amikor a vezérlúd érzi, hogy fárad, és közel van a kimerültséghez, hátra repül, és egy másik foglalja el a helyét a V csúcsán, a csere zökkenőmentes. A csapat életét az tartja fenn, hogy kitartanak egymás mellett. Erre gondolt Pál, amikor ezt írta: „Az egész test … egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben” (Efézus 4:16). Ne elégedj meg azzal, hogy csak fogyasztó vagy, légy termelő! Egy nagyszerű gyülekezet nem a fizetett alkalmazottak miatt lesz sikeres, hanem az önkéntesektől, akik hajlandók beállni a sorba, amikor szükség van rájuk.



A vadludak világában az idősek, a nagyon fiatalok és a betegek az alakzat hátsó, védett részén kapnak helyet. Ez nem azt jelenti, hogy elszigetelik őket a többiektől, vagy leértékelik őket, nem tekintik őket hasznavehetetlennek; sőt, valójában létfontosságú szerepük van. Ők lesznek a gágogó szakasz, biztató hangjuk bátorítja a vezetőket. Az elkerülhetetlen rossz időjárás veszélyezteti a küldetést. A továbbhaladás egyre nehezebb, még az erősek is nagyon küszködnek. Ekkor az alakzat végéről felhangzik egy magányos gágogás, mely elindítja a ludak kórusát, mellyel a vezérludat bátorítják. Pál így értette ezt: „Bátorítsátok tehát egymást, és építse egyik a másikat…” (1Thesszalonika 5:11 NIV). Tudta, hogy szükségünk van egy „gágogó szakaszra”, akik lelkesítő szavakkal és imádsággal támogatnak minket. Szükségünk van azokra, akik ezt mondják: „Itt vagyunk mögötted. Fedezünk.” „Ti pedig, testvéreim, ne fáradjatok bele a jó cselekvésébe” (2Thesszalonika 3:13). Krisztus sok szolgája kelt már át élete legmélyebb völgyén bátorító imaszárnyon, melyet egy vén, sebhelyes arcú, harcedzett, tépett tollú, csaknem megkopasztott gágogó vadlúd adott; az, aki túl makacs volt ahhoz, hogy hagyja, hogy bármelyik testvére feladja az ő őrszolgálata közben! Időnként előfordul, hogy valamelyik lúd panaszkodni kezd fülsértően hangos és idegesítően hamis hangon. Ilyenkor a gágogó szakasz perceken belül közbelép, elhallgattatja a zúgolódót, helyreállítja a rendet és az egységet. A gyülekezet problémája nem az, hogy túl sok ember beszél negatívan, hanem az, hogy túl kevés beszél pozitívan! Ha valaki azt kiáltja: „vereség” – gágogd vissza: „győzelem”! Ha azt kiáltják: „félelem”, gágogd vissza: „hit”! Már néhány bátorító szó is képes elvenni a panaszok viharának erejét. Tehát csatlakozz a gágogó szakaszhoz, hogy téged is úgy ismerjenek, mint Barnabást, akinek a neve azt jelenti: „Biztatás fia” (ApCsel 4:36 NIV).




A vadlibák kapcsolata addig tart, „míg a halál el nem választ". Ők ezt komolyan veszik. Teljesen elkötelezettek egymás felé. Amikor a korral járó gyengeség vagy más körülmények lehetetlenné teszik egy madár számára, hogy folytassa az utat, veszíteni kezd magasságából, és képtelen tartani az alakzatot, a csapat vigasztalást, táplálékot és védelmet nyújt neki. Két erős lúd lemarad az alakzatból, közreveszi a beteget, keresnek egy biztonságos helyet, ahol elegendő táplálék és víz van, és otthont nyújtanak a szükséget szenvedő madárnak. Addig maradnak gyámoltjukkal, amíg az erőre kap, vagy meghal, csak ezután csatlakoznak egy másik csapathoz. Számukra minden más háttérbe szorul, annak érdekében, hogy a másik madárról gondoskodjanak! Milyen csodálatos példája ez a krisztusi kapcsolatnak és az önfeláldozó szeretetnek. „...Isten szerkesztette így a testet egybe... hogy... kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi..." (1Korinthus 12:24-26). A mai kultúrában leértékeljük és a társadalom peremére szorítjuk azokat, akik szükséget szenvednek, sőt azokat is, akik már nem tudják úgy ellátni a feladatukat, mint régen. De Isten elvárja, hogy egyformán törődjünk mindenkivel, főleg a szenvedőkkel. Ha egy csapat madár képes rá, akkor bizonyos, hogy Isten családjának is meg kell tennie. „Nézzétek meg az égi madarakat!" - utasít Jézus. Ők képesek megtenni ezt egymásért, „...Nem vagytok-e ti sokkal értékesebbek náluk?" (Máté 6:26). Jézus két nagy parancsolatot (nem javaslatot) adott nekünk, az egyik ez: „...Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincsen más, ezeknél nagyobb parancsolat..." (Márk 12:31). Ha elterjed rólunk a hír, hogy így szeretjük egymást, az emberek be fogják törni a templomunk kapuját, csak hogy bejuthassanak!




Az elkóborolt és elveszett ludakat mindig örömmel fogadják a csapatban. Ez nem valami zártkörű klub csak az előkelők számára. Azok a madarak, amelyek elszakadtak más csapatoktól az időjárás, baleset vagy gyengeség miatt, mind teljes jogú családtagokká lesznek. A csapat megváltoztatja terveit, átütemezi a célba érkezés idejét, vállal mindenféle kényelmetlenséget azért, hogy alkalmazkodjon bármely idegenhez, aki befogadást kér. Sok újonnan érkező piszkos, megtépázott és alultáplált. De soha nem utasítják el őket. Ugyanígy Isten egyháza sem különleges műalkotások múzeuma, hanem kórház azok számára, akiket az élet megsebzett, sőt még azoknak is, akik maguknak okozták a sebeket. Jézus azt mondja: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek" (Máté 11:28). „Más juhaim is vannak nekem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is vezetnem kell... és akkor lesz egy nyáj, egy pásztor" (János 10:16). Krisztus legfontosabb feladatának tartja, hogy idegeneket toborozzon, megmentsen és befogadjon nyájába. Azt mondod: „De ők nem az én fajtámból valók; nem úgy néznek ki, mint én, nem úgy beszélnek, mint én, és az illatuk is más!" És akkor mi van? Sem testi, sem lelki testvéreinket nem mi választjuk meg, hanem Isten. Ha súrlódások vannak köztünk, az csak dörzspapírhoz hasonlóan segít lecsiszolni rólunk az egyenetlen részeket. Akarod látni, hogy milyen alapanyagból építi Isten az egyházát? Nagyon meg fogsz döbbenni! „...igazságtalanok... paráznák... bálványimádók... házasságtörők...fajtalanok...tolvajok... nyerészkedők... részegesek... rágalmazók... harácsolók... ilyenek voltak közületek némelyek: de megmosattatok, megszentelődtetek, és meg is igazultatok az Úr Jézus Krisztus nevében és a mi Istenünk Lelke által” (1Korinthus 6:9-11). Bevettek minket a csapatba, ahol tisztára mostak, ahol megszentelődtünk, megigazulást nyertünk, és teljes jogú családtagnak tartanak!



Bulldogok és uszkárok

„Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok.” (Jakab 4:8)

Egy történet szerint egy napon összevitázott egy bulldog és egy uszkár. A bulldog gúnyolta az uszkárt, gyenge kis vakarcsnak nevezte, aki semmire sem képes. Azt mondta: „Kihívlak egy versenyre. Nézzük meg, melyikünk képes gyorsabban kinyitni a ház hátsó ajtaját és bejutni!” A bulldog arra gondolt, hogy erős állkapcsával elfordítja az ajtógombot, az uszkár meg úgyis túl kicsi ahhoz, hogy egyáltalán elérje a hátsó ajtó gombját. De meglepetésére az uszkár ezt mondta: „Gyorsabban be tudok jutni a házba, mint te. Elfogadom a kihívást.” Ezután először a bulldog rohant a házának a hátsó ajtajához az uszkár szeme láttára, majd felugrott az ajtógombhoz. Megragadta a fogaival és a mancsaival, és megpróbálta elfordítani, de nem tudta elég erősen szorítani, így végül kimerülten feladta. Most az uszkár következett. Ő csupán azt tette, amit minden nap az utóbbi néhány évben. Odament az ajtóhoz, néhányszor megkaparta, majd türelmesen várt. Pár másodperc elteltével a gazdája nemcsak hogy kinyitotta az ajtót, de fel is vette őt a karjába, szeretetteljesen megsimogatta a fejét, és bevitte a házba. A különbség a kapcsolatban volt. Vannak köztünk bulldog-keresztények. Dörmögnek, morgolódnak, és megpróbálnak kedvében járni Istennek. Hagyj fel vele! Isten mindössze ennyit kér tőlünk: „Közeledjetek hozzám, és én közeledni fogok hozzátok!”



Előre nézz!

„Ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé”
(Filippi 3:14)

 Elvégezhessem futásomat

Vannak bennünk olyan dolgok, melyeket kezelnünk kell ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Minden, amit születésed óta a mostani pillanatig átéltél, segítettek azzá formálni, aki most vagy. Azok a jó vagy rossz dolgok, melyek veled történtek, egész hátralévő életedben meghatározó szerepet töltenek be abban, hogyan viselkedsz, hogyan reagálsz bizonyos dolgokra.

Pál azt mondja: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé.”

Azt kérded, mit kellett Pálnak felejtenie? Nagyon is sokat! Pál ott volt az első keresztyén vértanú, István kivégzésénél, végignézte, ahogy megkövezték. Mielőtt találkozott volna Krisztussal a damaszkuszi úton, Pál hivatásszerűen üldözte a keresztyéneket, sokakat börtönbe vagy halálra juttatott. Ha nem tette volna túl magát a múltján, nem tudta volna megírni a fél Újszövetséget, képtelen lett volna hozzájárulni az Egyház megalapozásához, mely kétezer év után is fennáll. Vajon Pál tökéletes volt? Távolról sem! Ezért mondta: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Filippi 3:12–14).

Az egyetlen hely, ahol a múlt most is él, az emlékezetünk; és csak akkor van hatalma múltunknak felettünk, ha mi megadjuk neki.
Ezért a mai üzenet számodra: kezdj el előre nézni!






Hogyan győzd le az óriásodat?

„Az Úr kezében van a háború.” (1Sámuel 17:47)

Egyszer egy megfutamodással vádolt katonát vittek Nagy Sándor elé. Nagy Sándor azt kérdezte tőle: „Mi a neved?” A katona fejét meghajtva így felelt: „Sándor”. Nagy Sándor erre vállon ragadta, és azt mondta: „Katona, változtasd meg a viselkedésedet, vagy változtasd meg a neved!” Arra hívattál, hogy olyan életet élj, amely méltó Ahhoz, akinek a nevét viseled. Akár a függőség, a neheztelés, a félelem, a testi kívánság, a büszkeség, az irigység vagy a harag jelenti azt az óriást, amellyel szembenézel, valamit meg kell értened: 1) Nem te vagy az egyetlen. A kísértés, mely most próbára tesz téged, nem különbözik attól, amit már mások is megtapasztaltak. „Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok” (1Korinthus 10:13 Károli). Góliát nem volt mindig óriás; addig etették és táplálták, míg azzá vált. A mi óriásaink általában kis bűnök, amelyek fölött átsiklunk vagy elnézzük őket, mígnem saját életre kelnek és visszajárnak kísérteni minket. 2) Egyedül nem vagy rá képes. Az óriásod mindig le fog győzni, amíg saját erődből próbálsz megküzdeni vele. Dávid azt mondta Góliátnak: „az Úr kezében van a háború, és ő ad a kezünkbe benneteket” (1Sámuel 17:47). Isteni segítségre van szükséged ahhoz, hogy legyőzd a régi szokásokat, és új magatartást alakíts ki. Tehát jelentsd ki Pállal: „Krisztus… megerősít engem” (Filippi 4:13)! 3) Szembe kell szállnod az óriásoddal. A Biblia azt mondja: „Amikor a filiszteus nekikészült, és egyre közeledett Dávidhoz, Dávid is kifutott gyorsan a csatasorból a filiszteus elé” (1Sámuel 17:48). Ne fuss el, ne próbálj egyezkedni, ne köss kompromisszumot, és ne mentegetőzz! Kényszerítsd napvilágra az óriásodat, és ne engedd vissza az életedbe! Állíts fel határokat, és vállald a felelősséget! Tartsd távol magad a rossz társaságtól! És mindenek felett: ne az óriásod fényében nézz Istenre, hanem Isten fényében nézd az óriásodat!




Isten akaratát tenni

„Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem…” (Zsoltárok 40:9)
Gyakran előfordul, hogy kezdetben arról álmodunk, hogy valami világrengető dolgot fogunk tenni, ilyenkor megrémít az a gondolat, vajon hogyan fogunk ezzel megbirkózni. Ez is egy érv amellett, hogy kicsiben kezdjük. Ne próbálj mindenkin segíteni, segíts csak egy valakin! Ha így teszel, idővel azon veszed majd észre magad, hogy Assissi Szent Ferenc tanácsa szerint élsz: „Előbb csináld azt, ami szükséges, utána azt, ami lehetséges, és máris azt fogod csinálni, ami lehetetlen.” Még ha sosem fogsz is nagy dolgokat tenni, nagy beteljesedést találhatsz abban, hogy a helyes dolgot ne érje meg megtenni.
Egy vezető egyszer ezt írta: „Amikor elkezdtem arról álmodni, hogy valami jelentőset teszek másokért, kevéssé fogtam fel, hogy ezzel valami jelentőset teszek önmagamért is! Ma már értem. Nem tudunk elfogadni, ha nem adunk, és nem tudunk adni anélkül, hogy kapnánk.” Igazság szerint az álmod nem is méltó az életedhez, ha nem jelent áldást másoknak. Woodrow Wilson amerikai elnök mondta: „Nem csupán azért élünk, hogy megkeressük a megélhetésünkre valót. Azért vagyunk itt, hogy a körülöttünk lévő világ nagyobb bőségben, nagyobb látással, nemes és reményteli lélekkel éljen, és nagyobb dolgokat érjen el. Azért vagyunk itt, hogy gazdagítsuk a világot, és önmagunkat szegényítjük meg azzal, ha erről a küldetésről megfeledkezünk.” Van egy régi közel-keleti közmondás: „Amikor megszülettél, sírtál, a világ pedig örvendezett. Élj úgy, hogy amikor meghalsz, a világ sírjon, te pedig örvendezz!” Ez pedig biztosan be fog következni, ha a Szentírás igazsága szerint élsz: „Abban telik kedvem, Istenem, hogy akaratodat teljesítsem…”




Minden Istené

 

„Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt.” (Zsoltárok 104:27)

 

Félünk attól, hogy elveszítjük állásunkat, nyugdíjunkat, vagy nem lesz egészségbiztosításunk, ezért vagyont halmozunk fel, mert azt hisszük, minél több van, annál nagyobb biztonságban leszünk. Ugyanez a bizonytalanságérzet ösztönözte Bábel tornyának építőit is: „… építsünk magunknak várost és tornyot, amelynek teteje az égig érjen; és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész föld színén” (1Mózes 11:4).

Hallod a félelmet ezekben a szavakban? Mint ahogy mi nyugdíj-előtakarékossági számlát nyitunk, és vagyontárgyakat készletezünk be magunknak, ők is felhalmoztak egy csomó mindent, míg tulajdonaik tornya akkorára nőtt, hogy elérte az eget. Akkor azt mondták: „Most már biztonságban vagyunk!” De Isten azt mondta: „Nem, nem vagytok!”

A Biblia így figyelmeztet: „Azoknak pedig, akik e világban gazdagok, parancsold meg, hogy ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem Istenben, aki megélhetésünkre mindent bőségesen megad nekünk” (1Timóteus 6:17).

A gazdagság nem hoz biztonságot. Minél többed van, annál többet veszíthetsz! Ironikus módon, minél többet gyűjtesz, minél jobban óvod, annál jobban nyugtalanít, hogy mindent elsöpörhet valamilyen váratlan esemény, amire semmilyen befolyásod nincs. Isten nem ilyen életet tervezett számodra. Elvárja, hogy takarékosan élj, de azt is, hogy vess. Ha megtettél mindent, amit a bölcsesség diktál, akkor ne bízz semmi másban, csak Istenben. A zsoltáros azt írta: „Számtalan lény… kisebb és nagyobb állatok… Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt” (Zsoltárok 104:25–27). És Isten megadja nekik. Ő a nagy adakozó, határtalanul nagylelkű és teljesen megbízható.

A Szentírás újra meg újra visszhangzó üzenete világos: Istené minden. És ő kész mindezt megosztani velünk. Ezért benne bízz – ne a vagyonodban!

„Ha volt legelőjük, jóllaktak, jóllaktak és fölfuvalkodtak, ezért elfeledtek engem.” (Hóseás 13:6)
 

Pál azt írja: „Azoknak pedig, akik e világban gazdagok, parancsold meg, hogy ne legyenek gőgösek, és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem Istenben, aki megélhetésünkre mindent bőségesen megad nekünk. A gazdagok tegyenek jót, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, adakozzanak szívesen, javaikat osszák meg másokkal” (1Timóteus 6:17–18).

Gazdag vagy e világ mértéke szerint? A Föld lakosságának csaknem fele – több mint hárommilliárd ember – napi 1000 forintnál kevesebből él. Ha a te jövedelmed ennél nagyobb, akkor gazdagnak számítasz. A jómód mellé azonban egy figyelmeztetés is jár: ne légy gőgös! „Az összeomlást gőg előzi meg, a bukást pedig felfuvalkodottság” (Példabeszédek 16:18).

Thomas Carlyle, skót történész írta: „A sorscsapásokkal néha nehezen birkózunk meg. De egy olyan emberre, aki kibírja a gazdagságot, száz is jut, aki kibírja a viszontagságokat.” Isten azt akarja, hogy élvezni tudd a dolgokat anélkül, hogy megszállottjukká válnál. A tárgyak felhalmozásának – még ha azok csekélységek is egyébként – van egy kellemetlen velejárója: hajlamosak eltakarni Istent. Előre kiszámítható folyamat vezet a szegénységtől a felfuvalkodottságig. A szegény ember imádkozik és dolgozik; Isten meghallgatja imádságát, és megáldja munkáját. Aztán az egyszerű ember meggazdagszik, és elfeledkezik Istenről. A hitre építő szegényből beképzelt gazdag lesz. Ahogy Isten Hóseás által mondta: „Ha volt legelőjük, jóllaktak, jóllaktak és fölfuvalkodtak, ezért elfeledtek engem.” Hogyan kerülheted el ezt a csapdát? Ne feledd, hogy bármid van is, azt Istentől kaptad, és ő a forrása mindannak is, amire a jövőben szükséged lehet. Ezért legyen hálás a szíved, és bízd magad teljesen Istenre!

 

„Enyém az ezüst, enyém az arany – így szól a Seregek Ura.” (Haggeus 2:8)

Hogyan jellemeznél valakit, aki házat épít anélkül, hogy az alapozásra gondolna? Bolondnak neveznéd! Isten arra figyelmeztet, hogy ugyanilyen ostobaság „a bizonytalan gazdagságban” (1Timóteus 6:17) bízni. 1948 és 2001 között az USA tíz gazdasági visszaesést élt át, mindegyik átlagosan egy évig tartott, és több milliárdnyi dollár veszteséget okozott. Ez azt jelenti, hogy 5-6 évente a gazdaság „ejti a kérőit”, és újat kezd.

Hogyan jellemeznél egy olyan férjet, akinek ötven év alatt kilenc felesége volt? Csapodár? És mit mondanál a tizedik feleségről? Bolond? Ábrahám kora egyik leggazdagabb embere volt, ugyanígy Jób is. Az újszövetségi gyülekezetben is volt néhány gazdag ember. A Biblia azt mondja: „… akiknek földjük vagy házuk volt, eladták azokat, az eladott javak árát pedig elhozták, és letették az apostolok lába elé…” (ApCsel 4:34–35). Isten azért akar anyagi javakkal megáldani, hogy áldássá légy az ő munkájában. De néhányunknak azért nem ad több pénzt, mert tudja, hogy nem vagyunk elég érettek a kezeléséhez. Ha megadná, az csak romlásunkra lenne. Azoknak pedig, akikre pénzt bíz, ezt mondja: „A gazdagok tegyenek jót, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, adakozzanak szívesen, javaikat osszák meg másokkal” (1Timóteus 6:18). Igazából semmi sem a tiéd, te csupán gondnok vagy. „Enyém az ezüst, enyém az arany – így szól a Seregek Ura.”

Az igazság az, hogy sosem lesz meg az anyagi biztonságod, amíg nem vagy kész igent mondani Istennek bármiben, amit kér tőled, tudva, hogy ő mindig gondoskodni fog rólad. Mindig!

 

„Íme, az Úré, Istenedé az ég és az egeknek egei, a föld és minden rajta levő.” (5Mózes 10:14)
 

Ha a pénzünkről van szó, szeretjük azt gondolni: „én kerestem meg, tehát az enyém.” Csakhogy ilyenkor nagyot tévedünk! A Biblia azt mondja: „az Úré, Istenedé az ég és az egeknek egei, a föld és minden rajta levő” (5Mózes 10:14). „Tied, Uram, a nagyság, a hatalom és a fenség, a ragyogás és a méltóság, bizony minden, ami a mennyben és a földön van!” (1Krónikák 29:11). „Enyém az ezüst, enyém az arany – így szól a Seregek Ura” (Haggeus 2:8). A gazdagság olyan, mint a játékpénz a Monopolyban; ha ügyesebb vagy a többi játékosnál, akkor megszerzed a legdrágább ingatlanokat. De tudod mit? Amikor vége a játéknak, a résztvevők mind felállnak az asztaltól, és minden visszakerül a társasjáték dobozába. És ha agresszívan játszottál, a többi játékos nem fog kedvelni. Íme, egy alázatra késztető ige: „Ne törődj azzal, ha valaki meggazdagszik, ha sok kincs lesz is házában. Úgysem vihet magával semmit, ha meghal, nem követi kincse. Bár életében áldottnak tartja magát, és dicsérik, hogy jól megy sora, mégis őseinek nemzedékéhez kerül, soha többé nem lát napvilágot. Mert a gazdag ember sem marad meg, hasonló az állatokhoz, amelyek kimúlnak.” (Zsoltárok 49:17–21).
Isten, aki a tulajdonosa mindennek, azért ad nekünk dolgokat, hogy:
1) élvezzük azokat;
2) hogy befektessük azokat Isten terveinek megvalósításába itt e földön.


Ha ilyen a hozzáállásunk, akkor félelem helyett Istenbe vetett hitben élhetünk.



Szerző: Andre Lowoa  2018.08.03. 00:15