Belátásért...
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Láttasd meg velem, hogy vétkeim, bűneim, mulasztásaim következményei keményítenek! Add, hogy feléd fordulva, szereteted fényében átvizsgálva életemet, naponként melletted döntsek! Ámen
"Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába."
Mt 18,3
Súlyos szavak... Lehetünk-e újra gyermekek? Felnőtt-létünk egyik legnagyobb feladata, hogy megértsük saját gyerekkorunkat is, helyesen értékeljük azt. Jóllehet a "gyerkeskedéstől" óvakodunk, nehogy ránk vetődjön annak még csak a gyanúja is, hogy bizonyos szempontból "kiskorúak" lennénk - nem, mi erős felnőttek, már "nagyok" vagyunk. Érdekes viszont, hogy jelen huszas-harmincas generációt vizsgáló pszichológusok, társadalomtudósok, szociológusok azt jelzik vissza - leginkább a 30 feletti férfiakra jellemzően -, hogy sok az "infantilis" személyiség közöttük. Nem érettek hosszútávú döntésekre, ezért sem családra, sem párkapcsolatra nem tudnak jó szívvel bólintani... Szabadok és "lazák", de felelősséghordozási képességük deficitje rendre visszaköszön életükben.
Gyermekké válni tehát nem azt jelenti, hogy infantilisekké legyünk. A gyermeki állapot azt az ősbizalmi helyzetünket kell hogy eszünkbe juttassa, aminek hiányát Ádám és Éva bűnbeesése óta hordozunk. Sok pozitívumot lehetne elmondani egy gyermekről, most csak egy érem két oldalára gondoljunk: Az egyik az őszinteség, a másik a bizalom. (Az érem harmadik oldala pedig a hit lehet... nehezen is áll meg!) A gyermekre azt mondjuk, belátásnélkülien, "bután" őszinte. "Melyik kezecskéd törte el a vázát?" "Ez!" - mutatja. Még nem "tanulta" meg a számonkérés előlöli elrejtőzés "tudományát". Az őszintétlen világra kinyiló értelme azonban szép lassan felfogja, s módosítja viszonyát. Pedig az őszinteség minden kapcsolat alapja. Ha ez nincs meg, akkor félresiklik szülő és gyermek, testvér és tesvér viszonya, de mindenekelőtt a legszorosabb, a párkapcsolat szenvedi meg ennek a hiányát.
Jézus nem azt mondja, megsínyli minden kapcsolatotok az őszinteség hiányát, nem földi következményekre hívja fel a figyelmet, hanem azt mondja: "Nem mentek be a mennyek országába." Ezzel olyan távlatba helyezi életünket, amilyenben mi alig-alig gondolkozunk. A középkori embernek fontos kérdés volt az "üdvkérdés", a kegyelmes Isten létezésének a kérdése, hiszen az élet mindennapjainak része volt az Isten-tudat. Manapság az "én-tudat" a meghatározó... csak azt nem látják sokan, hogy ez az Isten irracionalitásában, s nem az önmegvalósítás kudarcokkal tarkított csatáiban válik nyilvánvalóvá, hogy mi is tulajdonképpen. A megtérés nem más, mint ennek a felismerése. A megtérés kényszere tehát nem más, mint az Istenfelé-fordulás egzisztenciánkból fakadó szükségszerűsége.
Belátásért, meglátásért, s mindazokért, akik szenvedik a látás hiányát.
A mai nap imádsága:
Uram, Istenem! Hálát adok Neked életemért, ajándékaidért, amivel naponta elhalmozol engem - kérésem nélkül is. Kérlek, láttasd meg velem akaratodat, hogy jó szívvel és örömmel tudjak szolgálni embertársaimnak, a Te dicsőségedre. Ámen
Vigasztaljon meg engem szereteted, ahogyan megígérted szolgádnak. Zsolt 119,76
Hágár egyszerű kijelentése ez, mely nagy igazságokat hordoz. Gyermekének, Izmaélnek jövőjéről ad "látást" az ÚR. Isten, a mindent előre-látó (Pro-videntia Dei=gondviselő Isten) időnként bepillantást ad választottjainak a jövőbe. A prófétákat régen látóknak hívták, ők látták azt, mit mások nem. Bizony, aki az orránál nem lát tovább az másképpen tájékozódik. Az ilyen rövidlátó ember rövid kezű is, s legfeljebb a zsebéig ér el, abban kotorássza számolható értékeit, de amit elér azt mindig csak magának kaparintja meg, felebarátjának segítő kezet nyújtani sosem bír. Ki milyen távlatokban gondolkodik, olyan emberré válik. Aki csak anyagiakat lát, materialistává válik, aki ellát a horizontig, abból humanista lesz, aki a horizonton túl is látni akar, az hívő emberré válik.
A látás Isten egyik legnagyobb ajándéka. A látásnál azonban van még több, a belátás, a meglátás. Azaz, látom cselekedeteim következményét, s ezzel kikerülöm - ha nem is mindig, mert gyarló (régi szavunk, gyermeket jelent) emberek vagyunk - a veszélyeket, s nem kövötek el alapvető életvezetési hibákat. Korunk modern embere nem lát messzire. A ritmustalan élet (ünnep és munka váltakozása), a negatív információk viharában részekre szakadnak mindennapjaink is, s a pillanatokból sosem áll össze áhítatos csöndes perc, lehetőség a merengésre... amikor nincs más csak Isten és én.
Ha már egyszer "láttunk", azaz megláttunk valamit Isten világából, akkor ezt szeretnénk tovább adni. Elsősorban azoknak, akik közelünkben élnek, akik ránk bízattak. Mindenekelőtt gyermekeinknek, akiknek kezébe adja Isten a jövőt. Hogyan élnek majd vele? - rajtunk is múlik. Erkölcsi prédikációkban, bármennyire is gyakoriak és hangosak is: "Látod, látod, én megmondtam neked fiam!" nem lehet "láttatni", belátásra tanítani. 20-25 évig kell gyermekeink előtt hiteles életet élni, ami készséget ébreszthet bennük a távlatos gondolkodásra. "Isten szeme mindent lát" - tartja a népi szólás. Milyen csodás, ha mi is megláthatuk az Istent: teremtett világban, lelkiismeretben.
Életünk...
A mai nap imádsága:
URam! Lelkeddel éltess, hogy élni tudjak másokért! Ámen
Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei vagyunk.
Róm 8,16
Gyakran elhangzik a felnőttek kommunikációjában: "Ne légy már ennyire gyerekes!"... a gyerekekre pedig nemegyszer úgy tekintenek, mint kis felnőttre, s noszogatják őket: "Te már nagy fiú vagy! - Ez katona-dolog! - A férfiak nem sírnak" stb... A gyerek persze gyerek marad, a felnőtt pedig viselkedhet gyerekesen - azaz: felelősségének tudata nélkül -, de akkor is felnőtt marad. Érdekes megfigyelni, hogy minél inkább közeledünk életük végéhez, annál gyakrabban - olykor idealizálva - tekintünk vissza saját gyermekkorunkra.
Mindannyian Isten gyermekeiként születünk meg. Az, hogy idővel az ártatlan gyermekek közül "ördög-fattyakká", latrokká válnak jónéhányan, az soha nem Isten akarata, hanem egyéni döntések következménye. Isten soha nem kényszerít a jóra, csak lehetőséget ad rá, hogy mindenki meg-, átélhesse felebarátaival való kapcsolatában a sorsába-kódolt istenképűségét. Isten szabadságra teremtett mindannyiunkat, s ugyan nem lehetünk soha olyanok, mint Isten - pedig ez nagyon tetszene nekünk (ezért is hittünk a Kígyó csábításának) -, de amikor egyik ember a másikat megfosztja szabadságától - erről szól a történelem -, akkor tkp. az ember "istent játszik".
Ha mindenki Isten gyermeke, akkor miért van szükség a Lélek bizonyító közreműködésre? Egyszerűen azért, mert önzésünk okán nagyobb bennünk a készség a rossz megcselekvésére - s rossz az is, ha elmulasztjuk(!) a jót -, mint arra, hogy következetesen munkáljuk mindazt, ami kedves Isten, s emberek előtt. A keresztények, azaz Krisztus tanítása szerint élni kívánók jól tudják: "egyedül nem megy", szükségük van Isten közreműködésére. Ha nincs jelen ez az erőben, szeretetben, megerősítő józanságban megmutatkozó isteni kegyelem, akkor bizony elmarad a remélt eredmény!
Isten gyermekeként élni azt jelenti: védettségben élünk. Isten elrejt minket buta terveink, rosszra csábító hirtelen ötleteink elől, békességet feldúló indulatos szavainkat nem engedi kimondatni velünk, ezzel oltalmazza életünket! Kegyelme révén újra és újra felvillantja előttünk nemcsak a mennyei célt, de azt is, hogy Vele együtt, Őt követve mivé válhatunk földi létünk során. Felnőttként, Isten gyermekeként élni ugyanakkor azt is jelenti, hogy újra megérezhetjük azt a bizonyos "gyermekkori osztatlan időbeliséget", amikor nem éreztük az idő múlását, csak azt, hogy játszani jó... s most, amikor felnőtt fejjel játszuk az élet játékát, akkor átélhetjük a lét istenadta boldogságát, hogy ti. élni nagyon jó...
Életünk vége...
A mai nap imádsága:
Istenem! Élj bennem, hogy élhessek! Ámen
Körülfontak a halál kötelei, a sírtól való rettegés fogott el engem, nyomorúságban és bánatban vagyok. De az ÚR nevét hívom segítségül: Ó URam, mentsd meg életemet!
Zsol 116,3-4
Az elmúlás bánata a legszomorúbb érzés. Amikor lezárul egy életszakasz, mert befejeztük iskoláinkat, amikor másnap nem kell munkába menni, mert megöregedtünk s bizony nyugdíjba küldtek minket - mindegyik szívszorító érzés, olykor még könnyeket is csal szemünk sarkába. Különösen bánatasok vagyunk, ha vége egy nagy szerelemnek, s nincs tovább, fáj, hogy nincs jövője az édes pillanatoknak... De mik ezek az elmúlás torokszorító érzéséhez képest? Ennek magánya semmihez nem fogható. Ez már csak kettőnk ügye - Istené és az enyém. Minden és mindenki más ebben a helyzetben már elveszíti igazi súlyát, egyre távolibbnak tűnik az élet másokon keresztül megtapasztalt valósága. Erre mondja a zsoltáríró: "a sírtól való rettegés fogott el".
Annak keserű tudata, hogy amit akartam volna, azt már nem tudom megcsinálni, mert nincs időm, mert elfogyott! Szeretném ugyan még jóvátenni ezt vagy azt az életvezetési hibámat, legalább enyhíteni a következmények fájdalmát, elmondani, hogy most már másképpen csinálnám, illetve azt, hogy mostmár egyáltalán nem csinálnék semmit avagy körömszakadtáig, ha belepusztulnék is, de küzdenék. Mindezek csak gondolatok - el suhanó szavak az Isten előtt. Mások lemondó legyintése: "Ah, csak depressziós!" ebben a helyzetben élét veszíti, tompa, válaszérzéseket alig vagy egyáltalán nem kiváltó kritika. Másról szól a sírtól való rettegés. Nem arról, hogy hogyan lát engem a külvilág, hanem arról, hogyan látom én a magam világát.
Ha futunk-szaladunk, ha stresszben vagyunk - ezt neveznénk ugye életnek(?) - akkor a szomorúságot egy kis időre oldhatja a jó társaság, a megértő barát - ezek híján még az alkohol bódulata is, vagy a hangulatjavító orvosi pirulák, hogy aztán amit rövid időre kölcsönadtak eme drogok, azt sokszorosan visszavegyék. Amikor azonban kiesünk az élet zakatoló ritmusából, akkor már nem segít semmiféle tabletta...
Ebben a helyzetben, amikor már csak Isten osztja velünk magányunkat, akkor derül ki, kik is vagyunk valójában, hogyan is éltünk. Voltunk-e istenképű teremtmények itt a földön, igazi emberek vagy csak az emberlét tehetségtelen bohócai? A zsoltáros életéért kiált, Istenhez könyörög, megmentését csakis Nála reméli. A sír közelében azonban az élet szava átalakul, jelentéstartalmának határai kitágulnak: kiderül, hogy Isten a halálon is ÚR, s Isten a halálban is képes életet ajándékozni. Az idő elveszíti mértékét és értékét, s végre megvilágosodik bennünk: örök életre teremtettünk...
Formálódásaink...A mai nap imádsága:
Istenem! Számtalan cél vonzását érzem, olykor magam sem tudom, melyik a legfontosabb. Kérlek szereteted erejével légy jelen életemben, hogy ne rugdalódzam akaratod ellen, s megértsem kegyelmed nekem rendelt irányát! Ámen.
Hiszen Isten maga műveli bennetek jóakarata szerint a szándékot meg a végrehajtást is.
Fil 2,13
Életünk legkülönfélébb történései sodornak minket krízisbe. Nemcsak haláleset, veszteség, betegség fájdalma képes krízist előidézni, másoknak súlytalannak tűnő dolgok is képesek létrehozni a formálódás, az újjáalakulás e különös fázisát... Akarjuk vagy sem, sorsunk folyamatosan alakul, amíg csak élünk. Szándéka ez az Istennek, hogy térbe és időbe sajtolt életünkben ezen küzdelmeink révén rájöjjünk: mi végre is vagyunk ezen a világon.
A krízis szó általában a törést jelenti a közgondolkodásban. A krízis valami olyasmit jelöl, ami nélkül nagyon jól megvan/lenne az ember... Maga a fogalom a görög kritésszel rokon, ami ítéletet, megítélést jelent. Az időnkénti számadást senki nem kerülheti meg, hiszen vannak életünknek olyan jelentős állomásai, amikor törvényszerűennl-elgondolkodunk: hivatás- és párválasztás, gyermekek születése, nevelése, majd elindítása az életben - most csak a legfontosabbakra gondolván. A krízishelyzetet tehát azért "kapjuk", hogy emelődjünk általa. Olykor mégis ennek az ellenkezője történik. Számtalan tragédia jelzi naponta, hogy az esetek többségében nem mi válunk urává helyzetünknek, hanem az élet eseményei gyűrnek maguk alá minket. Hiába minden próbálkozás, az ember mindig alul marad...
Ami a világ számára lehetetlen, az a hívő ember számára lehetséges. Az Istenben bizakodó embernek mindig van alternatívája - még akkor is, ha a gödör mélyére taszítják a körülmények. A legnagyobb csapás mindig az alternatíva-nélküliség, amikor minden láthatatlan és látható azt szignálja: nincs tovább! Akinek volt közelében valaki, vagy éppen saját maga élte át a lélek ilyen hihetetlen mélységeit, az tudja igazán elmondani, mit jelent valójában a kiúttalanság.
A vég maga a kereszt, a megfeszítettség mozdulatlansága a halálban. Ennek az igazi kínja a visszafordíthatatlanság. Aki már egyszer is tapasztalta az őszinte érzések istenes világát, az tudja miről van szó... Ebből kiemelni semmiféle münchauzenes filozófia nem képes, egyetlen psycho-módszer sem garantálhatja a kiutat, ebből kimenteni csak az Isten szeretete képes. Ez a szeretet tart meg minket egész életünkben, ez kísér, formál, alakít, nevel és növel majd végül átemel ebből a világból abba a világba - ha meg nem szédülünk végérvényesen korlátos szabadságunktól és hagyjuk, hogy az Isten ereje munkálkodjon életünkben...
Isten nagysága...
A mai nap imádsága:
URam! Végtelen nagyságod lenyűgöz, csodálkozó értelmem csak keresi a szavakat, de nem találja. Kérlek, irgalmaddal ölelj át, hogy ne magamnak, hanem másokért élhessek, rendelésed szerint, boldogan! Ámen
Mert Isten ellát a föld széléig, mindent lát az ég alatt.
Jób 28,24
Isten azonban lát azon túl is! Amit mi lát(hat)unk, az "csak annyi, amennyi elért hozzánk az elmúlt 13,5 milliárd év alatt... A világegyeteme ugyanis olyan hatalmas, hogy "vannak fények melyek még el sem értek bennünket, amik elértek, azok viszont már 13,5 milliárd éve "úton vannak"! Az átlagembernek (van ilyen?) alig van elképzelése a világegyetem nagyságáról. Csak megbecsülni tudjuk, hogy körülbelül tízszer annyi csillag létezik, mint ahány homokszemcse van a világ sivatagjaiban és tengerpartjain... Az összeget - egy hetes, melyet huszonkét nulla követ, 70.000.000.000.000.000.000.000, azaz 70 kvadrillió - az Ausztrál Nemzeti Egyetem csillagászai kalkulálták ki - 10 évvel ezelőtt.
Ha valaki egy kicsit is belegondol ezekbe a csillagászati mértékekbe, s rádöbben az eddig megismert Teremtettség nagyságára, hamar elszomorodhat azon, hogy az ember gyakran csak az orráig lát. Ahogy fejlődik a tudomány, s egyre tágul számunkra a megismerhető világ - Jób könyvének keletkezési idejében még nem tudhatták, mik azok a galaxisok, számukra a világvége a lakott Föld végső határát jelentette - sajnos egyre távolabb kerülünk egymástól. Pedig fordítva kellene, hogy legyen! Minél többet megismerünk a teremtett világból, annál inkább világosabb kellene, hogy legyen: Isten nélkül, az Ő szeretete nélkül semmik vagyunk. Sem gondviselő jósága - ahogyan fenntartja a világ rendjét a makro-, és mikrokozmoszban -, sem történelemben, lelkiismeretben megmutatkozó igazságai nem kényszerítették térdre az öntelt embert, hogy változtasson sorsán, s ne egymás ellen harcoljon, hanem végre fogja már meg a jó és nemes célok érdekében egyik ember a másik kezét - ha m már egy vérből vagyunk teremtve.
Isten nemcsak Mindent-Látó, Mindent-Tudó, s éppen ezért Mindenható, de Végtelen is. A véges ember számára a végtelen nem "megfogható" valóság. Kimondjuk a szót, de a Végtelenséget, mint valóságot képtelenek vagyunk érzékelni, mert végesek vagyunk, s a véges a végtelent soha nem képes befogni... És mégis! Amire képtelen a véges ész, arra képes a határtalan hit.
A hit ugyanis más valóságba/világba segít el minket. Olyanba, ahol a létkérdéseink nem kínoznak, hanem éppen ellenkezőleg: örömet jelentenek számunkra! A hit "dimenziójában" megnyugvással tölt el minket, hogy egzisztenciális kihívásainkat, miértjeinket félelmek nélkül megfogalmazhatjuk, hogy létünk izgalmában felfedezhetjük az isteni rendelést, s megbékélhetünk sorsunkkal. Ez nem beletörődés, hanem rátalálás a lényegre: Isten szeretetére...
