Árulás...
A mai nap imádsága:
URam! Légy velem, hogy hűségemet ne törje meg a világ számos kívánsága, s akaratom törékenysége! Ámen
Amikor beesteledett, odament a tizenkettővel; és amikor asztalhoz telepedtek és ettek, ezt mondta Jézus: "Bizony, mondom néktek, közületek egy, aki együtt eszik velem, el fog árulni engem." Erre elszomorodtak, és egyik a másik után kezdte tőle kérdezni: "Talán én?"
Mk 44,17-19
Asztalhoz ülni lehet az ellenséggel is - egy kapituláció aláírására -, de a fehér asztalhoz általában azokkal ülünk le, akik fontosak nekünk, akikkel együtt tudunk és akarunk ünnepelni... Jézus utolsó vacsorája a tanítványaival, ilyen ünnepi alakalom volt. Ez nem csak lehetőség az összetartozás megélésére, de arra is jó, hogy olyan kérdéseket is megbeszéljenek az emberek, melyeket valóban csak a fehér asztal intimitásában lehet szóba hozni.
Egy zárt, összetartó közösségben - ahol jól ismerik egymás erényeit és hibáit, ahol félszavakból is megértik egymást -, megvádolni valakit azzal, hogy áruló, hogy feladja a közösség számára fontos értékeket; nos, egy ilyen kijelentés meglehetősen sértő, egyenesen durva... Az különösen is érdekes, hogy Jézus bár "egy"-ről beszél, a tanítványok nem azt kérdezik "URam, ki az?", hanem azt: "URam, én vagyok az?"
Jézus tisztasága mindig önvizsgálatra indít, szeretetének ereje a szív érzéseinek legmélyebbjére hatol. Ha Ő szól, az önámításnak helye nincs, értelmetlen a vádló körülmények kozmetikáló magyarázkodása, ilyenkor csak egy út járható: a bűnbánaté.
Júdás, akinek marka szorongatja a pénzeszacskót, akiben mindenki megbízott - ezért is választották meg "pénztárosnak" - a tanítványi közösség "bizalmi embere", árulóvá válik. Nem tudjuk, vajon Júdás forradalmat akart? Mindenáron ki akarta provokálni, hogy Jézus szorult helyzetében angyalainak seregét odahívja, s azok harcoljanak Izráelért a római elnyomás ellen? Vagy Júdás eszét egyszerűen csak elvette a pénz? Annyit tudunk, hogy miután Júdás rádöbben, mit is tett - öngyilkos lesz. Júdás számára az a kiút, ami sehová sem vezet...
A tanítványok mintha csak megérezték volna magukban az árulás, a feladás készségét, hiszen amikor színt kell vallaniuk, akkor kivétel nélkül szertefutnak, még a halálba is menni kész Péter is mire megszólal a kakas, háromszor tagadja meg szeretett Mesterét.
Ami különösen szomorú Jézus Egyházának kétezeréves történetében, hogy azt teljességgel átszövik az árulások. Nagyok és kicsik, mind Isten egység-akaratának ellenében történtek... Sajnos, a mostani kor embere sem mentes ettől, a magunk módján mi is eláruljuk a Mestert. Talán nem látványosan, de hatásosan! Amikor az egyháziak, a hivők, világiabbak a világiaknál; amikor Jézus követéséhez méltatlan életet élnek azok, akiknek "só és világosság" kellene hogy legyen az életük; akkor széttörjük nem csak a magunk és az egész Egyház reményteljes jövőjét, de megbotránkoztatunk a jelenben nemcsak az Egyházban élő kicsiket, de az Egyházon kívül álló "keresőket" is... Ezek után mit mond majd nekünk a Mennyei Gazdánk? Bizonnyal nem azt, hogy "jól van, hű és okos szolgám"...
Együttműködés..
A mai nap imádsága:
URam! Tégy készségessé a jóra, s Leked vezessen, hogy gyakorolhassam naponta a szeretet józanságát, a Te dicsőségedre, s mindannyiunk boldogulására! Ámen
Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól... Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.
Mt 6,1 és 3-4
Minden nagy projekt mögött nagylelkű emberek állnak, de az esetek túlnyomó részében a nagy áldozatokat a "kisemberek" hozzák - lásd az özvegyasszony kétfilléres adományát! Manapság, mikor válságban vannak a közösségek - a párkapcsolatiak éppen úgy, mint a konszernes nagyok - a lassan, de biztosan inflálódó pénz mellet új valuta jelenik meg, mely mindig is az értékek regenerációját képviselte: a bizalom.
Ahogyan a bal kéz (automatikusan) segít a jobbnak, s fordítva, ugyanígy kellene hogy segítsék az emberek is egymást, hiszen egymás kölcsönös segítésében rejlett mindig is az emberi lét(ezés) magasabb formája, s a túlélés egyedüli biztosítéka mindig is a közösség volt!
Elszomorító kampánynak részesei a nyugati, jóléti világ médián-csüngő állampolgárai, mert az elmúlt hetekben egymást érik a szívszorító beszélgető- és dokumentum-műsorok és az azokat gyakran megszakító adomány-gyűjtő reklámok... Mindegyik az afrikai szárazságról, s a nyomában keletkező éhínségről, nyomorúságokról tudósít, ill. biztatja még intenzívebb adakozásra az embereket. Nyílt titok, ezeknek a műsoroknak az egyértelmű célja a lelkiismeret folyamatos ébrentartása, jóllehet a lelkiismeretességet talán azoknál kellene ébresztgetni, akik euro-, és dollár-milliárdokat utalnak át bankok konszolidálódására és hihetetlen összegeket költenek, szavaznak meg fegyverkezésre... Senkinek nem jut(ott) eszébe "odafönn", hogy az ínséget szenvedő másik ember is istenteremtette EMBER? Sajnos úgy néz ki, hogy nem...
Jézus URunk arra tanít minket, hogy az Atya mindent lát, s mindenkinek mindent megfizet... Jónak jóval fizet, gonosznak is azzal, amit megérdemel. Az isteni nagy "színjáték", az emberi történelem érdekessége, hogy Isten nem rögtön fizet, s nem bottal ver... de az is a létezés törvénye, hogy Isten nem felejt, s mindennek ára van! Aki tehát nem kooperál felebarátjával, az ne várja, hogy az Isten együttműködik vele, s jutalomban részesül...
Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól... Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.
Mt 6,1 és 3-4
Minden nagy projekt mögött nagylelkű emberek állnak, de az esetek túlnyomó részében a nagy áldozatokat a "kisemberek" hozzák - lásd az özvegyasszony kétfilléres adományát! Manapság, mikor válságban vannak a közösségek - a párkapcsolatiak éppen úgy, mint a konszernes nagyok - a lassan, de biztosan inflálódó pénz mellet új valuta jelenik meg, mely mindig is az értékek regenerációját képviselte: a bizalom.
Ahogyan a bal kéz (automatikusan) segít a jobbnak, s fordítva, ugyanígy kellene hogy segítsék az emberek is egymást, hiszen egymás kölcsönös segítésében rejlett mindig is az emberi lét(ezés) magasabb formája, s a túlélés egyedüli biztosítéka mindig is a közösség volt!
Elszomorító kampánynak részesei a nyugati, jóléti világ médián-csüngő állampolgárai, mert az elmúlt hetekben egymást érik a szívszorító beszélgető- és dokumentum-műsorok és az azokat gyakran megszakító adomány-gyűjtő reklámok... Mindegyik az afrikai szárazságról, s a nyomában keletkező éhínségről, nyomorúságokról tudósít, ill. biztatja még intenzívebb adakozásra az embereket. Nyílt titok, ezeknek a műsoroknak az egyértelmű célja a lelkiismeret folyamatos ébrentartása, jóllehet a lelkiismeretességet talán azoknál kellene ébresztgetni, akik euro-, és dollár-milliárdokat utalnak át bankok konszolidálódására és hihetetlen összegeket költenek, szavaznak meg fegyverkezésre... Senkinek nem jut(ott) eszébe "odafönn", hogy az ínséget szenvedő másik ember is istenteremtette EMBER? Sajnos úgy néz ki, hogy nem...
Jézus URunk arra tanít minket, hogy az Atya mindent lát, s mindenkinek mindent megfizet... Jónak jóval fizet, gonosznak is azzal, amit megérdemel. Az isteni nagy "színjáték", az emberi történelem érdekessége, hogy Isten nem rögtön fizet, s nem bottal ver... de az is a létezés törvénye, hogy Isten nem felejt, s mindennek ára van! Aki tehát nem kooperál felebarátjával, az ne várja, hogy az Isten együttműködik vele, s jutalomban részesül...
Hit és cselekedet...
A mai nap imádsága:
Uram! Köszönöm Neked az életemet, s mindazt a jót, amit mások életén keresztül ajándékozol nekem. Add, hogy ne perlekedjek Tőled rendelt sorsommal, hanem megtaláljam életemben azokat a gyöngyszemeket, melyeket számomra rejtettél el titokzatosan szép, s derűsen építő emberi találkozásokban! Ámen
Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit?...Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.
Jak 2,14 és 2 6
Elkötelezett életű protestáns emberek között alig akad olyan, aki ne ismerné a reformáció szóluszait: "Sola Fide, sola Gratia, solus Christus!" -, azaz egyedül hit, egyedül kegyelem, egyedül Krisztus. Jóllehet Jakab apostol levelében nem hemzsegnek a megigazulástani teológus szakfogalmak - ő inkább a keresztény gyakorlati élet hétköznapi józanságával ragadja meg az Isten valóságát -, de ő sem kerülheti ki a mindenkit izgató kérdést: Akkor most hitünk vagy cselekedeteink alapján üdvözülünk? Az igazság az, hogy akár a hitünket, akár a cselekedeteinket nézzük, mindkettő hagy bőven kívánnivalót maga után, így se egyik, se másik nem 'garantálná' a mennyországba való "bejutásunkat". Bizony, töredékes a hitünk, s tökéletlenek a cselekedeteink is... Mi hát a megoldás?
Először is: az üdvösség dolga nem a mienk, hanem az Istené. Ő munkálja azt mindannyiunk életében, gondviselő kegyelme által. Nem a mi feladatunk eldönteni, ki hova jut majd, ha befejezi földi pályafutását. Amennyire bonyolult az egyszerűnek tűnő élet, olyannyira bonyolult az egyszerűen kimondható üdvösség is. Már maguk a fogalmak - üdvösség, mennyország, kegyelem, örökélet stb. - is, mind magyarázatra szorulnak, hiszen mindenki egy kicsit mást ért alatta. Abban azonban mindenki egyetérthet, hogy teremtménynek nincsenek "jogai" - hogyan is lehetnének(?) - a Teremtőjével szemben, hiszen kapcsolatuk nem mellérendelt, hanem alárendelt. Ezért mindenféle okoskodások, melyek mélyenszántó gondolatoknak tűnnek, esetleg még dogmatikus szintre is emelked(t/n)ek - az Isten előtt semmiféle érvényük nincs. Az Isten előtt ugyanis nincs olyan, hogy "De, Uram..." Az Örökkévalóval ugyanis nem lehet 'kupeckodni' - Ő ugyanis Isten. Nekünk ember-szerű elképzeléseink vannak Róla, de Ő nem ember, hanem Isten. Pont.
Jó teológusaink azért igyekeztek választ keresni kínzó kérdéseinkre - s találtak is. Azt mondták ugyanis: "Cselekedeteink alapján ítéltetünk meg, de hit által üdvözülünk." Ebben a mondatban megkapja megfelelő súlyát egyik és a másik is. Nincs keresztény élet (jó)cselekedetek nélkül, ahogyan hit nélkül sincs krisztuskövető élet. Jócselekedeteink, melyeket valójában csak azért tehetünk meg, mert kegyelmes volt hozzánk az Isten - életet, egészséget, lehetőséget teremtett számunkra - nap mint nap formálják hitünket, s ez a változó-fejlődő hit visszahat cselekedeteinkre is. Szépségét a bizonyságtevő életünknek az adja, hogy a Szeretet történésének részesei lehetünk.
Bennünk munkálkodik a hit, s közöttünk 'történik' az Isten szeretete. Ezért mondja a Mester:" Isten országa bennetek/közöttetek van!"
Testvéreim, mit használ, ha valaki azt mondja, hogy van hite, de cselekedetei nincsenek? Vajon üdvözítheti-e őt egyedül a hit?...Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.
Jak 2,14 és 2 6
Elkötelezett életű protestáns emberek között alig akad olyan, aki ne ismerné a reformáció szóluszait: "Sola Fide, sola Gratia, solus Christus!" -, azaz egyedül hit, egyedül kegyelem, egyedül Krisztus. Jóllehet Jakab apostol levelében nem hemzsegnek a megigazulástani teológus szakfogalmak - ő inkább a keresztény gyakorlati élet hétköznapi józanságával ragadja meg az Isten valóságát -, de ő sem kerülheti ki a mindenkit izgató kérdést: Akkor most hitünk vagy cselekedeteink alapján üdvözülünk? Az igazság az, hogy akár a hitünket, akár a cselekedeteinket nézzük, mindkettő hagy bőven kívánnivalót maga után, így se egyik, se másik nem 'garantálná' a mennyországba való "bejutásunkat". Bizony, töredékes a hitünk, s tökéletlenek a cselekedeteink is... Mi hát a megoldás?
Először is: az üdvösség dolga nem a mienk, hanem az Istené. Ő munkálja azt mindannyiunk életében, gondviselő kegyelme által. Nem a mi feladatunk eldönteni, ki hova jut majd, ha befejezi földi pályafutását. Amennyire bonyolult az egyszerűnek tűnő élet, olyannyira bonyolult az egyszerűen kimondható üdvösség is. Már maguk a fogalmak - üdvösség, mennyország, kegyelem, örökélet stb. - is, mind magyarázatra szorulnak, hiszen mindenki egy kicsit mást ért alatta. Abban azonban mindenki egyetérthet, hogy teremtménynek nincsenek "jogai" - hogyan is lehetnének(?) - a Teremtőjével szemben, hiszen kapcsolatuk nem mellérendelt, hanem alárendelt. Ezért mindenféle okoskodások, melyek mélyenszántó gondolatoknak tűnnek, esetleg még dogmatikus szintre is emelked(t/n)ek - az Isten előtt semmiféle érvényük nincs. Az Isten előtt ugyanis nincs olyan, hogy "De, Uram..." Az Örökkévalóval ugyanis nem lehet 'kupeckodni' - Ő ugyanis Isten. Nekünk ember-szerű elképzeléseink vannak Róla, de Ő nem ember, hanem Isten. Pont.
Jó teológusaink azért igyekeztek választ keresni kínzó kérdéseinkre - s találtak is. Azt mondták ugyanis: "Cselekedeteink alapján ítéltetünk meg, de hit által üdvözülünk." Ebben a mondatban megkapja megfelelő súlyát egyik és a másik is. Nincs keresztény élet (jó)cselekedetek nélkül, ahogyan hit nélkül sincs krisztuskövető élet. Jócselekedeteink, melyeket valójában csak azért tehetünk meg, mert kegyelmes volt hozzánk az Isten - életet, egészséget, lehetőséget teremtett számunkra - nap mint nap formálják hitünket, s ez a változó-fejlődő hit visszahat cselekedeteinkre is. Szépségét a bizonyságtevő életünknek az adja, hogy a Szeretet történésének részesei lehetünk.
Bennünk munkálkodik a hit, s közöttünk 'történik' az Isten szeretete. Ezért mondja a Mester:" Isten országa bennetek/közöttetek van!"
Következetesség...
A mai nap imádsága:
Oly sokszor következetlen vagyok, URam... s ha nem segítettél volna oly gyakran, bizony ma máshol tartana életem, mint ahol vagyok. Adj Uram nekem tiszta szívet, hogy Benned élhessek, s Te énbennem, hogy minden nap megtapasztalhassam kegyelmedet, s bizatató szeretetedet! Ámen.
Bemenve a templomba, Jézus kezdte kiűzni azokat, akik árusítottak és vásároltak a templomban, felborította a pénzváltók asztalait, a galambárusok székeit,
Mk 11,15b
Jézus egyházkritikájának legmarkánsabb megnyilvánulásáról tudósító Márk evangélista tömör mondata a fenti idézet. Félreérthetetlen, egyértelmű az üzenete: Mire való az Isten háza, s mire nem... Azon kár lenne vitatkozni, hogy az ember vallásos lény-e vagy sem. Ha nem lenne az, akkor nem keresné mindenben és mindenhol a titkokat, s nem menne el teljesítőképességének végső határáig. Mert mindig a végek közelében, a befejezés előtti pillanatokban nyilvánul meg egy kis időre az igazság. Ennek ellenállni nem lehet, olyannyira nem, hogy sok ember a határkeresésében leli életének tragikus végét.
Egy bizonyos: a templom nem a kupeckodás helye. Sem a pénz machinációjé vagy a jószándékú segítés álcájába bújtatott könnyű pénzkereseté. Jól tudjuk, hogy a középkori hatalommániás katolikus egyház milyen tökéletességre juttatta el a vallásos érzelmeken nyugvó üzletrendszerét: Gondolhatnók a búcsúk és extrabúcsúk bűnbocsánat-ajánlataira, vagy a zseniálisan kigondolt purgatórium-elmélet segítségével - gyakorlatilag évszázadokon átnyúlóan - megsarcolt embermilliókra...
Sokminden megvehető pénzen, de ami a legfontosabb, azt a világ minden kincséért sem szerezhetjük meg! Ami a legfontosabb, ami leginkább kell mindannyiunknak - az elrejtettség, a bizalom, a szeretet - ezeket csak akkor kapjuk meg, csak akkor lehetnek a miénk, ha a legnagyobb árat ajánljuk meg értük: azaz önmagunkat, egész életünket. Csak egy darabkával, életünk egy bizonyos részével nem "kenyerezhető le" a JóIsten. Ahogyan mi is teljes szerelmet, és odaadást várunk el a társunktól, úgy az Isten sem éri be a részlegessel...
Ezért nincs nagyobb nyomorúság, mint amikor valaki csak "mintha-keresztény". Külsőségekben megnyilvánuló, vallásoskodó magatartással, a hétköznapokba beleékelődő rítussal nem lehet közelebb jutni Istenhez, de igen gyorsan eltávolíthatjuk környezetünkből a jóérzésű embereket. Kifizetni a halálig menő Isteni Szeretetet önkéntes áldozatát nem lehet sem aszkézissel, sem böjtöléssel, sem éjjel-nappalos imádsággal, de benyomáskeltő jócselekedetekkel sem. Mindezt csak elfogadni lehet... erről szól az evangélium. Az egyház dolga, hogy az evangéliumot hirdesse. Ha a pap csak módszereket propagál a szószékéről, akkor legjobb igyekezete ellenére is csak életstílus-kereskedő csupán, de a Teremtő Istennel semmi dolga. Márpedig Isten nem éri be a felszínnel, a látszattal, neki a teljesség kell, hogy Ő is megnyilvánulhasson teljességében.
Bemenve a templomba, Jézus kezdte kiűzni azokat, akik árusítottak és vásároltak a templomban, felborította a pénzváltók asztalait, a galambárusok székeit,
Mk 11,15b
Jézus egyházkritikájának legmarkánsabb megnyilvánulásáról tudósító Márk evangélista tömör mondata a fenti idézet. Félreérthetetlen, egyértelmű az üzenete: Mire való az Isten háza, s mire nem... Azon kár lenne vitatkozni, hogy az ember vallásos lény-e vagy sem. Ha nem lenne az, akkor nem keresné mindenben és mindenhol a titkokat, s nem menne el teljesítőképességének végső határáig. Mert mindig a végek közelében, a befejezés előtti pillanatokban nyilvánul meg egy kis időre az igazság. Ennek ellenállni nem lehet, olyannyira nem, hogy sok ember a határkeresésében leli életének tragikus végét.
Egy bizonyos: a templom nem a kupeckodás helye. Sem a pénz machinációjé vagy a jószándékú segítés álcájába bújtatott könnyű pénzkereseté. Jól tudjuk, hogy a középkori hatalommániás katolikus egyház milyen tökéletességre juttatta el a vallásos érzelmeken nyugvó üzletrendszerét: Gondolhatnók a búcsúk és extrabúcsúk bűnbocsánat-ajánlataira, vagy a zseniálisan kigondolt purgatórium-elmélet segítségével - gyakorlatilag évszázadokon átnyúlóan - megsarcolt embermilliókra...
Sokminden megvehető pénzen, de ami a legfontosabb, azt a világ minden kincséért sem szerezhetjük meg! Ami a legfontosabb, ami leginkább kell mindannyiunknak - az elrejtettség, a bizalom, a szeretet - ezeket csak akkor kapjuk meg, csak akkor lehetnek a miénk, ha a legnagyobb árat ajánljuk meg értük: azaz önmagunkat, egész életünket. Csak egy darabkával, életünk egy bizonyos részével nem "kenyerezhető le" a JóIsten. Ahogyan mi is teljes szerelmet, és odaadást várunk el a társunktól, úgy az Isten sem éri be a részlegessel...
Ezért nincs nagyobb nyomorúság, mint amikor valaki csak "mintha-keresztény". Külsőségekben megnyilvánuló, vallásoskodó magatartással, a hétköznapokba beleékelődő rítussal nem lehet közelebb jutni Istenhez, de igen gyorsan eltávolíthatjuk környezetünkből a jóérzésű embereket. Kifizetni a halálig menő Isteni Szeretetet önkéntes áldozatát nem lehet sem aszkézissel, sem böjtöléssel, sem éjjel-nappalos imádsággal, de benyomáskeltő jócselekedetekkel sem. Mindezt csak elfogadni lehet... erről szól az evangélium. Az egyház dolga, hogy az evangéliumot hirdesse. Ha a pap csak módszereket propagál a szószékéről, akkor legjobb igyekezete ellenére is csak életstílus-kereskedő csupán, de a Teremtő Istennel semmi dolga. Márpedig Isten nem éri be a felszínnel, a látszattal, neki a teljesség kell, hogy Ő is megnyilvánulhasson teljességében.
Külső és belső békéért.
A mai nap imádsága:
Uram! Te látod az embervilág mohóságát, az egyes ember bűnét és nyomorúságát. A kínzó kérdéseinket, s ügyetlen válaszainkat. Könyörülj rajtunk, hogy teremtett gyönyörű világunkban dícséretedet még sokáig énekelhessék gyermekeid! Ámen.
"Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállott le." Jn 6,41b
Még mielőtt végképp elsuhanunk néhány évtizedes szenvedésünk színteréről, ebből a gyönyörűnek teremtett földi világunkból, egyszer-kétszer átvillan rajtunk a gondolat: szeret az Isten. Ha nem így lenne, már rég pont került volna életünk végére. Nem az Isten haragja az, ami előidézője egy-egy kritikus, életveszélyes pillanatnak - hanem mi magunk, a bennünk lázongó, elégedetlenkedő ember.
Míg az egyik oldalon a mindenkori történelem kortárs szentjei irgalomról, megbocsátásról, szeretetről beszélnek, addig a másik oldalon jogosság és önrendelkezés alapján kard után nyúlnak... Pedig "aki kardot fog, kard által vész el" - mondja Jézus. Mi az az erő, készség az emberben, mely felébreszti bosszút? Miért nem tanul múltjából az ember? Miért nem elégséges az okulásra akár csak egy huszadik század, a gázkamráival, gulágjaival és atombombáival? Hatalom-éhes diktátorok, magukat különbnek tartó nemzetek mindig akadnak, s folyamatosan egymásra rontanak... de miért is?
Mert tudják, hogy ebben a földi világunkban lehetne szépen és boldogságban élni, de szívükben elrejtve érzik az Isten hiányát... a tátongó űrt pedig hamar kitölti a "légió", mert sok neve van: önzés, kivagyiság, gonoszság, bírvágy, bosszú, irígység... Hány és hány emberlélek morzsolódik fel ma is, mert hamis büszkeségből, önrontó dacból nem hajlandó meghajolni az élet igazsága előtt: azaz, minden jó, minden szentség, a test és lélek (illetve akinek fontos a jobb megértéshez: szellem is) harmóniája csakis az Isten erőterében áll össze egységgé. Csakis ott, Nála olvadnak a kérdések és válaszok, a háborgó miértek és kijelentett titkok Eggyé... Amit mi mindebből itt és most, néhány pillanatra megsejthetünk: szeret az Úr... s szeretetét átélve felismerhetjük: a nagy igazságtalanságok, szenvedések, de elkövetett bűneink nehezen hordozható következményei is csak Istenben nyernek feloldást. Végünk lehetne... de még sincs itt a vég... mert az ÚR szeret.
"Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállott le." Jn 6,41b
Még mielőtt végképp elsuhanunk néhány évtizedes szenvedésünk színteréről, ebből a gyönyörűnek teremtett földi világunkból, egyszer-kétszer átvillan rajtunk a gondolat: szeret az Isten. Ha nem így lenne, már rég pont került volna életünk végére. Nem az Isten haragja az, ami előidézője egy-egy kritikus, életveszélyes pillanatnak - hanem mi magunk, a bennünk lázongó, elégedetlenkedő ember.
Míg az egyik oldalon a mindenkori történelem kortárs szentjei irgalomról, megbocsátásról, szeretetről beszélnek, addig a másik oldalon jogosság és önrendelkezés alapján kard után nyúlnak... Pedig "aki kardot fog, kard által vész el" - mondja Jézus. Mi az az erő, készség az emberben, mely felébreszti bosszút? Miért nem tanul múltjából az ember? Miért nem elégséges az okulásra akár csak egy huszadik század, a gázkamráival, gulágjaival és atombombáival? Hatalom-éhes diktátorok, magukat különbnek tartó nemzetek mindig akadnak, s folyamatosan egymásra rontanak... de miért is?
Mert tudják, hogy ebben a földi világunkban lehetne szépen és boldogságban élni, de szívükben elrejtve érzik az Isten hiányát... a tátongó űrt pedig hamar kitölti a "légió", mert sok neve van: önzés, kivagyiság, gonoszság, bírvágy, bosszú, irígység... Hány és hány emberlélek morzsolódik fel ma is, mert hamis büszkeségből, önrontó dacból nem hajlandó meghajolni az élet igazsága előtt: azaz, minden jó, minden szentség, a test és lélek (illetve akinek fontos a jobb megértéshez: szellem is) harmóniája csakis az Isten erőterében áll össze egységgé. Csakis ott, Nála olvadnak a kérdések és válaszok, a háborgó miértek és kijelentett titkok Eggyé... Amit mi mindebből itt és most, néhány pillanatra megsejthetünk: szeret az Úr... s szeretetét átélve felismerhetjük: a nagy igazságtalanságok, szenvedések, de elkövetett bűneink nehezen hordozható következményei is csak Istenben nyernek feloldást. Végünk lehetne... de még sincs itt a vég... mert az ÚR szeret.
Szolgálatokért...
A mai nap imádsága:
Uram! Add, hogy meg tudjam tenni azt, amit szeretném, hogy velem tegyenek! Ámen
"Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták."
Mt 7,7
Régi bölcsesség, hogy nem elég a jót akarni, tenni is kell érte... Ha csak elvárások vannak, de teljesítmény semmi, akkor hamar meghasonlik az adott közösség. Az élet kooperáció, ha nincs meg az adok-kapok elv igazságossága, akkor csak a paraziták szaporodnak. A világ sajnos azért olyan, amilyen, mert elszaporodtak a társadalom nyakán élő inproduktív emberek. A spekulációt az alkotó munka rangjára emelték, a negatív hírek (felrobbant, lezuhant, megölték) iránymutató szalagcímekben az újságok, a média címoldalán virítanak, "trendet" mutatnak, az értékteremtőket, akikre a társadalom épül, pedig lassan meg sem említik... Drámaian visszaesett a gyerekvállalási "szándék", természetessé vált, hogy a közösséget csak terhelik a gyakran irreális kívánságokkal, de mindeközben vajmi keveset tesznek azért, hogy az "Én" személyes kicsiny része beletekerüljön a nagy egészbe. Pedig az életszentség ezt jelentené: szolgálni, hiszen "sokkal jobb adni, mint kapni."
Az a közösség, az a kultúra, amelyben az értékteremtés, s az értékmegőrzés - értsd: szociális igazságosság, részvét a másik iránt, a szolidaritás, a másik megbecsülése - elvész, az a kultúra nem lehet az élet, csakis a halál kultúrája. Az ilyen közösségben előreprogramozott a meghasonlás, a bukás, az ilyen társadalom törvényszerűen kollíziós pályán van, s csak idő, s nem lehetőség kérdése mikor történik meg a "nagy bumm"...
Adni azt jelenti, megtalálni emberségem lényegét. Aki csak azt akarja, hogy őt szeressék, az a lét alacsonyabb fokán áll. Akinek azonban az fáj, hogy nem adhat szeretetet másoknak, az jár a helyes úton. Erre vagyunk teremtve , ez az emberi hivatásunk, akkor tükröződik az istenképűségünk, ha adunk. Ha csak elveszünk a közösségből - legyen az szűkebb vagy tág , ha mindig csak magunkra gondolunk, akkor szánalmas paródiái vagyunk a teremtésnek, akkor megkeserítjük nemcsak embertársaink életét, de megkeseredünk mi magunk is. Hitler, az őrült diktátor a háború utolsó éveiben alig mutatkozott a nyilvánosság előtt, visszahúzódottságában sok betegség is gyötörte. Churchill a nép közé ment, mindenkit bátorított, buzdított. Szerették. Ismert volt nem éppen egészséges életmódja (whisky, szivar, "No sport!") mégis magas kort ért meg, mert az áldozatos élet erőt ad, az önzés erőt vesz el...
"Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták."
Mt 7,7
Régi bölcsesség, hogy nem elég a jót akarni, tenni is kell érte... Ha csak elvárások vannak, de teljesítmény semmi, akkor hamar meghasonlik az adott közösség. Az élet kooperáció, ha nincs meg az adok-kapok elv igazságossága, akkor csak a paraziták szaporodnak. A világ sajnos azért olyan, amilyen, mert elszaporodtak a társadalom nyakán élő inproduktív emberek. A spekulációt az alkotó munka rangjára emelték, a negatív hírek (felrobbant, lezuhant, megölték) iránymutató szalagcímekben az újságok, a média címoldalán virítanak, "trendet" mutatnak, az értékteremtőket, akikre a társadalom épül, pedig lassan meg sem említik... Drámaian visszaesett a gyerekvállalási "szándék", természetessé vált, hogy a közösséget csak terhelik a gyakran irreális kívánságokkal, de mindeközben vajmi keveset tesznek azért, hogy az "Én" személyes kicsiny része beletekerüljön a nagy egészbe. Pedig az életszentség ezt jelentené: szolgálni, hiszen "sokkal jobb adni, mint kapni."
Az a közösség, az a kultúra, amelyben az értékteremtés, s az értékmegőrzés - értsd: szociális igazságosság, részvét a másik iránt, a szolidaritás, a másik megbecsülése - elvész, az a kultúra nem lehet az élet, csakis a halál kultúrája. Az ilyen közösségben előreprogramozott a meghasonlás, a bukás, az ilyen társadalom törvényszerűen kollíziós pályán van, s csak idő, s nem lehetőség kérdése mikor történik meg a "nagy bumm"...
Adni azt jelenti, megtalálni emberségem lényegét. Aki csak azt akarja, hogy őt szeressék, az a lét alacsonyabb fokán áll. Akinek azonban az fáj, hogy nem adhat szeretetet másoknak, az jár a helyes úton. Erre vagyunk teremtve , ez az emberi hivatásunk, akkor tükröződik az istenképűségünk, ha adunk. Ha csak elveszünk a közösségből - legyen az szűkebb vagy tág , ha mindig csak magunkra gondolunk, akkor szánalmas paródiái vagyunk a teremtésnek, akkor megkeserítjük nemcsak embertársaink életét, de megkeseredünk mi magunk is. Hitler, az őrült diktátor a háború utolsó éveiben alig mutatkozott a nyilvánosság előtt, visszahúzódottságában sok betegség is gyötörte. Churchill a nép közé ment, mindenkit bátorított, buzdított. Szerették. Ismert volt nem éppen egészséges életmódja (whisky, szivar, "No sport!") mégis magas kort ért meg, mert az áldozatos élet erőt ad, az önzés erőt vesz el...
